Beyoglu!

Persze stáb az kell, barátait hívja. A barcelonai Auréliót, repüljön, művésztudását nála ecsetelgesse. Készítse a pemzlik mellé a festékeket, benne a szivárvány minden színével, a fantázia szárnyait nem illik megkötözni. A szobák falára designöltözék kell. Esztert, aki húsz éve gardírozza a német turistákat ezen a helyen, hiszen a vendégekkel bánni kell. Bécsben készülődik a hazaútra Taksim, a török szakács, aki öt évig a császárvárosban zsonglőrködött a pizzatésztával, már alig várja, hogy otthon is kivágja a rezet, no meg hogy beleszippantson a hazai levegőbe. Készülődik a táncos lábú Edget, aki a híres Anatóliai Tűz tánccsoport nézőinek fantáziáját lobbantotta lángra, elbűvölő mosolya, kecses tartása teszi fogyaszthatóbbá az egyébként is vonzó török gasztronómiát.

És persze a marketing, a honlap, a fotó: ezért csengett a baráti hívás Budapesten. Csomagolok, a híreket hallgatom.

– Törökország Gáza miatt bojkottálja a Coca-Colát! – közli a bemondó.

Akkor az amerikai zászlós pólómat nem viszem, gondolom.
A rádió közben kontráz.

A török miniszterelnök-helyettes szerint a nők ne nevessenek nyilvánosan, s a mobiltelefon túlzott használata sem megengedett.

Így aztán az I need a free wifi feliratú pólóm is marad. Már csak az 1952 feliratú van, de közben azon tűnődöm, hogy meg kéne nézni a történelemkönyvet, nehogy valami baloldali lázadás időpontjába trafáljak bele. A török választások előtt provokálni nem szeretnék.

Könnyű repülőút.
Sarolta, a barátnőm az új városrészbe vezet, Beyoglu a neve, amolyan hetedik kerületi fíling, de a méretet szorozzuk meg héttel. A környezet magával ragadó: magas, de vidám házak, szűk, ám jókedvű folyosók, néhol szivárványos lengő zászlókkal, harsány tűzlépcsők a házak falain. Emeletenként kávézók, bárok, bennük az emberek látszólag szabadok és színesek.

Munkába lendülünk. Dagadó tészta, pizza, ínycsiklandozó zöldségek tálalva, a levegőben a török fűszerek illata. Kattogok. Másnap némi fogyókúra jöhet, hiszen Aurélio festészetét dokumentálom. Majd két óra elteltével felszerelésemmel együtt merülök. Közben otthon is zajlik az élet, a hotmailfiókom rejtélyes módon kizár, a mobilszolgáltatóm, az akkumulátoraim alig dolgoznak. Gyülekező viharfelhők. Fura előjelek...

Esni kezd, már zuhog, még pontosabban itt az özönvíz. Minden víz alá kerül, lehet, hogy elmerül az egész hotel, vele az egész jövő?

Fejetlenül vágtázom a hömpölygő vízzel, a többiekkel ellenkezőleg, ők a tetőteraszra, én lefelé, a főutca irányába, kezdek újra elememben lenni. Menekülő emberek, trópusi esőben fürdőző szerelmesek, esernyőárusok hada – ide már minek? Harminc perc elteltével a Velencévé változott hotelből lapátoljuk a vizet, s én a biztosítónak készítem a felvételeket.

A reggeli kávé mellett az újságok címlapjait nézegetem: „Isztambuli tornádó”, „1940 óta nem volt ilyen”.

Két nap elteltével indulunk az Óváros irányába, az Istiklal Caddesin keresztül. Modern üzletek, kávézók, csalogató étkezdék, politikai plakátok, karácsonyi díszkivilágítással. Egy-egy sarkon vízágyús teherautó, kedves, mosolygós rendőrökkel. A Galata-torony masszív tömbjéből a kereskedők elmentek, a környékről pedig a dervisek. A színvonalas boltocskák mellett kígyózó turisták maradtak. A horgászok füzérben állnak a Galata hídon, vigyáznom kell, nehogy a horgukra akadjak. A kikötőben a frissen sütött halas szendvics a legmenőbb.

A városrészt elhagyva hirtelen a sejtelmes, titokzatos Keleten érezzük magunkat, az óváros karakteres látképe alatt Erdogan elnök megaplakátja visszahoz a jelenbe. Hajóra szállunk, ahonnan átfogó képet kapunk 360 fokos szupertotálban. Lebilincselő látvány, tekintélyt parancsoló tengeri erővel. Vízcseppnek érzem magam. A fűszerbazár kihagyhatatlan, színes, izgalmas, átláthatatlan, ezernyi illata visszaadja a földi örömöket. Szinte mindent importálnék.

S persze itt is trendi a selfie-zés. Idős pár illegeti magát, aztán klasszikus önkioldóval készít képet, török kendős lányok mosolyogva iPhone-nal, az európai csajok Gopróval fotóznak. Ja, a dohányáruda nem nemzeti, natúrsodrós, kempingasztalos. S a Coca-Cola ott a polcokon.

Hazaérvén a barátnőm manzárdjába költözünk. Másfél négyzetméteres teraszán a kikötőben vásárolt citromos kagylók kupacait tüntetjük el farkasétvággyal, hozzá este tíz után vásárolt Efes dukál. Esti csevegésünk hátteréül török zene szolgál. Hajnalra csendesedik az utca.

Azt találgatjuk, hol találkozunk legközelebb – madártávlatból fotózom a szorost.

Viszlát, Boszporusz, helló...

Kép és szöveg:
Bazánth Ivola