Egy állam, két állam – Donald Trump a sivatagban
A Közel-Kelet egyértelműen nem volt Barack Obama terepe. Nem akarta követni azon elődeinek politikáját, akik gátlás nélkül kötöttek alkukat a régió legkülönbözőbb zsarnokaival, s az emberi jogokat alárendelték az energetikai, a fegyvereladási és a támaszpont-fenntartási érdekeknek. Obama rá akarta bírni az izraeli és a palesztin vezetőket, hogy állapodjanak meg a rendezésről a korábban általuk is elfogadott kétállamos megoldás alapján. Elvárta, hogy mind a két fél tegyen engedményeket. A demokrata elnök kudarcának több oka is lehetett. Az egyik például a mély és gyógyíthatatlan utálat, amely Obamát és Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnököt összekötötte. Utóbbi mindent megtett, hogy nyomást gyakoroljon az elnökre az amerikai Izrael-barát zsidó lobbiszervezetek és a keresztyén konzervatívok útján. Sok mindent elért, de nem volt hajlandó gesztusokat tenni. Amerika kérésére fittyet hányva folytatták a telepépítéseket a nyugati parton és Kelet-Jeruzsálemben. Pedig minden ilyen akció nehezítette a Palesztin Hatóság amúgy is gyenge felhatalmazású tárgyalóinak megállapodási elszántságát. Már ha volt nekik ilyen.
A demokrata elnök időszaka alatt a térség korábbi rendjét felborították az arab tavasz eseményei és a nemzetközivé lett szörnyű szíriai polgárháború. Felbukkant az Iszlám Állam (ISIS) terrorbirodalma, és jelentős területeket foglalt el Szíriában és Irakban. Új dimenziókat kapott a kurd kérdés is. Ezek az események hozzájárultak a migrációs válsághoz. Minden jó szándéka ellenére az amerikai politika ebben a regionális helyzetben képtelen volt kezében tartani az eseményeket. Az elnök vonakodott túlzottan felelősséget vállalni. Elődjei ugyanis olyan szerencsétlen konfliktusokba vonták a hidegháború utáni Amerikát, amelyektől ő óvta volna inkább az amerikaiakat. Bill Clinton balkáni intervenciója, George W. Bush afgán és iraki kalandjai sok áldozattal jártak, s cserében nem javítottak sem az érintett országok állapotán, sem az Egyesült Államok globális megítélésen. Mindez magyarázza Obama politikai visszafogottságát, de nem igazolja a kihagyott esélyeket és tévedéseket.
MTI/AP/Evan Vucci
Az Obama-korszak az iráni nukleáris válság megoldására koncentrált, miután kiderült, hogy nem tudják áttörni az izraeli–palesztin ellentétek falát. Iránnal sikerült is korlátozott megállapodásra jutni, s felfüggeszthették a szankciókat. Obama az európai államok vezetőivel együtt arra számított, hogy az egyezség korszakos változást hozhat. Irán nem fejleszt atombombát, újra bekapcsolódik a világ üzleti életébe, és ezzel csökken a katonai feszültség a térségben. Ez csak kis részben valósult meg. Irán növelte olajeladásait, hozzájutott befagyasztott milliárdjaihoz és elkezdett vásárolni. Egyebek között amerikai Boeing utasszállító repülőgépeket rendelt hárommilliárd dollárért. Viszont továbbra is aktív és fenyegető szereplője maradt a közel-keleti térségnek, aktív résztvevő a szíriai polgárháborúban az Aszad-rezsim oldalán, s helyi háborút vív Jemenben a szaúdiak szunnita protezsáltjai ellen.
A demokrata kormányzat a térséget nem fekete-fehér színekben látta. Nem titkolták, hogy a terrorizmus szponzorai között ott lehetnek fontos regionális szövetségeseik, mások pedig brutális politikájukkal szinte gerjesztik az újabb konfliktusokat. Differenciáltabban szemlélte a helyzetet, mint elődei. Kénytelen volt, hiszen tapasztalta, hogy az ISIS elleni koalícióban olyan szunnita államok is részt vesznek, amelyek titokban támogatták a terrorszervezetet, vagy legalábbis elnézték, hogy a területükön működő „kegyes alapítványoktól” pénz, paripa, fegyver jusson a gyilkosokhoz.
Donald Trump egyik imádott mantrája, hogy amit Obama ráhagyott, az merő csődtömeg. Nos, ha ez enyhén szólva is erős túlzás, a közel-keleti helyzetet illetően viszonylag közel áll a valósághoz. És nem regionális bajról van szó, hanem globális kisugárzású tragédiáról, ráadásul több évtized örökségéről. Az új elnök régen ismételgeti, hogy az ő káprázatos tárgyalási tehetségével s az általa kinevezett, közel hasonló képességű alkuszokkal neki majd sikerül tető alá hoznia a térség békéjét. Elnöksége első száz napjában fogadta Netanjáhút és Abbászt, majd kijelentette, hogy e felelős politikusokban nagy hajlam van a békekötésre. Elő fog állni a béketervvel, ígérte. Támogatja a kétállamos megoldást? – kérdezték tőle. Akár egy, akár kettő, akárhány, válaszolta rejtélyesen. Most pont itt tartunk.
Mi is történt Rijádban és a szentföldi 28 óra alatt? A szaúdi fővárosban Trump aláírt egy 110 milliárd dolláros fegyverüzletet a vahhábita királysággal. Majd elmondott egy beszédet negyvennél több muzulmán állam ott összegyűlt vezetői előtt, és a terrorizmussal szembeni fellépésre ösztönözte őket. Korábbi retorikájával ellentétes módon az iszlámot nem nevezte a terror okának, sőt. A világvallások együttélésére szólított fel az államban, ahol tilos bibliát birtokolni, keresztény istentiszteleteket tartani. (Emberi jogokról, vallási és egyéb kisebbségek jogairól, a nők helyzetéről egy szót sem ejtett.)
A beszéd fő tartalma sok megfigyelő szerint, hogy Trump Irán elleni összefogásra szólította fel a szunnita vezetőket, s maga is csatlakozott e fronthoz. Az külön ellentmondás, hogy az ISIS terroristái elleni harcot is szorgalmazta, amelyben Irán, az általa támogatott kormányok, szervezetek, milíciák is főszereplők. Irán tehát itt fő ellenség, miközben tényleges szövetséges a másik fő ellenség elleni háborúban. Bizarr.
Izraelben Trump számos rég várt gesztust tett. Megerősítette, hogy Jeruzsálem a zsidó múlt elszakíthatatlan része, miközben elkerülte annak bejelentését, hogy áthelyezi ide az amerikai nagykövetséget. Ez volt egyik leghangosabb kampányígérete. Dicsérte Izrael sikereit. Megerősítette az Egyesült Államok stratégiai elkötelezettségét Izrael, Izrael biztonsága mellett. A Jad Vasem holokauszt-emlékmúzeumban is méltó módon emlékezett a hatmillió meggyilkolt zsidóra. Betlehemben, ahol Mahúd Abbásszal találkozott, szintén a békét szorgalmazta s a terror elítélésére szólított fel. (Jogosan rótta fel a Palesztin Hatóságnak, hogy miközben névleg elítéli a terrort, a terroristákat és a megölt terroristák családtagjait gáláns segélyben részesíti.)
Csak azt nem mondta ki sehol, mit tesz a békéért. Nincs ugyanis saját béketerve. Amit feltehetően körbehordozott, az a 2002-es arab béketerv. E szerint az arab államok – beleértve Szaúd-Arábiát – készek elismerni Izraelt az 1967-es határok között, békét kötnek vele s normális kapcsolatokat létesítenek. Ennek azonban előfeltétele az izraeli–palesztin viszony rendezése. Kölcsönös elismerés szükséges, meg kell állapodniuk a határokról, Jeruzsálem státusáról, biztonsági kérdésekről és még sok minden másról. Az amerikai elnök állítólag megállapodott Abdel Fatah el-Sziszi egyiptomi államfővel, hogy békekonferenciát rendeznek mindennek felgyorsítására Kairóban vagy Washingtonban. Trump most szeretne mielőbb diplomáciai eredményeket felmutatni.
