Egy kényelmetlen olasz jelenléte

Különös, hogy sok évtizeddel ezelőtt éppen Olaszországban hallottam először magyar túlélő visszaemlékezéséről: 1966-ban készült egy film Nelo Risi rendezésében: Andremo in cittá (A városba megyünk) címmel, amely könyvben is megjelent. Szerzője Bruck Edith volt, aki azóta is Itáliában él. A 80-as években láttam B. Révész László róla szóló dokumentumfilmjét, A látogatást, amely a maga idejében kellemetlen kórképet mutatott a magyarországi lappangó antiszemitizmusról. Bruck Edith nem szerepel a filmben, nyilatkozott viszont Giorgio Pressburger író-rendező, valamint Láng Éva költőnő is, aki az 1990-ben megjelent Ki fogja elbeszélni című kötetében így írt a hőstetteit évtizedeken át titkoló Perlascához:

„Testünkre rótta a szégyen
a csillagot meg a hitet.
„Ő” könnyített az enyémen,
ki ezreket menekített

A csillagot, meg a hitet
érdemrenddé szépítette.
Ki ezreket menekített,
hallgat…Kiáltok helyette!
(Kiáltás)

A fiú, Francesco Perlasca a filmben, és élőszóval is elmondta: apja még a családban sem beszélt az 1944-i magyarországi történésekről, és ha a 80-as évek végén nem kezdik el őt keresni a túlélők, valószínűleg magával viszi titkát a sírba. Erről is szól a könyv, amelyet az általa vezetett Giorgio Perlasca Alapítvány és Chiarelettere milánói kiadó jelentetett meg Giorgio Perlasca: egy kényelmetlen olasz (Giorgio Perlasca: Un italiano scomodo) címmel. Perlasca valóban kényelmetlen volt, hiszen kizárólag az emberiesség alapján cselekedett, nem volt meggyőződéses antifasiszta, sőt, 1938-ig Mussolini híve volt, harcolt Afrikában, valamint Spanyolországban a francóisták oldalán (ez a kapcsolat sajátos módon Budapesten ezrek életét jelentette, mert egy Franco tábornok által szignált parancs szabad kezet adott neki és így lehetett „spanyol ügyvivő”, az igazi követ távozása után.) Önmagát nem tartotta sem hősnek, sem különösebben bátor embernek, „azt tette, amit emberként tennie kellett.” (Ha ilyen egyszerűen működne a világ, nem itt tartana…)

A vetítés után megszólalt egy idős túlélő, aki kétszer is találkozott 1944-ben Giorgio Perlascával a budapesti „védett házakban”, és eljött Láng Éva unokája, aki köszönetet mondott Francescónak apja tettéért, hiszen nélküle ma ő sem élne. Erre a fiú elmesélt egy történetet: még 1988-ban Láng Éva meglátogatta apját Padovában, és hozott neki egy kis csomagot, amelyben egy kávéscsésze, egy kanál és egy medál volt. Ezeket mind a vészkorszak idején sikerült megmentenie a családnak. Perlasca nem akarta elfogadni, azt mondta: „Adják oda gyermekeiknek, unokáiknak, hogy emlékezzenek”. Mire Láng Éva így felelt: „Ha ön nincs, nekünk nincsenek sem gyermekeink, sem unokáink”.

A megemlékezés után Francesco Perlasca készségesen állt egy rövid beszélgetés erejéig a Tuttoitalia.hu rendelkezésére.

- Hogyan született meg ez a dokumentumfilm Giorgio Perlascáról?

- A film egy EU-pályázat elnyerésével készülhetett el, és a Perlasca-alapítvány megnyerte hozzá narrátornak a neves televíziós újságírót, Piero Angelát, és az általa szerkesztett Ulisse – il piacere della scoperta (Odüsszeusz – a felfedezés öröme) című műsorában a RAI Tre csatornán mutatták be április 3-án este. Angela maga is érintett érzelmi szempontból, mivel apja Carlo Angela torinói orvos 1943-44-ben a fasiszta Salói Köztársaság idején több ezer zsidót bujtatott kórházában, és 2001-ben – posztumusz – ő is megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést. A film fogadtatásáról annyit, hogy az adás után felmentem az alapítvány honlapjára, kíváncsi voltam, lesznek-e hozzászólók, érdeklődők. Alig fél óra alatt több mint 500-an jelentkeztek be! Ezt azért is fontosnak tartom, mert amióta apám története ismertté vált Olaszországban, és film is készült belőle Luca Zingaretti főszereplésével, úgy érzem, kicsit sematikusan ítélték meg őt. Az ő története felette áll minden ideológiának, nem valami ellen, hanem valamiért tette, amit tett. Olaszországban úgy 10-15 évvel ezelőtt még nagyon élesen elvált egymástól a Jó és a Rossz, valami vagy fekete volt vagy fehér, átmenet nem létezett…

- Mit tud a mai fiatal olasz nemzedék a második világháborúról, a Holokausztról?

- Sokkal többet, mint az előző generáció. Amikor én jártam középiskolába (Francesco Perlasca 53 éves – a szerk), nemigen tanultunk róla. Valószínűleg azért hallgattak, mert ha beszélnek róla, akkor el kellett volna mondani az olaszországi Soá történetét is. Szembe kellett volna nézni azzal, hogy az olaszországi zsidók deportálása nemcsak a megszálló németeken múlott, hanem, mint minden országban, nálunk is voltak, akik lelkesen végrehajtották az embertelen parancsokat. Ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is: amikor egyszer elvittek a budapesti Nagy Zsinagógába és ott egy olaszul kiválóan beszélő idegenvezető elmondta, hogy gyakorlatilag egészen a 80-as évekig alig-alig esett szól a magyarországi deportálások igaz történetéről. De legalább ennyire jellemző azoknak az olaszországi zsidóknak a története, akik hazatértek Auschwitz-ból: az egyikük elmondta, hogy amikor elmesélte, amit átélt, senki sem hitt neki, őrültnek hitték és egy idő után maga is kételkedni kezdett abban, hogy valóban átélte-e a borzalmakat, vagy csak képzelődött. Azért most már eljutottunk oda, hogy az iskolában tanítják a háborút és a Soát is.

A történelem az élet tanítómestere című dokumentumfilmet Olaszországban középiskolákban is vetíteni fogják, tantárgy-kiegészítőként.A forgalmazásban részt vállal a RAI is. Francesco Perlasca elhozta a filmet Magyarországra. Remélhetőleg nálunk is széles körben bemutatják majd. Iskolákban is.