Benn vagy kinn?
De Gaulle tábornok kétszer, 1963-ban és 1967-ben vétózta meg Nagy-Britannia felvételét a Közös Piacba, illetve az Európai Gazdasági Közösségbe. Előbb a britek „atlantizmusával”, egyszóval a brit politika amerikai prioritásaival érvelt, utóbb azt mondta, azzal az európai „építménnyel” szemben, amelyet a Közös Piac alapítói (az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok) létrehoztak, a britekben „mélyen gyökerező ellenségesség” lakozik. Ami azért száz százalékig nem volt igaz, de a tábornok ösztönei alapjában jól működtek. Az EGK, majd az unió szinte egész története arról szól, hogy London miként kívánt és harcolt ki magának különleges elbánást; miként bújt ki minden olyan kötelezettség és intézmény alól, amely az EGK-ban, majd az unióban tömörülő országok fokozott és „egyre mélyebb” integrációja felé mutatott.
A február 18–19-i csúcsértekezletnek megint egy sor olyan brit követeléssel kellett szembenéznie, hogy helyezzék új alapokra az unió és Nagy-Britannia viszonyát, mert ha nem, akkor a szigetország kormánya az úgynevezett „Brexit”, azaz az unióból való távozás mellett fog kampányolni az idén júniusban esedékes népszavazáson.
Csak két dolgot említek: az euró és Schengen. Ha úgy tetszik, az unió két legnagyobb integrációs vívmánya. A közös valuta és a „légneműsített” határforgalom. A kettő nem feltétlenül fedi egymást – vannak az országok, amelyeknek nincs eurójuk, viszont tagjai a schengeni övezetnek –, de Nagy-Britannia sem ebből, sem abból nem kért. Az ország konzervatív kormányaiban – Mrs. Thatcher óta különösen – mindig is erős volt az úgynevezett euroszkepticizmus, de a Munkáspárt ikonikus vezetőjében, Tony Blairben és utódjában sem volt meg a készség arra, hogy a közös valutával és Schengennel kapcsolatos politikát revízió alá helyezze. Igaz, arra sem, hogy megfontolás tárgyává tegye az unióból való kilépést.
David Cameron színre lépésével azonban majdnem drámai módon változott a helyzet. Nem azért, mert maga Cameron miniszterelnök „euroszkeptikusabb” lett volna, mint kormányának a java, hanem azért, mert a brit munkaerőpiac kínálata olyan tömegben szabadította rá a friss uniós tagországok (Lengyelország, Magyarország és a többiek) „fölös” munkaerejét a szigetországra és annak valóban nagyvonalú szociális ellátórendszerére, ami a lappangó vagy nem is annyira lappangó populizmus előtt szabad teret nyitott. A brit közönség jelentős hányadával a mindig is nagyon hangos Európa-elleneseknek sikerült elhitetniük, hogy azok a százezrek, akik munkát vállalnak a szigetországban, nem dolgozni, hanem élősködni akarnak.
Háttérként mindehhez tudni kell, hogy a mindig is erős német és a válság után egyre jobban erőre kapó brit gazdaság olyan tömegben képes kínálni „ezereurós” állásokat, mint rajtuk kívül az unióban (talán a svédeket leszámítva) senki más, és akár tetszik, akár nem, egy ilyen, alulfizetett állástól idegenkedő német vagy brit – ez idő szerint a munkanélküli- és szociális segélyekből, juttatásokból élő – honpolgár sokkal jobban megél, mintha elvállalna „méltatlan” munkákat. Ez azonban nem akadálya annak, hogy azt higgye: az idegen őrajta, az ő (nem fizetett) adóján élősködik.
Ilyenformán Cameron azért indult harcba, hogy kedvére tegyen a hazugságokban hívő többségnek, de az igazat szólva ez majdnem ötödrangú ügy volt mindama reformok közül, amelyekkel körbelobbizta az unió valamennyi tagországát. Az első és legfontosabb ügy az volt, hogy Nagy-Britanniát hagyják ki a mélyülő és szélesedő politikai integráció egész kérdésköréből, mi több, ezt az igényt – igenlően – építsék be az unió életét szabályozó szerződésekbe. Ez a vállalkozása eredményes volt. A Nagy-Britannia és az unió között szombat hajnalban létrejött megállapodás azt tartalmazza, hogy a briteket nem kötelezi továbbra sem a „mind szorosabb politikai integráció” uniós törvénye, és ezt a felmentést (az euró és Schengen után) beépítik az esedékes szerződésmódosításokba. Érthetőbben: minél kevesebb integráció, annál több rendelkezési jog önmaga fölött és annál kevesebb „jogátengedés” az unió brüsszeli bizottságának.
Ez a briteknek – ismervén a mentalitásukat, amelyet De Gaulle olyan jól látott – alapkérdés. A brit parlamenti demokrácia intézménye kezdettől fogva elviselhetetlennek érzi, hogy az ország dolgairól a Westminsteren kívül másutt, mások döntsenek. Noha kompromisszumokat kénytelen volt elfogadni (Cameron se „birizgálta” a munkajogot és a szociális ellátást), de csak minimális mértékben. Most mindenesetre Cameron eljutott odáig, hogy az unió elfogadta: ha a nemzeti parlamentek 55 százaléka ellenzi az uniós bizottság (kormány) ilyen vagy olyan döntését, akkor blokkolhatja a szóban forgó döntést. Szakértők szerint nem nagy vívmány, bár Londonban jól eladható. Majdnem kizárt, hogy sikerülne adott esetben olyan koalíciókat létrehozni – mondjuk a német–francia tengellyel és a szövetségeseikkel szemben –, amelyek kiteszik az 55 százalékot. Cameron azonban eldicsekedhet azzal, hogy kicsikart egy új mechanizmust, amely elvileg a brit parlament beleszólási jogát növeli.
E tekintetben a „visegrádiak” közül automatikus szövetségeseknek tekintheti Magyarországot és Lengyelországot, amelyek Szlovákiával és Csehországgal együtt ugyancsak azon vannak, hogy a nemzeti parlamentek akár a bizottság, akár az uniós parlament rovására jelentősebb befolyáshoz jussanak. Valamennyiük számára London a tájékozódási pont, legalábbis ebben az egy vonatkozásban. Tudniillik itt a szuverén európai országok – nem pedig az integráció – Orbán által sokszor meglengetett föderációjáról van szó.
Ami pedig bennünket is érint, különös tekintettel a magyar munkaerőexportra. Cameron azzal rohant neki az uniós testvéreknek, hogy akár a szabad munkavállalás jogát is korlátozza. Ez nem sikerült neki, igaz, napirenden sem volt. Végül – azt mondanám – a kevesebbnél is kevesebbel kellett beérnie. Igaz, akár hét évig is elveheti a szociális juttatásokat (adóleírás, munkanélküli-segély, lakástámogatás, szociális bérlakás iránti igény etc.) az uniós országokból érkező munkavállalóktól, de nem azoktól, akik már ott vannak, hanem azoktól, akik most érkeznek. Akik már Angliában dolgoznak, azokat semmi kár nem éri, azoknak nem kell minimum négy évet várniuk arra, hogy nulláról indulva fokozatosan megkapják a segélyeket.
Külön és roppant érdekes ügy a családi pótlék. A brit törvény értelmében ez azokat is megilleti, akik Angliában dolgoznak, de a gyerekeiket otthon hagyják. És ez a pótlék sokkalta nagyobb, mint amit Lengyelországban vagy Magyarországon osztanak. Cameron kedvéért az unió belement abba, hogy ezt a pótlékot „indexálják”, azaz ne legyen több, mint amennyit a gyerek után a munkavállaló országa fizet. Ez rossz hír ugyan sokaknak, de csak 2020 után lesz kötelező. Addig még az ingázó (magyar, lengyel) munkavállalók is fölvehetik a szép brit családi pótlékot.
És még valami, amiről itthon vita folyik, de az uniós csúcsértekezleten még téma sem volt, csak a zárónyilatkozatban szerepelt utalásszerűen. Van-e kvóta, vagy nincs? A nyilatkozat szerint van. Néhány menekült befogadásáról van szó, amire Csehország és Lengyelország igent mondott, Magyarország és Szlovákia nemet. Utóbbi kettő bíróságon támad, minthogy Orbán hallani sem akar kötelező menekültbefogadásról. (Magyarország esetében ez kevesebb mint 1800 ember.)
Summa: az uniós csúcs gyakorlatilag semmin sem változtatott. Érdekesebb lesz, amikor március elején a menekültek végleges „leosztásán” és a német–török alkun döntenek. Legalábbis minálunk. A brit népszavazás végkimenetelét előre megtippelem: mivel Cameronnak saját pártjával kell megküzdenie, és a Munkáspárt meg a skót SNP erősen uniópárti, Nagy-Britannia bent marad az unióban. Lévén bruttó befizető, nekünk ez jó hír. Belőlük is élünk, munkavállalók ide vagy oda.
