Diplomácia a romokon

A M. Kir. Külügyminisztérium Dísz téri palotájából az ostrom után romhalmaz maradt. Jeles diplomatáiból kevés – ám jelentkezőből nem volt hiány. Először sorra futottak versenyt a pártok a jó állásokért, majd azokat aztán már csak a baloldal emberei kapták, utóbb pedig a kétkezi munkából „kiemelt”, minden szakmai követelménynek híján lévő káderek. Amikor az ideiglenes kormány 1945 áprilisában Debrecenből a fővárosba költözött, a segédszemélyzettel együtt 36 főt számláló tárca egy Szabadság téri épület második emeletén kapott helyet. Aki a régi gárdából a hazában maradt, az diplomáciai táviratok írása helyett törmeléket takarított és papírral ragasztotta be a kitört ablakokat. Ám a nem kevés tisztességes, nagy tapasztalatú szakember napjai meg voltak számlálva.

Bár a bizottságok a 140 főből 120-at igazoltak, de az új pártok tülekedtek a vonzó, külföldi kiküldetéssel is járó pozíciókért. Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter naponta kapta a leveleket az MKP, a szocdemek, a Parasztpárt és saját pártja vezetőitől: kiket szíveskedjék haladéktalanul felvenni. 1946 őszén a tárca főtisztviselői levélben tiltakoztak Gyöngyösinél, amiért „a követek, a beosztottak, sőt a segédszemélyzet kinevezése is túlnyomórészt a politikai protekcionizmus és az azzal párosuló nepotizmus alapján történik. E körülmény ártalmas Magyarország presztízse szempontjából, és botrányos állapotokat fog teremteni a külügyi szervezetben...” Amelynek pedig ez idő tájt drámaian súlyos feladatai voltak: a békeszerződés előkészítése, a hadifoglyok, a magyar kisebbségek ügyeinek intézése.

Miután Rákosi 1947-ben külföldre kényszerítette Nagy Ferencet, sok vezető diplomata is „disszidált”. Gyöngyösit leváltották. Helyébe Molnár Erik került, egy évvel később pedig Rajk László. Akkor következett az újabb „tisztogatás” – 132 külügyi alkalmazott nem tért haza vagy hagyta el az országot, köztük immár a második washingtoni követ: Szegedy-Maszák Aladár után Vámbéry Rusztem. Az ötvenes években lényegében Berei Andor államtitkár irányította a tárcát. A másik államtitkár neve ismerősebb, Boldizsár Ivánnak hívták. Ő legalább tudott nyelveket, ám munkatársainak többsége alig. Viszont volt diplomájuk: az egyetempótló Külügyi Akadémiáról, marxizmusból.

(Sáringer János: Iratok a Magyar Külügyminisztérium történetéhez 1945–1950. Négy Árboc Kiadó.)
Heltai András