Csodák szigete

Szamoánál aludtam el, pedig Tongáig mindenképpen szerettem volna kitartani. A 0 óra 42 perces elalvászati eredményem így is olimpiai rekord, s félek, az is marad: olvasom egy nemzetközi vizsgálat eredményét, ezek szerint a férfiaknál egy bizonyos életkor után lankad az érdeklődés az olimpia iránt, lehet, hogy most voltam a csúcson, négy év múlva azt se fogom tudni, megnyitották-e egyáltalán.

Jelzem, ezt most se tudtam, képzelhetik, milyen nyugtalan volt az álmom: hátha azt mondta a kettedik Erzsébet, hogy hello everybody, tudják mit, mégse nyitom meg, maradjon becsukva, alászolgája. Az vinne azért egy kis színt a történetbe minden tekintetben. De reggel aztán behoztam a lemaradást, a királynő megnyitotta, ahogy kell (hogy nem aludt el ő is?), volt ott minden Tunéziától Zimbabwéig, zene, tánc, buli, szörpol, utána a fáklyásmenet. Azt ugyan nem értem, miért kell egy olimpiai megnyitóba évszázadok történetét belezsúfolni, túlságosan gondosan ügyelve az arányokra minden tekintetben, de azért mindenképpen irigylem az ángliusokat, hogy tudnak nevetni magukon. (Ők legalább.) Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha egy magyar olimpiai megnyitón (csak viccelek, de jelzem, hogy a tervek szerint éppen ez lett volna az) a rendezők bohócot csinálnának a királyból (milyen király, milyen király, hát a tök király, természetesen) meg a legszentebb nemzeti filmjükből. (Ha már így elindultunk az abszurd irányába, lassítsunk is le egy kicsit, és képzeljék el, milyen lenne a megnyitó egy Budapest rendezte olimpián. Megvan? Köszönöm, nincs több kérésem.)

Európai verseny lévén, az alvászati rekord többé nem látszik veszélyben lenni (az összefoglalók is lemennek éjfélig, amennyire látom), de egyebekben komolyan próbára teszi a nézőt is a rengeteg verseny. Szerényen számítva is hat-hét csatornán foghatóak az események, lényegében egész napon át: ilyenkor nemcsak a fizikai és a lelki felkészítés nagyon fontos, hanem a logisztikai is. Hogyan minimalizáljuk egyéb feladatainkat (alapvető, hogy sportbarát párkapcsolattal rendelkezzünk – ha eredetileg nem volt az, idejében neveljük azzá, mert ilyenkor már csak kapkodás lenne a dologból –, és hogy leszármazottainkat is szoktassuk szép szóval, eréllyel a megfelelő hozzáállásra, valamint munkahelyünkön is tudatosítsuk a helyes értéksorrendet: dolgozni lehet máskor is, olimpia viszont csak négyévenként van), hogyan zárjuk magunkra aztán lakásunkat, hogyan teremtsük meg a legjobb feltételeket, ez már kinek-kinek a maga dolga. Én ezúttal négy tévékészüléket és két kábeltársaságot mozgósítottam, kell még két szárnyas ajtó meg egy forgófotel, és kezdhetünk. Felhívom kedves szurkolótársaim figyelmét a távkapcsolók kétkezes használatára – ezzel értékes tizedmásodperceket nyerhetünk.

Csodák szigete – ez volt a címe a grandiózus megnyitónak, és a londoni olimpia minden tekintetben igyekszik megfelelni a várakozásoknak. Ott van mindjárt a kabalababa, az a csodás egyszemű, lópatkó dobog a szíve helyén annak, aki nem szereti meg első látásra. Jók a helyszínek, jó az idő (jól süt a nap, ha süt, és jól esik, ha esik), jó a rendezés, és az is milyen jó, hogy még ilyenkor is lehet jegyeket kapni. És persze jók a versenyek is – ha vannak benne magyarok, azért (mert van kinek drukkolni), ha nincsenek, azért (mert nem kell halálra izgulnia magát az embernek). Egyszóval igaz, hogy még csak néhány napja folynak a versenyek a harmincadik modern kori olimpián, én máris mindennel meg vagyok elégedve. (Egy Ferenc József, aki vagyok.)

Akárhogy is, úgy általában nem tudok rájönni, mi szép van az országúti kerékpározásban. Most azért nem bíztam semmit a véletlenre, kimondottan treníroztam magam a francia körverseny szakadatlan megtekintésével. Na, azzal se lettünk beljebb. A doktori teamek előtt persze leveszem a kalapom, meg a versenyzők fizikai munkája előtt is, meg a szerelők előtt, nem beszélve a közvetítőkocsikról, de hogy mit kell nézni naponta négy-öt órán keresztül azon, hogy száz-egynéhány biciklista végigkerekezik a fél országon, ennek még nem jöttem rá az ízére. Szerencse, hogy megkértem Zoli barátomat, aki maga is kerékszerető ember, avasson be. Zoli himnikus szavakkal ecsetelte nekem, micsoda szellemi küzdelem is a biciklisport, hogy próbálnak túljárni egymás eszén a versenyzők, és miféle variációs lehetőségeket biztosít a csapatok szüntelen egymásnak feszülése. Úgyhogy ezúttal nagy várakozással tekintettem az olimpia első elkezdett versenyére (befejezve nem ez lett legelébb, hanem a női lövöldözés, úgyhogy egy kínai lány nyerte az első aranyat), és nem is csalódtam. Mintha direkt nekem akartak volna kedvemben járni (helyes, helyes!), ezer és ezer apró dráma történt az országúti órák során. Az angolok, akik taroltak a Touron, nagyon akartak nyerni, és épp ezért nem nyertek. A svájciak, akiket az ág is húzott gall földön, most nagyobb ágaktól húzódtak – esélyesük teljes erővel nekiment a palánknak, és már csak fél kézzel tudta folytatni. Végül ketten elszöktek a mezőnytől, és aztán fantasztikus hajrával a rutinosabb kazah (bicikliben nagyhatalom, komolyan!) nyert. Ha így megy tovább, a végén még megszeretem a kerekezést.

Amilyen öröm, ha magyar versenyző tűnik fel a képernyőn, annyira szomorúságos, ha kikap. Az elmúlt napok teljes eredménytelenséglistájától most tekintsünk el, legyen elég annyi, hogy volt miért szomorkodnunk. Nincs ezzel mit kezdeni, csak az nem kaphat ki, aki nem indul (és az olimpián jobbára azért nem indul, mert kikapott már korábban), végtére is az ellenfél is azért jön, hogy nyerjen, ha mi örülünk, akkor ők szomorkodnak, gondolkodjunk már egy kicsit globálisan, merjünk kicsik lenni. Magam elég szép eredményeket értem el eddig, már arcizmom se rezdül, ha verik a magyart, befelé szenvedek csak, hang nélkül. De azért ha legeslegutolsó lesz a magyar, azt elég rosszul viselem. Amikor százötvenkét versenyző között épp a mi fiúnk végez százötvenkettedikként, vagy amikor tizenhárom induló közül tizenkettő továbbjut a közép(?)döntőbe, csak a magyar páros nem.

A végére hagytam az aranyat. Sokan voltak, akik, bár kimondani nem mondták, nem reménykedtek egyetlen aranyban sem: az aztán a magyar sport Waterlooja lett volna. Ettől most már nem kell tartani: Szilágyi Áron gondoskodott róla. Szilágyi eddig nem volt ismert szakberkeken kívül, huszonkét éves, felnőttként ez az első igazi nagy sikere. Afféle talált arany az övé (senki hozzáértő nem sorolta az esélyesek közé), de micsoda becses találat ez! Eleve, hogy kard, régi dicsőségünk mára elhomályosulni látszó szimbóluma! A kard, amelyet nemrég temettünk, amikor kiderült, hogy először a történelem során nem jutottunk ki csapatban!

A kard, ahol húsz éve nem nyertünk aranyat. (Előtte viszont többet, mint bármi más sportban.) A kard, amely jelképünk, talizmánunk! És hogy nyert, micsoda fölénnyel, eleganciával, szellemességgel, micsoda magától értetődő módon! Azon a napon mindannyian egy kicsit Szilágyi Áron voltunk, fiatalok, tehetségesek, sikeresek.

Azon a napon megint egy kicsit jó volt magyarnak lenni.

Na, látják, erre való az olimpia.