Egy kockázatos stratégia
Mi köti össze a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, a Vajdasági Magyar Szövetséget és a Most–Hidat? Természetesen az, hogy mind a három határon túli magyar vagy nagy mértékben magyar párt. Ketten közülük (RMDSZ, VMSZ, illetve elődje, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) kezdetben kisebbségi érdekvédelmi szervezetként tüntették fel magukat, de ezzel a felesleges és nem kifizetődő önámítással gyorsan felhagytak. Ennek csak az a maradványa, hogy egy teljes kisebbségi populáció nevében szoktak megnyilatkozni. Legitimitása (támogatottsága) ehhez az RMDSZ-nek nagyobb van.
A kapocs a romániai, szerbiai és szlovákiai magyar szervezetek között az, hogy politikai szerepvállalásuk során voltak az illető országokban a végrehajtó hatalom részei. Ez Romániában és Szerbiában általában miniszterelnök-helyettesi funkcióban és miniszteri/államtitkári pozíciókban anyagiasultak (Kasza, Markó, Kelemen). Szlovákiában Bugár Béla, a Híd elnöke parlamenti alelnök volt. A magyar–szlovák „vegyes” párt mögött lemaradt, egykor szintén kisebbségi egyeduralmat gyakorló Magyar Koalíció Pártja korábban szintén meg tudta szerezni a befolyásos kormányalelnöki helyet (Csáky). Megerősödött az a stratégiai alapállás, hogy a magyar kisebbség érdekeinek védelmét zászlójukra tűző pártok az országos hatalom közvetlen közelében tudnak igazán hatékonyan működni. Ezzel egyidejűleg háttérbe szorult, sőt egyenesen eltűnt az a felfogás, hogy egy országos pártba betagozódva lehet kisebbségi jogokat érvényesíteni. Ez utóbbinak ellentmond, hogy helyi szinteken (Szerbiában kimondottan) igenis nagy tábora van a belgrádi központú (tehát echt original szerb) pártoknak. Ezeknek a megfontolásoknak nem elvi, hanem egzisztenciális mozgatórugói vannak: közvállalatokban csak így, pártszínekben lehet helyi szinteken (is) tisztességes vagy annál jobb munkahelyet szerezni.
A Kelemen Hunor vezette mostani RMDSZ-t minapi döntése, hogy (ismét) részt vesz a román kormánykoalícióban, nem teremtett – ebből a szempontból – új helyzetet. Mások a szereplők, furcsák a párosítások, de hát, istenem, a politikában (majdnem) minden megengedett. Magyar–magyar szempontból azonban van elmozdulás: a Markó-féle független nemzetpolitikát (értsd: nem úgy ugrált, ahogyan Budapestről rángatták) az utóbbi hónapokban a simulékonyabb, Kelemen-féle árnyalás váltotta fel, aminek hátterében a radikalizálódott, békemenetes székelyföldi RMDSZ-es vezetők nyomulását lehetett felfedezni.
Azután egy hirtelen fordulat következett be, hiszen felbomlott a román kormánykoalíció, és hirtelen szükség lett az RMDSZ parlamenti támogatására. Victor Ponta többségében baloldali (ha egyáltalán ez még jelent valamit) kormánya ugyan nem az európai néppártok családjába tartozik, és nemrégen Mesterházy Attila tömegrendezvényén kedveskedett magyarul az egybegyűlt szociknak. Egy kisebbségi párt azonban ne finnyáskodjon! Tény, hogy az erdélyieknek és a székelyeknek is akkor megy a legjobban, amikor a román többség pártjait köti a koalíciós alku. Valakiknek ez is kevés, de az kérkedjen, aki ennél többet ért el az elmúlt negyed évszázadban.
Valamiben hasonlít a Vajdasági Magyar Szövetség (és a teljes ellenőrzése alatt álló, bábparlamentként működő Magyar Nemzeti Tanács) helyzete az RMDSZ-hez, de egyes, mellékesnek tűnő (belgrádi, szerb többségű alapszervezet) törekvéseiben a Most–Hídhoz is. Szerbiában is most helyzet van: úgy esett szét a kormánykoalíció, hogy kiírták a választásokat. A VMSZ egyedül indul a választásokon „bátran, de felelősséggel”, a többi magyar párt hol itt, hol ott, már amilyen koalíciókba befogadták őket. Vezetőik, főleg a két Pásztor, apa és fia, már nyíltan vállalja az ódiumot, hogy készek beszállni a kormánybuliba, ha a Szerb Haladó Párt nyer. A vállalhatatlan háborús uszító múltat idéző köpönyeget levetve a volt radikálisok biztos siker elé néznek. Kérdés csak az, hogy mennyire nyernek. A VMSZ szempontjából az sem jó, ha nagyon (akkor nem kell nekik holmi kisebbségeknek gazsulálni, esetleg csak eltűrni, európaiságukat bizonyítandó). Viszont ha a közvélemény-kutatások alaposan melléfognának, akkor már komolyabb koalíciós partner után kell nézniük, mint a maximum 3-4 mandátumos VMSZ. De legyen ez az ő bajuk.
Miben rejlik az RMDSZ–VMSZ-párhuzam? Odáig stimmel, hogy a korábban említett alapállás (jobb a kormányban, mint a homályban) szempontjából akár a vajdaságiaknak is bejöhet a tuti (miniszter, államtitkár, ne adj’ isten miniszterelnök-helyettes). De milyen áron? Aleksandar Vučić (a Szerb Haladó Párt elnöke, jövőbeni miniszterelnök, korábban háborús kormányok minisztere) nem Victor Ponta, még csak nem is Iliescu, sőt Mečiar sem. Előbb említettek ugyanis közvetlenül nem vettek részt olyan eseménysorozatok irányításában, amelyek tömeges emberáldozatokkal jártak. A leendő szerb miniszterelnök múltjában akadnak ilyen apró részletek. Nem beszélve a már agyonemlegetett szendvicseket, amelyekkel Vučić akkori főnöke, a jelenleg Hágában raboskodó Šešelj örvendeztette volna meg a kitoloncolandó vajdasági magyarokat. A magyar pártokra esetleg szavazók túlnyomó többsége emlékszik a háborús időkre, és tudja, hogy kikről van szó. Velük hivatalosan összeköltözni, és nem csak suttyomban, megtűrt szeretőként összebújni, nagy kihívás. Habár a hosszadalmas előjáték megvolt: helyi szinten már régen tart a szerelem, legutóbb Szabadkán volt frigy. Nem nyújt elegendő felmentést az a tény sem, hogy az EU meg a többiek is az egykori háborús ellenségeiket támogatják. A Nyugat érdeke ugyanis elsősorban nem egy patyolattiszta szerb demokrácia, hanem egy szilárd hatalom, amely nem akar a szomszédjai torkának esni.
Az RMDSZ most kockázat nélkül (legfeljebb Orbán fog durcáskodni, amit már megszokhattak) léphetett a román kormányba. Számára a majd az évek múlva esedékes választások mutatják meg, hogy kifizetődött-e. A VMSZ nagyobbat vállalt: a parlamenti megmérettetés előtt vallott színt. Mentségére szolgál, hogy más komolyabb politikai erő ebben a pillanatban nem is nagyon van Szerbiában, és ha már dörgölőzni kell valakihez, akkor legyen a legdögösebb. Más kérdés, hogy okvetlenül kell-e.
A szétesőben levő szerb ellenzék, de főleg a helyi szinten a legnagyobb VMSZ riválisnak számító demokraták kettészakadása jól jöhet az eddig elveszett szavazatok begyűjtéséhez. Elég lesz-e ez a bűvös 60-70 ezres szám (a mintegy 200 ezer potenciális vajdasági magyar szavazóból) megszerzésére, esetleg túlszárnyalására? Sorsdöntő kérdésnek számít, habár illúziónk nincs, hogy a VMSZ vezetősége által szoros emberfogásban működő vajdmagyar sajtó minden eredményt hatalmas sikerként fog kommunikálni.
A többi, a Jobbik-közeli vagy még közelebbi vajdasági magyar párt nem is emiatt támadja a VMSZ-t elsősorban, hanem a szerbekkel való „lepaktálásért”. Ennek egyik legkirívóbb példája, hogy a legnagyobb vajdasági magyar párt már évekkel ezelőtt belgrádi alapszervezetet hozott létre, amelynek annak rendje és módja szerint szerb nemzetiségű elnöke van. Ebben lehet párhuzamot húzni a szlovákiai Most–Híd vegyes nemzetiségű, de magyar kezdeményezésre létrejött, magyar vezetésű párttal. A VMSZ vezetősége ilyen formában ezt nem fogja beismerni, legalábbis addig nem, míg Orbán Viktor van hatalmon Budapesten.
