Berlin menekültjei

Három hétig tartott az útjuk Törökországon, Bulgárián, Szerbián és Magyarországon keresztül, ahol még időben elérték azt a vonatot, amely az Angela Merkel által kivételképpen beengedett néhány ezer menekültet szállította Bécsen keresztül Münchenbe, majd a belső német kvóta alapján Berlinbe. Az embercsempészeknek fejenként kétezer eurót kellett kifizetniük, úgyhogy megérkezésükre egy centjük sem maradt.

Nyár végén, amikor az első hullám tetőzött, a berlini Wilmersdorf kerületi városvezetés éppen új székházba költözött, és négy régi, ötemeletes épületét kiürítették. Ebben a szabaddá vált tömbben szállásolják el a státusuk rendezésére váró menekülteket. Most nyolcszázan laknak benne, pontosabban a hosszú körfolyosó bal és jobb oldalán nyíló volt irodahelyiségekben. Az épület korábbi rendeltetésére utalnak a folyosót szegélyező széksorok. Az itt élő, tucatnyi országból származó embernek rendszeres étkezést, az alagsori zuhanyzókban tisztálkodást, a gyerekeknek játékszobákat biztosítanak és önkéntes segítők jóvoltából kezdő németnyelv-tanfolyamokat tartanak. Régi barátnőm, Erika Z. hattagú csoportot vezet, ebbe tartozik Arved és családja is.

Vannak persze teljes analfabéták, többnyire Afganisztánból vagy Eritreából, ők kezdőként sem jönnek számításba, mások anyanyelvükön írnak és olvasnak, például pakisztániak vagy líbiaiak, de a latin betűs írást itt kell elsajátítaniuk. Közvetítő nyelvként többnyire az angol szolgál, annak híján viszont tanítónak és tanítványnak olykor mutogatással kell megérteniük egymást. Kivételes helyzetekben, adatfelvételnél, orvosi vizsgálatnál hosszú ideje Berlinben élő arabokat és törököket alkalmaznak tolmácsként, mint ahogy a személyzet és a biztonsági emberek is zömmel régi migránsok közül kerülnek ki.

A hatvanoldalas gyorstalpaló német nyelvkönyv angol alcímekkel és számos magyarázó rajzzal tartalmazza az alapvető információkat. „Hogy hívnak?” „Simon.” „Honnan jössz, Simon?” „Szíriából jövök.” „A férjem köhög és fáj a torka.” „A kisfiamnak egy seb van a térdén.” „Munkát keresek.” „Levél.” „Handy, Internetcafé.” „Mikor indul a vonat?” „Át kell szállnom?” Külön rész felelteti meg egymásnak a kereszténység és az iszlám kulcsszavait: Jézus Krisztus és Mohamed, kereszt és félhold, templom és mecset, karácsony és ramadán békésen megférnek egymással, és könnyen megtanulható a jelszó is, miszerint „Keresztények és muszlimok – együtt jobban megy!” Komolyabb helyzetekre pedig: „Idegenrendészet”, „Munkaügyi Hivatal”, „Szövetségi Hivatal Migránsok és Menekültek számára”.

Ezen a oldalon olvashatók a menedékkérelemmel kapcsolatos tudnivalók. Így az a dublini elv is, amely szerint a kérelmet abban az EU-tagállamban kell feldolgozni, amelybe a kérelmező először lépett be. A megalapozott félelmek csitításaként közlik az újabb keletű kivételt: „Menedékkérőket nem küldenek vissza Görögországba és Magyarországra, mivel ott a menedékjogi standard hiányos.” A feltétlen befogadás azokat illeti meg, akiket hazájukban politikai, vallási vagy faji okokból üldöznek, s akiket hazatérésük esetén kínzás vagy halálos ítélet várna. Ezek az emberek német polgárokkal azonos jogokat fognak élvezni. Mindazok, akik nem felelnek meg a befogadás feltételeinek, a Duldung, azaz a Tűrés rovatba tartoznak, ami nem más, mint a kitoloncolás ideiglenes felfüggesztése. Míg azonban az elismert kérvények három évig érvényesek és utána felülvizsgálandók, a „tűrés” mindössze egyévi tartózkodást jelent és jogkorlátozással jár.

Eddig az elvek. A gyakorlat jóval bonyolultabb, különösen azért, mert a fogalmak többértelműek. Egyfelől a Német Szövetségi Köztársaság, illetőleg 1990 októbere óta az újraegyesült Németország jellegzetesen befogadó állam. Nyolcvanmillió lakosából nyolcmillió a külföldi, tizenhat és fél millió a „migrációs hátterű”. A legutóbbi bevándorlási hullám, amelyet alighanem a 2009-es pénzügyi válság indított el, főleg EU-tagállamokból indult. Legnagyobb arányban románok (32,9 százalék) és bolgárok (24,8 százalék) települtek be, később magyarok (15,6 százalék). Ezek azonban semmiképpen sem menekültek, hanem állampolgárságukat megőrző alkalmi vagy tartós munkavállalók. Ám még a „külföldi” kategóriába sem illenek bele a kilencvenes években az egykori Szovjetunióból és a kelet-európai országokból elszármazott, német nemzetiségű „kései kitelepülők” (2,8 millió fő), sem az orosz és ukrán zsidók (hitközség által regisztrált számadat szerint százezer).

A leginkább Ázsiából, a Közel-Keletről, Afrikából és a déli Balkánról érkező menekültek száma az elmúlt években konstans módon növekedett; 2014-ben 630 ezer menekült élt Németországban, ez év végére pedig számuk el fogja érni az egymilliót. Az ugrásszerű növekedés máris és jócskán próbára tette a hatóságok tűrőképességét. A kérelmek feldolgozási ideje öt és hét hónap között ingadozik, ritka nyelvek, például az afgán vagy a pakisztáni urdu esetében nyilván tolmács- és szakemberhiány miatt másfél évre is kitolódik. Igazán súlyos gondot okoz a frissen érkezettek elhelyezése.

Moabit városrészben, a Turmstrasse 21. alatt működik a Berlini Tartományi Egészségügyi és Szociális Hivatal, rövidített nevén a Lageso. Ide irányítja az Ausztriából Bajorországba belépett menekültek kvóta szerinti részét (5 százalékát) a bajor hatóság. Erre a célra buszokat bérelnek, amelyek érkezésükkor az épület előtt teszik le utasaikat. Feltehetően a bajor és a berlini fél közötti gyenge koordináció miatt október végén a Lageso előtt eléggé kaotikus viszonyok uralkodtak. Az újonnan érkezetteket sorban állók tömege fogadta, és a sor egész éjszaka állt, reggel kilenc órakor pedig a kitárt kapukon át szabályozhatatlanul özönlött be a tömeg a hivatalba, s „aki bírja, marja” alapon képezett új sort – egyelőre csak a sorszámokért. Akik megkapták, még egyszer beálltak ugyanabba a sorba, ezúttal a regisztrációs eljárás időpontját tartalmazó iratért. Ennek birtokában egy harmadik ablaknál át lehetett venni a bont, amely üresen álló panziókban vagy szükségszállásokon biztosított elhelyezést – a tartomány költségén.

Időközben a hőmérséklet hirtelen lesüllyedt, és az éjszakai három-négy fok mellett öregekkel és gyerekekkel együtt a várakozás kínszenvedéssé vált, amelyet a Moabit segít és több más civilszervezet képviselői csak részben tudtak enyhíteni forró teával, ételekkel, a gyerekeknek édességekkel. Végül a hivatal négy fűthető sátrat állított fel az épület oldalán. Eleinte ez a jó cselekedet is bajt okozott: aki ugyanis igénybe vette a melegedő örömét, annak, főleg, ha még nem volt sorszáma, az újabb várakozást nulláról kellett elkezdenie. Ottjártamkor rendezettebb állapotokat láttam, igaz, szombat lévén a hivatal szünetelt, és így mindenki helyet foglalhatott a négy sátorban: a szélsőben az újak, a többiben a már sorszámmal rendelkezők vagy regisztrációra várók. A területet főleg arab és török biztonsági emberek őrzik, idegeneknek belépni tilos. A bennlakók viszont ki-kijönnek, főleg fiatalok. Sétálnak a közeli parkban vagy cigarettáznak a ritkás hóesésben.

Ebben a szomorú helyzetben az a vigasztaló, hogy alig van benne politika. Igaz, a jobboldali populista Pegida párt hétfői tüntetéseit úgy irányítja, hogy elhaladjon a sorban álló migránsok előtt, ám garantáltan kétszer annyi rendőr kíséri őket, mint ahányan vannak. Az is igaz, hogy a biztonsági cég egyik őre a tumultusban elveszítette önuralmát és náci jelszavakkal szidalmazta a menedékkérőket, de őt azonnali hatállyal elbocsátották. Alapjában hisztéria nélkül próbálják rendezni ezt a nehéz ügyet, miután a kormányzó pártok valamelyest konszenzusra jutottak abban: senki se kovácsoljon politikai tőkét, választási előnyt mások nyomorából.