Dodót kiirtották, de a koktél finom

"Az embernek az az érzése, hogy az Úr először Mauritiust teremtette, és a mennyet aztán róla másolta” – írta Mark Twain. Jó egy évszázaddal később az „utazó” (mondjuk ki: az üdülő) magyar változatlanul megerősítheti az amerikai író 1896-ban papírra vetett szavait, de máson is elgondolkozhat. Nevezetesen, hogy Mauritius jó példája annak, hogyan volt képes a gyarmatosítás összekutyulni mindent: állat- és növényvilágot, emberi rasszokat, népeket, nyelveket.

Ében és dodó

Amikor a 10. században az arab hajósok, majd a 16.-ban a portugál gyarmatosítók partra szálltak itt, a földrajzilag Afrikához tartozó, a Baktérítőtől északra elterülő szigeten nem éltek bennszülöttek, és az egyetlen emlős a gyümölcsevő denevér volt. Aztán a 17. században jöttek a holland telepesek, itt javították hajóikat, és cukornádat kezdtek termeszteni. Persze nem maguk művelték földjeiket, hanem fekete rabszolgákat hoztak hozzá Afrikából. Kiirtották az ébenfát és a dodót. A jókora termetű, repülni nem képes, totyogós madarat, amely az egész földkerekségen egyedül ezen a szigeten élt, 1681-ben látták utoljára.

A hollandusok 1710-ben távoztak, a cukornádon kívül az időközben meghonosított banánt, kókuszpálmát s az ugyancsak általuk behurcolt jávai szarvast, majmot, nyulat, kóbor kutyák tömegét hagyva hátra, valamint a mongúzt, amelyet a szintén velük érkezett és a cukornádültetvényeket veszedelmesen dézsmáló patkányok irtására szaporítottak itt el. Aztán jöttek a tea- és vaníliatermesztést folytató franciák. Nyelvük – illetve annak torzított, afrikai eredetű szavakat is tartalmazó kreol változata – azóta is anyanyelve a lakosságnak, amelynek túlnyomó többsége máig sem volt hajlandó megtanulni a szigetet a 18. század végétől kormányzó angolok nyelvét (noha az ma – a francia mellett – a Mauritiusi Köztársaságban a hivatalos nyelv). A britek hamarosan felszabadították a fekete rabszolgákat, akik ezek után nemigen törték magukat a cukornádföldeken és a teaültetvényeken, ezért az új gyarmatosítók Indiából hoztak béreseket. Az ő – ma már ugyancsak kreolt beszélő – leszármazottaik teszik ki a lakosság kétharmadát. (És mert a westminsteri demokrácia elég jól működik a pontosan negyven esztendeje független szigeten, az indiai többség érvényesül a politikában is: a miniszterelnök például mindig az ő soraikból kerül ki.) Azután, mint a térség szinte minden országába, ide is jöttek, majd szorgos munkával meggazdagodtak kínaiak: nagyrészt ők alkotják ma a jómódú kereskedőréteget.

A lakosság vallási összetételének megállapítására egy rövidke autóút is elegendő: a szorosan egymást követő városokban és falvakban (a népsűrűség a magyarnak több mint a hatszorosa) jóformán egymás mellett állnak katolikus és anglikán templomok, neoprotestáns imaházak, mecsetek, hindu, tamil és buddhista szentélyek, pagodák.

Villongások nélkül

Hogy a sziget sokféle származású és vallású lakosai a lelkük mélyén mit gondolnak egymásról, azt a turista nem tudhatja. Az viszont szemmel látható, hogy békésen élnek és dolgoznak egymás mellett, s ezt nemcsak az indiai–afrikai meg a kínai–indiai keverékek viszonylag magas száma mutatja, de az a tény is, hogy a független Mauritiuson soha nem voltak faji-nemzeti villongások. Ami pedig az imént említett autóutakat illeti, azokkal sincsenek gondok. Amennyire a vulkanikus, hegyek-völgyek szabdalta terep megengedi, sűrű és kifogástalan burkolatú az úthálózat (részben magyar mérnökök építették), észak–déli irányban autópálya húzódik át a szigeten. Az infrastruktúra (elektromos és mobiltelefon-hálózat, óriásgépeket is fogadni képes nemzetközi repülőtér, korszerű konténerkikötő) egyébként is kevéssé emlékeztet egy harmadik világbeli országra. De a többi alapvető mutatójuk is közelebb van a mieinkhez, mint az afrikai országokéhoz. Az egy főre jutó GDP a magyarnak a kétharmada, a lakosság átlagos élettartama tizedszázaléknyi pontossággal megegyezik a miénkkel.

A munkanélküliség viszont jelentős, és még sokkal jelentősebb volna, ha – indiai mintára – nem alkalmaznának gyakran három-négy embert ott, ahol egy is elég lenne. A reptéren tucatnyi útlevélvizsgáló fogadja egyetlen közepes méretű repülőgép utasait. Vagy: ugyancsak a repülőtéren a magyar chartergép érkezésekor, szinte láncot alkotva vagy fél tucat férfi mutatja a turistabuszhoz vezető, legfeljebb 50 méteres utat.

Pisztoly nélkül

A szigeten ugyan jóformán minden talpalatnyi föld be van vetve, főként cukornáddal, de sem ennek művelése, sem a teaszüret és -feldolgozás nem képes felszívni a munkaerőt. A nagyon gyorsan fejlődő szállodaipar, idegenforgalom (trópusi meleg, vízisízés, szörfözés, hullámlovaglás, kite, delfinfigyelés, búvárkodás a korallzátonyok körül, 18. századi udvarházak és a teaszüret megtekintése, rumkóstolás) és a vele járó tömeges luxushotel-építkezés viszont mind több férfit és nőt foglalkoztat. A fővárosban, Port Louisban, amely egy francia királyról kapta a nevét, de amelyet angolosan „luisznak” ejtenek, a kikötő előtt felépült sokemeletes Waterfront Szálloda és a lakóépületeinek földszintjén berendezett elegáns butikokban meg a közeli fedett piac árudáiban a kereskedelem ad sok embernek munkát. A legkisebb falvakban is ott vannak az általános iskolák, a városokban az állami vagy felekezeti gimnáziumok (mellettük szinte kötelezően a sportpálya), így nyilván az oktatásban is sokan dolgoznak.

A közállapotokról pedig elég sokat elárul, hogy a rendőrök – akárcsak a közelmúltig Angliában – nem viselnek pisztolyt: nyilván nincs rá szükség. Az emberek barátságosak a külföldiekhez, és nem tartják a markukat baksisért.

A síkságból váratlanul az égnek meredező, több száz méter magas vulkanikus hegyek, de még inkább a mindent elborító zöld cukornádültetvények, pálmák, trópusi erdők – ezt látja Mauritiusból utoljára a látogató, amikor a plaisance-i repülőtérről magasba emelkedik vele a chartergép, hogy aztán tizenöt és fél órás, nem éppen szívderítő út után leszálljon az eső áztatta, hűvös ferihegyi betonra.