Életre szóló esély

2009-ben a One and Other (Egyik és másik), a brit Anthony Gormley szobrász projektje lett a kiválasztott alkotás, melyet máris az évtized egyik legjelentősebb művészeti akciójának tartanak. Gormley ötlete egyszerű: ott, ahol addig csak királyok és királynők, generálisok, “rendkívüli” emberek szobrai szerepelhettek, a mai Egyesült Királyság “hétköznapi” emberei is helyet kaphatnak. Az átlagosban felfedezni a csodálatost: a hétköznapi, azáltal, hogy piedesztálra kerül, átértelmezésre, átértékelésre kerül. Hatalmas kampány indult, és sorsolás alapján választották ki azokat a jelentkezőket, akik a projekt 100 napja alatt egy órára felléphettek “Az Oszlopfőre”.

A közönség nagyon jól fogadta a kezdeményezést, rengetegen jelentkeztek, mindez, no és 2400 hely azt volt hivatott biztosítani, hogy mindenkinek valakije (vagy valakijének a valakije) felkerülhessen az oszlopfőre. Így volt ez velem is, mikor megtudtam, hogy ismerőseink, Philék egyik legjobb barátja, Dianne is fellépni készül az oszlopfőre. Ugrottam a lehetőségre, interjút készítettem vele.

Dianne profi, sajtóközleményt küldött, de hát hiszen annak is kell lennie. Egy ügyért harcol. Otthon dolgozik, maga állította fel a kis vállalkozását, két gyermeket nevel. 7 évvel ezelőtt lányát, Rebeccát primer immundeficienciával diagnosztizálták, ami fényt derített arra, miért betegeskedett annyit is a nyolcéves kislány. A betegségről (valójában egy krónikus tünetek csoportjáról van szó, amely különösen kiteszi az embert a különféle fertőzéseknek) azóta sem tudnak sokat, nem egy gyerekorvos még csak nem is hallott róla, a többi sincs felkészülve a diagnosztizálására. Aztán pár éve Dianne-t magát is primer immundeficienciával diagnosztizálták, neki éveket kellett feleslegesen szenvednie, főleg a betegség ismeretlensége révén. Innen jött hát az ötlet, hogy a tünetekről részletesebben beszéljen, az egy óra hírnevét arra használja fel, hogy mások korábban kezelést kaphassanak – tériszonya ellenére.

Reméli, Magyarországon is sikerül néhány ember szemét kinyitnia. Beszéltem a fellépése előtt vele, kicsit izgult, és mivel aznapra be volt táblázva (interjúk és a gyerekekkel múzeumlátogatás), nem tudtunk a nagy nap előtt találkozni. Aztán, mivel a gépem pont akkor szállt fel a kifutón, amikor Diane-t felemelték az oszlopfőre, utána e-mailben folytattuk a beszélgetést. Első kérdésem természetesen nem a primer immundeficienciáról szólt.

Mégis, először: milyen volt? Mesélj egy kicsit róla. A fellépés előtti pillanatok, aztán maga a fellépés, és mit éreztél akkor?

Nagyszerű; egy “cseresznyeszedőn”, vagyis mechanikus liften visznek fel, amely keresztülhajt a téren. Már annyi embert láttam a honlapon, akik megtették ezt az utat, hogy igen érdekes módon ismerősnek tűnt a helyzet. Rengeteg barát és a családom együtt tapsoltak, ünnepeltek, így nagy biztonságban és támogatva éreztem magamat.

Fent mit csináltál? Álltál és beszéltél – miről? Az idő pedig valódinak tűnt, vagy gyorsan elszaladt. És milyen volt, egy órán át nevezetességgé válni?

Volt nálam egy hatalmas poszter, egy kihangosító és egy mikrofon, így beszéltem, főleg a betegségről, tüneteiről, zenét játszottam le nekik és a közönséggel kapcsolatba léptem. Az idő pedig hihetetlenül gyorsan szaladt; az első alkalommal, amikor az órámra tekintettem, már 11:30 volt, aztán a következő “pillanatban” 11:45.

Sok embert érdekelt az ügy? Volt-e visszajelzés, például olyan, hogy valaki azt mondta: rendben, elmegyek kivizsgáltatni magamat? Volt-e a kampányodnak konkrét eredménye?

Sok-sok ember vett át szórólapot a segítőktől lent a téren, de a fő célja az egésznek az volt, hogy előtte és utána nyilvánosságot kapjon a téma. Így pénteken Rachel (a lányom) és én egy rádióbeszélgetésen vettünk részt, én csütörtökön interjút adtam egy magazinnak, és volt a héten egy riport rólunk a Brighton Argus helyi lapban, sőt, a következő hónapokban több cikk fog megjelenni rólunk és a betegségről.

Rendben, ahogy én látom, a One and the Other arról szól, hogyan lépjünk át határokat: azt a határt, ami a “rendkívülit” az “átlagostól”, a “jót” a “rossztól”, a “példást” az “elvetendőtől” megkülönbözteti – és igen, végül a közted és a köztem levő határok átlépéséről is. Legyen egy ügy akármilyen jóindulatú és tiszta, mégis mindig olyasvalami, ami az emberek közé áll. Te ezt akarod, a másik azt. Te erre kívánsz állami támogatást, a másik arra. Tehát, ennek fényében hogyan látod az oszlopfő ilyetén “használatát”, egy ügy érdekében?

Nem igazán értem ezt a nézőpontot; számomra az egész élmény az együttlét élménye volt; az, hogy emberek együtt csinálnak dolgokat, és ez mindenféle jóakaratot generál, és egyes kapcsolatokat pedig megerősített. Így például a lányom, aki miatt belevágtam ebbe az egészbe, nagyon büszke rám. A barátaim, akik eljöttek és támogattak vagy támogató üzeneteket küldtek, csodásak voltak, Rachel immunológusa a Great Ormond Street Kórházból is eljött, és utána is ottmaradt beszélgetni. Mindenféle emberrel találkoztam, akikkel egyébként nem találkoztam volna. A férjem legrégibb barátja, Joz, aki segített az oszlopfőn bemutatandó műsorommal, pólókat nyomtatott mindenkinek és igazi csillagként tündökölt végig. Közelebb hozott engem az egész az emberekhez, nem lökött el tőlük. Fent az oszlopfőn hatalmas közösséget, egységet éreztem a lenti emberekkel.

Az oszlopfő-projekt a jelenlegi brit társadalom körképét hivatott megmutatni, és mindenki kap egy órát, mindenki, aki benevez, ugyanolyan eséllyel indul, így teljesen demokratikus, nem elitista; sőt, annak az esélye, hogy ilyen magas rangú figyelemben részesüljön valaki, mindenféle előzetes válogatási kritérium nélkül, igen különleges módon nyitotta ki az egészet a közönség felé. Hatalmas örömmel tölt el, hogy részese lehettem.