Trófeák árnyékában

Bezár a Vadászati Világkiállítás, amely ugyan nem felelt meg a világkiállításokkal szemben állított nemzetközi követelményeknek, viszont tizenhétmilliárd forintba került. Több mint kétszer annyiba, mint amennyi a hazai nemzeti parkok teljes költségvetése. Az üzleti alapú vadgazdálkodás következményeiről és a nemzeti parkok helyzetéről Gálhidy László biológust, a World Wide Fund for Nature (WWF) Magyarország Erdőprogram-vezetőjét kérdeztük.

Elment a Vadászati Világkiállításra?

Nem.

De miért? Önnek szakmába vágó lett volna.

Szakmába vágó lett volna, ha az Egy a természettel szlogen kifejezte volna azt, amiről ez a kiállítás szólt. Kétségtelen, hogy a vadgazdálkodás a természetvédelemnek fontos része, de csak akkor, ha célirányosan használják. Azt azonban sajnos előre lehetett tudni, hogy amit a Hungexpón bemutatnak, az nem erről szól, hanem a trófeákról, amelyek árnyékában az ökológia alárendelt szerepbe szorul. A környezet védelme iránt elkötelezett embereket a rendezvényről szóló videók és beszámolók csak elriasztották, ahelyett, hogy arra indították volna, hogy az első napok bizonytalansága után jegyet váltsanak.

Pedagógiai szempontból mit gondol a kitömött állatokról?

Kulcskérdés, hogy az érdeklődő milyen környezetben találkozik velük. Az egyetemen például preparátumok alapján tanultuk meg a különböző fajok jellemzőit. Oktatási célból ezek jól használhatók. Ugyanakkor ha egy óriási kiállítótérben ömlesztve állítják ki őket, akkor az ismeretterjesztő funkció elhalványul, és a dolog már valami másról szól. Másik értékrendbe kerül.

Ennek a „másik értékrendnek” lehet remek példája az agancsokból felépített gigaszarvasfej, amelynek a száján lehetett bemenni. Ez súlyra és giccsérték szempontjából is világrekord lehet. Ebben az esetben a „brutál sok” jelent meg esztétikai kategóriaként.

A vadászattal kapcsolatos kultúra itt Közép-Európában hagyományosan összekapcsolódik a trófeák bemutatásával, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy az adott vadászember milyen sikeres, milyen jelentős példányokat ejtett el. Férfibüszkeség tárgya a mennyiség és a kiállított trófeák mérete is. Ez nem mindenütt szokás. Skandináviában például egyáltalán nem jellemző, hogy elejtett állatok testrészeivel büszkélkednek, holott a vadászat jelentős része a kultúrájuknak, életmódjuknak. A közép-európai főúri világ kastélyainak berendezéséhez azonban hagyományosan hozzátartozott, hogy bemutassák az arisztokraták vadászsikereit, és a kiállítás rendezői maguk is ezt a hagyományt kívánták folytatni. Ami egyébként sok kérdőjelet felvet, amikor egyre inkább az élő természet válságának vagyunk a tanúi.

Milyen állapotban van a hazai vadgazdálkodás, aminek persze része a vadászat is?

Ha a vadgazdálkodásra úgy tekintünk mint iparágra, üzletre, amelynek pénzt kell termelnie, akkor azt mondhatjuk, hogy jól működik. Sok szereplő mozog benne, és jelentős bevételi forrás. Számos támogatója van, és a közhiedelemmel ellentétben nem csak politikai körökből. Természetvédelmi szempontból viszont teljesen diszfunkcionális, egyáltalán nem segíti elő az ökológiai szempontból fontos értékek védelmét. Az erdők természetességének, az erdőben élő fajok sokféleségének megőrzésében rosszul állunk, mert hatalmasra duzzasztották annak a néhány fajnak a létszámát, amelyet vadászni szoktunk. Elsősorban a patás nagyvadfajokét, mint amilyen a gímszarvas, őz, vaddisznó, időnként a dám. A tömegük egyre nagyobb gond.

Ezt számos településen már abból is tudjuk, hogy a vaddisznók az utcán randalíroznak, kukákat borogatva keresik az ennivalót, rettegésben tartják a lakókat.

Kétségtelen, hogy a jelenlétük egyes területeken már veszélyezteti a közbiztonságot. A Széchenyi-hegyen lakom, ha későn megyek haza, az utcán rendszeresen találkozom vaddisznókkal, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ha az ember jót akar, akkor megvárja, míg elmennek, nem háborgatja őket. Ugyanakkor egyre gyakoribbak az országúti őz- és szarvasgázolások is. Néha jelentős csordák vonulnak át az országúton, leállítva a forgalmat. Ez azzal függ össze, hogy a mi térségünkben szinte nincsenek már nagyragadozók: barnamedve, farkas, hiúz. Hiányukat jelenleg a vadászatnak kellene pótolnia, amely azonban sajnos nem képes erre.

Ennek mi az akadálya? A vadásztársaságokon keresztül az államnak jó pénzt hoz a nagyvadak elejtése. Azt gondolhatnánk, hogy mindenkinek jó, ha az állományból levadásszák azt, amit le kell vadászni.

A vadászatra jogosultak arra törekednek, hogy legyen egyre nagyobb a vadlétszám, ami megkönnyíti, hogy a fizető vadászok olyan méretes példányokat ejthessenek el, amelyeknek a trófeáival elbüszkélkedhetnek. Azok hozzák a pénzt. Felduzzasztják tehát a vadállományt, ahelyett, hogy a környezet egyensúlyáról gondoskodnának.

Értem. Ha nem lenne túlszaporított az állomány, a vadászoknak ki kellene szállniuk a terepjáróból, hajnalban gyalogolni kellene, össze kellene piszkolni a márkás vadászbakancsot, időt és energiát kellene fordítani a vadászatra. Nem lenne elég letenni a megfelelő összeget.

Igen, manapság sokkal egyszerűbb vadászni, mint egy-két emberöltővel ezelőtt, amikor nem volt ennyi vad, és jelentősebb erőfeszítés kellett ahhoz, hogy valaki méretes trófeához jusson. Manapság odavezetik a kedves vendéget a vadászlesre, és akár perceken belül a célkeresztbe kerülhet az általa elvárt méretű és tulajdonságú vad. Ez üzletág, ahol az eladói oldalon állóknak az az érdekük, hogy minél gördülékenyebb legyen a kiszolgálás. A vendégnek, főként, ha külföldről jött, ne kelljen hosszú órákat, esetleg napokat eltöltenie egy adott helyen. Legyen tervezhető a napja, mehessen tovább a következő üzleti vagy turistaprogramra. Csak ott lehet egyensúlyt tartani, ahol a vadászatra jogosult erdőgazdálkodónak kiemelt érdeke, hogy az erdeje megfelelő állapotban legyen, ez azonban a vadásztatás rovására megy.

A kiállításon jelen voltak a nemzeti parkok is. A részvétel lehetősége jutott nekik a 17 milliárd forintból, amibe a nevében világkiállításként szereplő, de annak semmilyen feltételét nem teljesítő show került. Ebből mit lehetett vagy mit kellett volna megtenni a nemzeti parkokért?

A legfontosabb, hogy a mai körülmények között a természetvédelembe már invesztálni kellene, nem pedig azt várni, hogy a nemzeti parkok tartsák el magukat, ahogy éppen tudják. Lehetővé kellene tenni, hogy az ország bizonyos részein vadonokat hozzunk létre, ahol nincs fakitermelés. Ez nyilván lemondással járna, a kieső pénzt valahonnan be kellene tenni a fenntartásukra. Erre azonban a most elköltött tizenhétmilliárdnál jóval kevesebb is elég lenne. Magyarországon tíz nemzeti parkunk van, ám ezek sajnos nem a világszerte elfogadott koncepció szerint működnek. A nemzetközi gyakorlatban a parkokat zónákra osztják és egyes részeiken úgynevezett magterületeket hoznak létre, ahol nincs fakitermelés, sőt néhol tilos a vadásztatás is. Ezek vadonként számon tartott területek, ahol a természet érintetlen állapotban maradhat. Ilyen nemzeti parkokat nemcsak az Egyesült Államokban vagy esetleg Finnországban tartanak fent, de ma már Szlovéniában, Szlovákiában és Romániában is ezt a modellt követik. Nálunk sajnos mindenütt folytatódik a gazdasági célú fakitermelés a nemzeti parkokban, akkor is, ha a terület védett, vagy a Natura 2000 program feltételei vonatkoznak rá. Van ugyan hazánkban is néhány egészen apró, szinte jelzésszerű erdőrezervátum, ahol nincs favágás, de ezek olyan kicsik, hogy a funkciójukat önmagukban nem tudják betölteni.

A közelmúltban olvastam egy önnel készült interjút arról, hogy a Bükki Nemzeti Park kellős közepén kitermeltek egy régi, őshonos erdőt.

Igen, a Tar-kő mellett egy száznyolcvan éves bükkerdőt vágtak ki tűzifának, pedig egész Magyarországon nagyon kevés ilyen korú állomány van. Egyetlen őserdőnk van, egy morzsányi terület a Kékes oldalában, a Mátrában. Egy majdnem kétszáz éves erdő nálunk különlegesen nagy érték, amit egyszerűen vétek feláldozni, miközben az ilyen idős faanyag kereskedelmi értéke igen alacsony, hiszen csak tüzelésre alkalmas. Közben vannak olyan állatfajok, például a fehér hátú harkály vagy a kék galamb, vagy amely csak az idős erdőkben fordul elő. A beruházások azért is fontosak lennének, mert a természeti területeinket fel kellene készítenünk a klímaváltozás hatásaira. Így lehetne megvalósítani és nem csak píárként használni az Egy a természettel jelmondatot.

Hogyan lehet a mai növényzetet és állatvilágot felkészíteni olyan megpróbáltatásokra, amelyek még előttünk állnak?

Jelenleg az ország területének húsz-huszonegy százaléka erdő, ám ennek csak a fele áll őshonos fajokból. A másik fele ültetvény, amit fakitermelés céljából telepítettek. Ezeket vissza kellene alakítani természetes erdővé, mert a többféle őshonos fafajból álló erdők, ahol sokféle korosztály él együtt, jóval ellenállóbbak. Az állatvilágnak is ezek nyújtanak megfelelő otthont. A napokban Bodrogi Gyula színművész szólalt meg, amikor Brigitte Bardot bírálta a Vadászati Világkiállítást. Azt mondta, hogy a vadászok valójában természetvédők. Ez azonban csak akkor igaz, ha valóban a természetvédelem ügyén munkálkodnak, és nem a trófeák gyűjtése hatja át a szemléletüket.

Helyreáll-e egy természetes erdő fái között az állatvilág természetes állapota is?

Igen, ha gondoskodunk róla. Éppen most tértem vissza a Zemplénből, egy olyan gazdálkodó erdejéből, aki ezt is céljának tekinti. Őt arról kérdezték, hogy mennyi veszteséget okoznak neki a farkasok. Azt felelte, hogy évente többmilliós hasznot hoznak azzal, hogy visszaszorítják a vadállományt, amely egyébként tönkretenné az erdőt. És ezt a munkát hatásosabban végzik, mint ahogyan a vadászok tennék.

Egy egész falka él az erdejében?

Több falka. Persze a falvakban okoz gondot a jelenlétük, mert manapság kevés az igazán jó őrzőkutya, megbomlott az együttélés régi egyensúlya, ezt újra kell tanulni. Nem készültünk fel arra, hogy újra vadállatok éljenek a közelünkben, de az erdőgazdálkodásban már segítséget jelentenek.

A nemzeti parkokra tehát kevesebb pénz kellene, mint amennyibe a kiállítás került. De nyilván a szabályozáson is változtatni kellene.

Kormányzati döntés kellene arról, hogy a természetvédelem a méltó helyére kerüljön, ne rendelhessék alá az erdő- és a vadgazdálkodás pénzügyi érdekeinek. Még a nemzeti parkokban is ugyanazt a vágásos gazdálkodást folytatjuk, amit az elmúlt százötven évben a dédükszüleink honosítottak meg. Ezt látjuk például kirándulóként a Balaton-felvidéken vagy az Őrségben is – lecsupaszított hegyoldalak, vágásterületek mindenütt. Más stratégiát kellene követnünk, ha valóban arra törekednénk, hogy megőrizzük a biológiai sokféleséget, hogy az erdőket olyan élőlények népesítsék be, amelyeknek speciális igényeik vannak. Figyelembe kellene venni például, hogy egy sas vagy egy fekete gólya nem tud fiatal erdő fáira fészkelni, vagy nem tud búvóhelyet találni benne a hiúz. A nemzeti parkokat a világon szinte mindenhol koronaékszerként, nemzeti kincsként kezelik. Kivéve nálunk.

(Kiemelt képünk 168 óra illusztráció, Kárpáti Tibor munkája)