Egy demokrata magánrendelője

Hunčík Péter már hozzászokott ahhoz, hogy a fontos dolgokra olykor sokáig kell várni. Édesapja kétszer is megszerezte a jogi diplomát, de csak hetvenévesen kezdhetett el ügyvédként praktizálni. Az emberi sors a történelem paródiája. Főleg annak, aki a Felvidéken élte túl a huszadik századot.

A Hunčík család az Ipolyságban élt. E terület valamikor a Magyar Királysághoz tartozott, Trianon után meg a Csehszlovák Köztársasághoz. Később, az első bécsi döntéssel viszszacsatolták az anyaországhoz. Horthy katonái az Ipolyságba vonultak be először 1938-ban. A felvidéki fiúkat aztán besorozták a magyar hadseregbe, és vitték őket az oroszok ellen harcolni. Hunčík Péter édesapja is magyar állampolgárként indult a frontra. Amikor ’46-ban visszatért Felvidékre, újra Csehszlovákiában találta magát. De őt csak az érdekelte, hogy végre elkezdhesse ügyvédi pályáját. Diplomáját a pécsi jogi karon szerezte, ám a csehek nem fogadták el. A férfi „különbözetit” tett, és másodszor is jogásznak avatták. Csakhogy 1948-ban hatalomra kerültek a kommunisták, s a kétszeres jogi doktor Hunčík papa a téeszben kapott munkát. Csak a rendszerváltáskor bocsátották meg neki, hogy Horthy bakája volt. A „boldog pályakezdő” tíz évig, nyolcvanéves koráig gyakorolhatta ügyvédi hivatását.

Családi asztal

Fia, Hunčík Péter nemcsak az ő alakját formálta meg családregényében. Nagymamája szlovák evangélikus volt, a nagypapa magyar katolikus, aki Pesten, Gerbeaud-nál tanulta a cukrászmesterséget. Az Ipolyságban nyitottak cukrászdát. Esténként vendégül látták a rokonokat, barátokat:
a helyi zsidó kereskedők német atyafiakkal kártyáztak. A családi tölgyfa asztalnál nem létezett etnikai konfliktus.

Ebben a szellemben nevelkedett Péter. De már óvodai „karrierjét” kettétörte a történelem. Ötéves volt, amikor 1956-ban kitört a forradalom Pesten. A Szabad Európa Rádióban hallották otthon: Amerika hamarosan megsegíti a magyar fölkelőket. A kisfiú szaladt az oviba, lelkesen újságolta: leszámolnak a kommunistákkal! Az óvó néni elsápadt: kitelepítettek lakásában élt, az apja partizán volt. Másnap azt üzenték a Hunčík szülőknek: „Amíg Magyarországon nem fejeződnek be a harcok, jobb, ha Peti otthon marad.” A nagycsoportos „szilenciuma” 1957 januárjáig tartott.

Péter az Ipolyságban végezte iskoláit, orvosnak készült. Gimnazista volt, amikor ’68-ban Prágában is „kitört a forradalom”. Dubček elnök emberarcú szocializmust hirdetett, ám arról, hogy ez mit jelent, mindenki mást gondolt. A csehek rendszerváltást akartak, a szlovákok leszámolni a magyarokkal, és függetlenedni a csehektől. A felvidékiek a kisebbségi sorstól akartak szabadulni, és sokan a Trianon előtti határokról álmodoztak. Péter épp az iskola felé tartott osztálytársaival, amikor bedübörögtek a tankok. A magyar fiú csak bámulta a megszálló magyar katonákat. Nem értette, miért kiabálják: „Jöttünk felszabadítani titeket.”

Aztán bevonultak a szovjet „testvéri” páncélosok is.

Nem voltak véres megtorlások. Dubčeket török nagykövetként „melegebb éghajlatra” küldték, a felkelésben részt vevőket kirúgták a pártból. De azért nem úszta meg ilyen olcsón lázongását a nép. Kinevezték az új elnököt, Husák elvtársat, aki „normalizációs” programot vezetett be: kemény diktatúrát, rendőrállamot.

Veszélyes alakok

Hunčíkot akkoriban vették föl az orvosira, a kollégiumban szlovákiai magyar írókkal, értelmiségiekkel lakott. Az ő hatásukra kezdett maga is verseket, novellákat írni.

Orvosi diplomája megszerzése után inkább dramaturg lett a komáromi színháznál. Korhely életet élt, mint minden, füstös kocsmában búsongó kisebbségi. Pálinkagőzben viccelődtek: a kelet-európai értelmiség előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik járhatatlan.

Hunčík egyik színházi premierje után illumináltan baktatott hazafelé. Épp aznap avatták fel egy antifasiszta hős szobrát a pártház előtt. A pityókás író a talapzaton heverő koszorúkat a „hős” nyakába aggatta. Alig ért haza, máris jöttek érte a rendőrök. Antifasiszta emlékmű meggyalázásáért hét évet is kaphatott volna. Fél évig volt fogdán. Szabadulásakor az ügyész elmondta neki: másokkal együtt „preventíve” gyűjtötték be.

A belügyisek az államelnök beiktatására készültek 1980 őszén. Úgy tervezték, ha tiltakozások lesznek Gustav Husák újraválasztása miatt, lejáratják az ellenzéket a nyugati média előtt. Bemutatják a BBC-nek, miféle züllött, veszélyes alakok ezek. Mint például Hunčík, aki meggyalázta az antifasiszta szobrot. De mivel a népi megmozdulás elmaradt, a politikai foglyokat elengedték.

Hunčík az Irodalmi Szemle munkatársa lett. Amikor a párt két magyar költőt kirúgatott a szerkesztőségből, az írótársak megfogadták: addig nem publikálnak, amíg barátaik vissza nem kerülnek a laphoz. A fogadalmat mindenki megszegte, kivéve Hunčík. Elege lett a cenzúrázott irodalomból, visszament orvosnak.

Mindig a pszichiátria érdekelte, de „koszorús múltja” miatt nem engedték szakmai továbbképzésre. Sőt. Büntetésként falusi körorvosnak rendelték ki. Mentőzni kezdett. Feltűnt neki, hogy szinte minden ügyeleti napra akad egy magyar öngyilkos.

A felvidékiek közt sokkal gyakoribb a szuicídium, mint a cseheknél, szlovákoknál. Kutatni kezdte az okait, ebből írta pszichiáteri szakdolgozatát. De addig még nyolc évet kellett várnia: 1988-ban kapta meg elmegyógyász-oklevelét.

Abban az évben, a Csehszlovák Köztársaság hetvenedik évfordulóján a magyar értelmiségiek – köztük Hunčík Péter is – kiáltványban bírálták a Husák-rezsimet. Egyre több felvidéki látta be: nem a kisebbségi kérdés a legfontosabb. Előbb egy szabad, demokratikus társadalmat kell megteremteni.

1989 novemberében Hunčík és magyar baráti köre születésnapi bulit tartott az egyik író lakásán. Valaki felvetette: mi lenne, ha pártot alapítanának. „Meg vagy őrülve?” – néztek rá a többiek. Mégis létrehozták a szabadelvű Magyar Független Kezdeményezést. Biztosak voltak abban, hogy lehallgatják őket, s legközelebb a rendőrőrsön fognak találkozni. De fordult a történelem. Amikor Hunčík a találkozó után hajnalban autóba ült, döbbenten hallotta a rádióban: Prágában pár órája hatalmas tüntetések voltak.

A Magyar Független Kezdeményezés a rendszerváltás első demokratikus szervezete lett Csehszlovákiában.