Brazília: tovatűnt szép ígéretek?

Brazília, Brazília – ritka nagy bukás volt. Már ha emlékszik még valaki egyáltalán a 25 évvel ezelőtt a Vígszínházban bemutatott Vargas Llosa-darab, a Pantaleón es a hölgyvendégek slágernek szánt betétdalára. Hát persze hogy emlékszünk mindannyian, csak éppen a zeneszerző Dés László néhány év múlva új szöveget íratott Bereményi Gézával a Sose halunk meg című filmbe (Brazília, Brazília helyett Elindulunk, elindulunk), Nagy utazásként Presser Pici örökzöldet dörmögött belőle – így talán rémlik valami.

Most viszont az egész világ Brazíliába utazott, negyedik hete Rio de Janeiro a világ fővárosa. Szerethető metropolisz, a helyiek szerint a jóisten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken csak Rióval foglalkozott. Meg is látszik rajta, s valószínűleg a brazil lányokra is külön figyelmet fordított, ám ez egy másik dolgozat /kötet/ témája lehetne.

De most koncentráljunk a focira, ezúttal ne annak magyar változatára. Nekünk sok babér eleve nem ígérkezett, annak ellenére sem, hogy május közepén a Gundel kerthelyiség megnyitóján a főpolgármester úr köszöntőjében magyar sikereket/?!/ vizionált a VB-re, talán az amerikai kapus, Tim Howard elképesztő bravúrsorozatát álmodta meg. /„Ezt az embert nem anya szülte. De igen! Méghozzá magyar! A.n.: Fekete Eszter.”/

Ilyenkor illenék kicsit szakmázni, de kérdés, érdemes-e abban a honban, amelyben Dávid Ibolya kivételével mindenki ért a focihoz, a labdarúgó szövetség szakmai igazgatója pedig egy olyan volt futballtréner, aki több sajátos Guinness-rekorddal is büszkélkedhet. Gellei Imre ugyanabban a szezonban előbb az MTK-t, majd a Siófokot ejtette ki az első osztályból. Kedvenc balbekkje, akit minden csapatához hurcolt magával, egy bizonyos Turbék nevű labdarúgó-ipari szakmunkás, akár munkásságának védjegye is lehetne. Mindenesetre megkomponáltak a világtörténelem legkülönlegesebb öngólját. Az MTK kezdett, oldalpassz, hátrapassz, Turbék hazaad, „vigyázz, pattanik!” – öngól. Úgy vezettek a soproniak a Hungária körúton, hogy labdához sem értek.

Ezekhez képest az a másfél tucat nemzeti dohánybolt, amelyeket Gellei most szakmailag irányíthat, smafu. Legutóbb az egyik válogatott meccs szünetében a tévében mondta meg a tutit: „Minden meccs más. Bizakodjunk, reménykedjünk, a tisztességes munkának meglesz a gyümölcse.” Gyengébbek kedvéért: a Pintér féle Brancaleone ármádiájáról beszélt. Baróti Lajos a 62-es VB idején nem volt ennyire bizakodó: „Egy világklasszis van a csatársorban, úgy hívják, Göröcs János.” Csak emlékeztetőül: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, dr. Fenyvesi ötösfogattal verte meg a sors.

Vonatunk kattogó zaja visszaröpít a mába, illetve a közelebbi múltba. Nekem személyesen egyetlen magyar-brazil adatott meg, 86 márciusában a Népstadionban, – oktatófilm jelleggel az utolsó mámor –, de az igazi persze a 66-os 3-1 volt az angliai VB-n. G.: Bene, Farkas, Mészöly, sokak szerint az a meccs hozta meg Albert Flóriánnak az aranylabdát. Meg a jogos tiszteletadást, hogy később róla nevezték el a Fradi-stadiont, amit a napokban Groupamára kereszteltek. Bár ilyen nevű futballistát nem ismerek, de amekkora a jövés-menés a „nemzeti kincs”-nél /ez a bonmot tényleg csak hab a Torgyán/, semmire sincs garancia. Pár éve olyan kerete volt a Ferencvárosnak, amelyikben gyakorlatilag négy magyar futballozott, őket meg úgy hívták; Tóth, Orosz, Grúz és Sváb.

Visszatérve Rióhoz, egy fülledt februári éjjelen értettem meg az ötszörös világbajnoki csodát. A „puha testű éjszakában” sétáltam a Copacabanán, a homokban reflektorok fényében zajlott az utcák-terek mezítlábas bajnoksága, igazi bíróval, vérre menő csaták; kötény, esernyő, jobbra nézek, balra adom, ollózás minden mennyiségben. Másnap délben lementem a plázsra, árnyékban negyven fok, ha lett volna árnyék. Hat-nyolc megszállott így is labdás gyakorlatot tartott, szégyenszemre ez jobban vonzott, mint a nemzetközi tangafesztivál. Odaoldalogtam, bevettek a játékba, ami semmiről sem szólt, álltak körben, egyérintőztek. No, gondoltam, nem árt egy kis továbbképzés: amikor legközelebb hozzám került a labda, váltott lábbal dekáztam ötöt-hatot, majd megállítottam a rüsztömön, s szerény mosollyal felpillantottam. A téren ilyenkor még hozzátettük, Vakulj, paraszt!, de a nyelvi nehézségek miatt ettől most eltekintettem. Semmi hatás. Na jó, továbblöbböltem egy strandpapucsos dagadt kiskölöknek, aki jobbal felrúgta két emelet magasságba, majd a lehulló zsugát a bal lábfején hagyta pörögni, közben mélyen a szemembe nézett. Valami olyasmit olvastam ki a tekintetéből; Öreg, mi ezen már rég túl vagyunk, kurva meleg van, passzolgatunk, ennyi.

Jártam egy másik brazil szentélyben is, a Maracanában, tényleg fantasztikus a hangulat, amikor egyszerre harminc ember a lelátón, mert meccs éppen nem volt, de egy senior Zemplényi nevű úriember a kedvünkért kinyittatta a stadiont.

Kinek drukkoljak? – ez itt a kérdés. Nemesb-é a lélek, ha kiscsapatot választ magának, vagy némán tűri a gigászok dominanciáját. Szurkolói szempontból nem nagyon lehetett mellényúlni, ez minden idők legizgalmasabb világbajnoksága. Én a Barca mellet döntöttem. A negyeddöntők után úgy állunk, hogy Neymar-Messi 4-4 gól, ez egyben szép illusztrációja annak, hogy Tata Martino nemcsak Neymarnak nem találta meg a helyét, de még a Messiét is elveszítette. Sanchez is rúgott kettőt, az ex-barcások közül dos Santos és Rafa Marquez egyet-egyet. És akkor még nem esett szó Suarezről, a nagy nyári barcelonai vérátömlesztés autentikus főszereplőjéről. Szimplán elmebeteg műsorára a fegyelmi bizottság gyomorforgató kivagyisággal reagált. Micsoda dolog karmester kezéből kiütni a pálcát, Hamletet kitiltani a színházból, miközben arc-, boka- es sípcsontzúzók vígan szaladgálhatnak büntetlenül a gyepen.

A Vadászd le Neymart! vetélkedő győztesének, a Zuniga nevű bérgyilkosnak például minimum kétszáz év járna, túl a golyó általin. De mondjuk Sergio Ramos könyöke is többet van játékban, mint bármely más testrésze. Chiellininek pedig soha nagyobb baja ne essék, legföljebb a feleségének kellett elszámolnia egy gyanús harapással. /Jellemző módon a napi szaklap egy hete jóízűt gúnyolódott Színház az egész világ címmel a fetrengő játékosokon, nyilván ortopédus főkonziliáriusokkal állítva össze az ugyancsak Neymar vezette táblázatot./

Szó mi szó, a Barca java, a spanyol armada hamar elköszönt, de sovány vigaszként így tettek a portugálok is. Egyszer már – igaz, csak Eb-n – kidrukkoltam a továbbjutásukat, így most kvittek vagyunk. 2004-ben Andris fiammal kintragadtunk Wimbledonban, mert utolsó párként Kapros Anikó a friss Roland Garros-győztes Miskinával játszott döntő szettet. Már nem értünk volna vissza a szállóba, hogy Egressy Zolival együtt nézzük az Anglia-Portugália meccset, így egy helyi kiskocsmában, begőzölt angolok között szorítottunk a portugálokért. Tizenegyesekkel tovább is jutottak, de a bánatos briteknek a feketeleves másnapra maradt. Tulajdonképp a magyar kulturális évad miatt voltunk kint, az Angol Nemzeti Színház fiatal magyar drámaírókat felvonultató sorozatában Egressy Portugál című darabját mutatták be angol színészek, a környék pedig tele volt ragasztva Portugal plakáttal. Szó szerint tomboló sikert aratva.

Úgy látszik, nem hozok szerencsét a hazaiaknak, a francia-németet ugyanis az óceánparti Argentonban, a falu legjobb kocsmájában néztem, cserzett arcukra trikolórt festető breton halászok és napi zsákmányuk társaságában. Sajnos bebizonyosodott, hogy Lineker örökérvényűje, miszerint a focit 22-en játsszák, és mindig a németek nyernek, akkor is igaz, ha nem játszanak, csak ott vannak a pályán. Remélem, a hazaiak nemes bosszút állnak, s bejön a döntőben a VB előtt megjósolt brazil-argentin 3-0. De ez már a jövő (hét) zenéje.