Búcsú Ariel Sarontól

Szülei pioníroknak számítottak. A bolsevik forradalom után vándoroltak ki az akkori Belaruszból, de ellentétben Izrael későbbi, híres-neves munkapárti miniszterelnökeivel (Ben Gurion, Golda Meir, Lévi Eskól) nem hoztak magukkal szocialista, közösségi eszméket. Elkülönülő, bár cionista neveltetésű értelmiségiek voltak – az apa agronómus, az anya „félbemaradt” orvostanhallgató –, és semmiképp sem baloldaliak.

Nota bene a fiuk se lett az. Csak típusa az „igazi, új zsidónak”, aki egyik kezével az eke szarvát fogja, a másikban fegyvert szorongat, és még az orosz irodalom, a papa zeneszeretete révén sem érez semmilyen kötődést az „óvilághoz”. (Amúgy zenebarát volt, és maradt is, ki nem hagyta volna az izraeli filharmonikusok koncertjeit.)

Ariel Saron – eredetileg Scheinermann, aki Ben Gurion kérésére változtatott nevet, még a húszon innen – már középiskolás korában tagja volt egy cionista milíciának („Gadna”), majd – még a brit uralom alatt – csatlakozott a legnagyobb illegális fegyveres erőhöz, a Haganához, melyből idővel az izraeli hadsereg (IDF) kinőtt. Harcolt és súlyosan megsebesült a függetlenségi háborúban, ám 1952-ben levetette az uniformist, megnősült, és beiratkozott a jeruzsálemi Héber Egyetemre.

De ez a jó világ kérészéletűnek bizonyult, mert év múltán őt bízták meg az első izraeli kommandóegység megszervezésével, illetve azzal, hogy torolja meg az arab gerillaakciókat. Övé lett az Izraelben roppant elhíresült 101-es szakasz. A bemutatkozás brutálisra sikeredett. Egy határközeli városkában megöltek egy izraeli nőt és – álmukban – két gyermekét. A 101-es szakasz válaszként átlépte az izraeli–jordániai fegyverszüneti vonalat, behatolt egy Kibja nevű településre, ahol a házak felét felrobbantotta, és 69 embert, felerészt nőket és gyerekeket, lemészárolt. Ekkor ítélte el az ENSZ Biztonsági Tanácsa először Izraelt, bár annak kormánya hevesen tagadta, hogy hadseregének bármi köze lett volna az akcióhoz.

De mindenki az akkor 25 éves Saron nevét suttogta csodálattal.

Három év múlva a sínai hadjáratban (Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael közös, Nasszer-ellenes háborújában) már egy ejtőernyős ezredet vezényelt, halált megvető – és oktalan – bátorsággal. Katonáit „bekergette” a (regényirodalomból is ismert) Mitla-hágóba, egyenesen az egyiptomiak csapdájába, ahol több tucat izraeli esett el – amúgy nem nagy szám, de az izraeli vezérkar nagyon nehezen viselte el a veszteségeket, a közvélemény még inkább. Kis szünet állt be Saron karrierjében, egészen addig, amíg (a munkapárti) Jichak Rabin nem lett vezérkari főnök, s nem nevezte ki őt egy egész térség (az északi front) parancsnokának. Ez 1964-ben történt.

Rá három évre kirobbant a hatnapos háború, ahol is Izrael minden arab szomszédját legyőzte, a területét megháromszorozta, és Saron, immár tábornokként – bár tiszti iskolát soha nem végzett – óriási érdemeket szerzett az egyiptomi fronton, azaz ismét a Sínai-félszigeten. De ez semmi volt ahhoz képest, amit a tartalékos állományból kilépve – ekkor már övé volt az ország legnagyobb farmja a Negev-sivatagban, ahol szántott-vetett, állatokat nevelt – az 1973-as, úgynevezett jom kippuri háborúban művelt. Az egyiptomiak, mint ismert, leküzdötték a Sínai-félsziget nyugati partján emelt izraeli Bar-Lev erődítményvonalat, hajszálnyira álltak a győzelemtől, amikor Ariel Saron talált egy „folyosót” a Szuezi-csatornán, hadai hidakat vertek, átkeltek, és elvágták utánpótlásától, majd mögé kerültek, és bekerítették az egyiptomi 3. hadsereget. Már Kairó felé meneteltek, amikor az amerikaiak leállították őket. A harckocsikra ekkor került a felirat: „Arik, Izrael királya.”

Majdhogynem politikusként lett az. Ugyanebben az évben Menahém Begínnel megalapította az erősen jobboldali Likud tömörülést, amely négy év múltán (1977) választást nyert. Ekkor vesztette el politikai monopóliumát – 1948 óta először – a Munkapárt. Saron földművelésügyi miniszter lett a Begín-kormányban, a földdel azonban csak egyfajta módon foglalkozott: hódítás formájában. Ő szorgalmazta az összes megszállt arab terület zsidó telepekkel való behálózását, védelmét és finanszírozását. Ezzel elvetette egy olyan viszály magvait, amely mind a mai napig alapvető gátja az izraeli–palesztin kiegyezésnek.

1981-ben, amikor Begínt, a hajdani terroristát újraválasztották, Saron védelmi miniszter lett a kormányban; mindig is erre vágyott. De ha valami, akkor ez a vállalkozás balul ütött ki neki, olyan stigmát ragasztott rá, amit élete végéig nem tudott levakarni magáról. Kikergette ugyan Arafat palesztin harcosait Libanonból – ahonnan folytonosan „kellemetlenkedtek” –, de minden valószínűség szerint ő biztatta fel az ottani keresztény milíciákat, hogy vezérük, Besir Dzsemajel (Gemayel) meggyilkolásáért álljanak bosszút a bejrúti menekülttáborokba zsúfolt palesztin polgári személyeken. A vérszomjas „falangisták” az izraeli katonák orra előtt több száz ártatlan civilt mészároltak le. Egy bizottság, amelyet Izrael legfőbb bírája vezetett, megállapította Saron közvetett bűnösségét, és a lemondatását javasolta. Úgy is történt, de a tábornok bent maradt a kormányban – tárca nélkül.

Az igazi ideje bő másfél évtized múltán jött el, amikor többszörös szín- és kormányváltások és a munkapárti Ehúd Bárák lemondása után 2001-ben újabb választásokat tartottak, s mivel Netanjáhú, a korábbi Likud-miniszterelnök nem kívánt indulni, „beugrott a helyére” Saron – és nyert. Már jelöltként is ott provokálta a palesztinokat, ahol csak lehetett – demonstratív „vizitet” tett például a jeruzsálemi Templom-hegyen, az Al-Aksza-mecsetnél, amire egyetlen elődje se vállalkozott soha –, szaporította a zsidó telepeket, s amikor kitört a második „intifáda” (palesztin lázadás), kemény kézzel tört le minden ellenállást, olyannyira, hogy Jasszer Arafatot nem engedte ki a Palesztin Hatóság fővárosából, Rámalláhból, illetve amikor kiengedte, csak meghalni engedte ki – Párizsba (2004).

Mindehhez képest meglepő, sőt forradalmi koncepcióváltásba bonyolódott élete végén. Otthagyta a Likudot Netanjáhúnak, és Kadima néven egy markáns középpártot alapított, amelybe becsábította örökös riválisát, ellenfelét, a munkapárti Simon Pereszt, Izrael mai államfőjét. De nemcsak kedvenc szélsőjobbosainak fordított hátat, hanem kedvenc telepeseinek is. 2005-ben szinte órák alatt felszámolta a Gázai övezetben levő zsidó telepeket, majd az ENSZ-ben mondott egy olyan békebarát beszédet – ekkor már híve volt az önálló palesztin államnak is, Mahmúd Abbásszal, a hatóság vezetőjével szinte baráti viszonyt ápolt –, amelyet mindenki megtapsolt, holott a Szadat jeruzsálemi beszédét idéző szavak egy addig „hóhérnak” elkönyvelt ember száját hagyták el.

Mint szinte minden katonatette és politikai lépése, ez is zavart keltett. Csak annyit lehetett tudni, hogy valamire készül: valami „nagy dobásra”. Három és fél hónappal később azonban, anélkül hogy bárkit is beavatott volna a terveibe, két agyvérzés a szó szoros értelmében kivégezte. Arról a majdnem síron túli elégtételről, hogy 2006-ban helyettese, Ehud Olmert a Kadimával választást nyert, már nem tudhatott.

Ha volna sírfelirat, amely méltó lenne hozzá, akkor én Móse Dajántól, Izrael leghíresebb katonájától idéznék: „Jobb szeretem fékezni a harci méneket, mint mozgásra ösztökélni az ökröket.” Ariel Saron tipikus harci mén volt.