Ellenséges fogadtatás helyett integráció
A multikulturális hagyományokkal, erős szociális hálóval és történelmi tapasztalatokkal rendelkező Nyugat-Európa számára nem okoz pánikot a mostani, a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb menekülthullám. A jelekből ítélve a politika és a társadalom jelentős része is értékén tudja kezelni a helyzetet. Az idegengyűlölet szórványos megnyilvánulásai ellenére az emberek többsége befogadáspárti, amihez konkrét gazdasági érdekek is hozzájárulnak. Ez derül ki ausztriai, franciaországi és németországi helyszíni beszámolóinkból.
Szászi Júlia (Bécs)
Távoli országokból, idegen kultúrákból érkezők integrálása Ausztria számára nem új keletű feladat, az elmúlt évtizedekben volt elég alkalom kifejleszteni azt a technikát, amely lehetővé teszi sokak zökkenőmentes beilleszkedését, miközben előnyöket is biztosít az állam számára. Könnyebbséget jelent, hogy még nem tűnt el teljesen a társadalmi engedékenység a Monarchiából örökölt multikulturalitás iránt. Másrészt nem hiába ösztönzi a hatalmon lévő politika jó fél évszázada a szolidaritást: az embereknek csak kisebb hányada teszi magáévá az ellenségképet kereső szélsőjobboldali pártok eszményeit.
Mindamellett a mostani migrációs hullám hétről hétre semmisíti meg az előrelátó tervezést: miközben a munkaerőpiac felvevőképességét kutató tanulmányok még „csak” nagyjából 30 ezer menedékessel számoltak, az újabb becslések szerint az idén legalább 70 ezer kérvényt kell majd elbírálni. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy Johanna Mikl-Leitner osztrák belügyminiszter harciasan bejelentette: előreveszik a kifejezetten gazdasági érdekből Ausztriába özönlők nyilvánvalóan elutasítandó kérvényeit. Előbb őket küldik vissza (jogerős határozattal) a hazájukba, s csak ezután foglalkoznak a tényleges üldözöttekkel, akiknek helyzetük miatt „jár” az engedély. A cél az lett volna, hogy késleltessék az ő ausztriai letelepedésüket, beözönlésüket a munkaerőpiacra. Hogy valójában mi lett a tervből, azt nemigen tudni, mert kevés szó esik róla. A kormány ugyanis kénytelen tudomásul venni, hogy a háborús gócokból tízezerszámra érkezők az életüket mentik, s nem gazdasági előnyöket, hanem puszta túlélést keresnek. Márpedig az ő védelmüket Ausztria változatlanul erkölcsi kötelességnek tekinti.
Az akut probléma, az emberhez méltó átmeneti elhelyezés csak az egyik, mégpedig az, amelyik leginkább szem előtt van. A nagyközönség is értesül a kétségbeesett szervezésről, sajtónyilvánosságot kap minden lépés, például a nemzetközi „csere”megállapodás (Szlovákiával), a szálláshelyek felkutatására tett összes erőfeszítés, a regisztrációs pontok személyi állományának bővítése. Persze nagyobb figyelmet kapnak a kudarcok – hogy például az alsó-ausztriai Traiskirchen menekülttábora még mindig nem felel meg az előírásoknak, s emiatt hamarosan EU-bizottsági vizsgálat kezdődik, vagy a társadalmi vita arról, megfelelő elhelyezést nyújtanak-e a sátrak. De ivóvízről, elfogadható higiéniai feltételekről, szerény élelmezésről és emberséges bánásmódról az állam gondoskodik – lenne is felzúdulás, ha nem tenné.
Mindennek biztosítása nem egyszerű, ráadásul nem is elegendő. A nagy kérdés, mi következik ezután. Olyan illúzió már régen nincs, hogy az itt menedékjogot szerzők mindannyian tovább akarnának állni: többségük szívesen marad Ausztriában, már csak az itteni szociális háló miatt is.
A bizonyítottan háborúk elől menekülők átlagosan négy hónap után kapják meg a menedékjogot. Ekkor jelentkeznek be a Munkaerő-piaci Szolgálatnál (AMS), s e pillanattól jogosultak a minimális alapbiztosításra, ami egyfajta szociális segély, jelenleg havi 650 euró felnőttenként. A munkahelyhez jutásnál kulcskérdés a nyelvtudás: az eddigi nyelvtanfolyamokat – amelyeket szintén az AMS szervez – a kormány újabb tízezerrel egészíti ki.
Persze nem kis gond, hogy az AMS-nél regisztrált szíriaiak 75 százalékának, az afgánok 90 százalékának mindössze elemi iskolai végzettsége van. Az osztrák munkanélküliek száma is rekordmagasságú – mintegy 400 ezren keresnek jelenleg munkát. Mégsem gondolják, hogy a menekültek az ő lehetőségeiket rontanák, hiszen az idegenforgalom ezrével kínál olyan állásokat, amelyeket ők nem hajlandók elfogadni. Konyhai kisegítőkre, bolti polcfeltöltőkre nagy szükség van – mondják az illetékesek. Ha viszont sikeresen elsajátítják a nyelvet, máris lehetőségük nyílik a továbbképzésre vagy esetleg eredeti szakmájuk gyakorlására. Mindez közös érdek, sem az állam, sem az érintett nem örül az alapbiztosítotti státusnak.
A helyzet persze nem nevezhető rózsásnak: a jelenlegi 80 ezer elismert menedékes közül 17 ezernek nincs állása. Bezzeg a felsőfokú végzettségűeknek segít az úgynevezett piros-fehér-piros kártya, amely egyenlő jogokat biztosít az elhelyezkedés terén a hasonló képzettségű hazaiakkal. A baj csak az, hogy ez a kiváltság általában a harmadik országból legálisan bevándorlókat illeti meg, azokat, akiket egy-egy munkahely már kiszemelt magának. Mivel azonban számos területen változatlanul szükség van a magasan képzettekre, nem zárható ki, hogy az érintett munkaadók hamarosan felismerik a „csemegézés” lehetőségét. Ausztriában egyébként törvény írja elő az azonos munkáért azonos bér elvét, függetlenül attól, hogy osztrákról vagy idegenről van-e szó.
A minap az A4-es autópályán bekövetkezett katasztrófa 71 áldozatáért Christoph Schönborn bíboros, a legmagasabb osztrák egyházi méltóság celebrált istentiszteletet a Stephansdomban. Látszatgesztus? Képmutatás? Színjáték? Akármi volt is, üzenete van: szerencsétlenül járt egyenrangú embertársainkról van szó, akik akár ehhez a társadalomhoz is tartozhatnának.
