Az USA-nak úgy hiányzik az iráni hadszíntér, mint üveges tótnak a hanyattesés

A múlt vasárnap az éles nyelvű, cirádás fordulatairól ismert teheráni elnök, Ahmadinedzsad azt találta mondani, hogy az iráni fegyveres erők levágják az ellenség kezét, még mielőtt a ravaszra helyezné az ujját. Iráni katonai vezetők ezt megelőzően naponta ismételgették, hogy az ő ujjuk viszont egyfolytában a ravaszon van. Volt olyan bejelentés is, hogy a hatóságok több százezer sírgödör kiásására adtak utasítást Irán nyugati határai mentén; ezekbe hantolják majd el az országba behatoló ellenséges katonákat.

Iránba természetesen senki sem akar behatolni, legkevésbé az amerikaiak, akiknek Irak és Afganisztán mellett úgy hiányozna egy újabb hadszíntér, mint a mondás szerint üveges tótnak a hanyattesés. Egyáltalán nem arról van szó, hogy bárki is be akarna hatolni ebbe a meghódíthatatlanul nagy és népes országba, hanem arról, hogy vagy az Egyesült Államok, vagy Izrael, esetleg e kettő együtt légi csapást mér Irán nukleáris létesítményeire.

Az izraeli „opció” erőteljesebb. Azzal a toldalékkal természetesen, hogy amerikai egyetértés nélkül Izrael nem szánhatja el magát ilyen lépésre, annál is kevésbé, mert az Iránnal szomszédos Irak légterét nem volna képes támadás esetén elkerülni, márpedig azt köztudomásúlag az amerikaiak ellenőrzik.

Blöff? nem blöff?

A bevezetőben említett izraeli hadgyakorlat, amelyet az Égei-tenger fölött – görög közreműködéssel – valóban több repülőezred és helikopterek mozgósításával hajtottak végre, lehetett blöff is, meg nem is. Élő olvasat az, hogy az izraeliek közönséges megfélemlítésnek szánták; de az is, hogy a tervezés aprólékossága egy valódi támadás főpróbáját sejtette.

Az izraeli szándékok komolysága mellett szól Saul Mofaz miniszterelnök-helyettes, volt védelmi miniszter és vezérkari főnök abbéli nyilatkozata, hogy az Irán elleni attak „elkerülhetetlen”; és kétségkívül mellette szól az izraeli közvélemény jelentős részének az a meggyőződése, hogy ha Irán atomfegyverre tenne szert, az – ismerve az ajatollahok rezsimjének szinte fanatikus Izrael-gyűlöletét – kimerítené a halálos veszély fogalmát. Az izraeli vezetők szinte egy hangon mondják, készek „bármi áron” elejét venni annak, hogy Irán nukleáris erővel fenyegesse őket.

Csakhogy! A nagy kardcsörtetés közepette éppenséggel nem rosszul, sőt sok tekintetben biztatóan alakulnak a világ talán legturbulensebb régiójának, a Közel-Keletnek a dolgai. Elegendő azt megemlíteni, hogy az amerikai invázió (2003) óta első ízben Irak belviszonyai kezdenek konszolidálódni. Tapasztaljuk, hogy az erőszakcselekmények száma radikálisan csökkent, az állam intézményei úgy-ahogy, de működnek. Közben izraeliek és palesztinok azt állítják, hogy még soha olyan közel nem voltak a békekötéshez, mint most. (Ez ugyancsak a múlt hétvégéről való nyilatkozat, részben Olmert miniszterelnöktől, részben Abbász elnöktől.)
Egy Irán elleni támadásnak – az állásfoglalás kényszere miatt, amely minden moszlim államot és közösséget automatikusan szembefordítana Izraellel, kit ezért, kit azért – beláthatatlan következményei lennének ezekre a folyamatokra. Mármint negatív értelemben. Az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökétől idéznék egy szép mondatot ebben a tárgyban: „A világnak ez egy nagyon instabil fertálya, és semmi szükségem rá, hogy még instabilabb legyen.”
További „enyhítő körülményeket” is felhozhatok. Egy háborús döntés szilárd kormányzati hátteret igényel. Ilyen sem Amerikában, sem Izraelben nincs. Ráadásul arra is van esély, hogy Irán jelenlegi – kissé megszállott – elnökét jövőre egy nála jóval pragmatikusabb figura (sajátos módon az éveken át „atomtárgyaló” Laridzsani) váltja fel az államfői székben.

Ami Amerikát illeti: Bush elnök fél lábbal már kint van a Fehér Házból, ilyentájt nem szokás Washingtonban sorsdöntő lépéseket tenni. (Majd az utód.) Ami pedig Izraelt: ott, ha bebizonyosodnak az ellene felhozott, elég biztos lábakon álló korrupciós vádak, Olmert miniszterelnököt már szeptemberben másvalaki válthatja fel. Mindebből papíron annyi következhet, hogy valamennyi érdekelt fél kivárásra játszik.

Abban egyébként mindig egyetértés volt és van, hogy a diplomácia előnyben részesítendő a háborúval szemben. Iránnal azonban senki nem tud zöld ágra vergődni. Az ottani rezsim – minden ENSZ-határozat, minden európai kérlelés, sőt orosz és kínai egyetértés dacára – nem hajlandó felhagyni a gyorsított ütemű urándúsítással. Inkább vállalja a szankciókat, amelyekből már elég sok van. Kitart amellett, hogy Irán nemzetközi összeesküvés áldozata, egy olyané, amely el akarja vitatni tőle a békés célú nukleáris erőfeszítések általánosan elismert jogát. Nem tágít attól, hogy nem fegyverfokozatú uránt dúsít, hanem kizárólag az atomerőművei működtetéséhez szükséges fűtőanyagot állítja elő. Már a füle botját sem mozdítja arra a felajánlásra, hogy az oroszok annyi fűtőelemet szállítanak neki, amennyit csak akar, ráadásul gondoskodik biztonságba helyezésükről, ha kimerülnek.

És mivel atomtitkait soha nem osztotta meg kielégítő mértékben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel, változatlanul fennáll vele szemben a gyanú, hogy suttyomban nukleáris robbanóanyag előállításán fáradozik.

Túl nagy, túl gazdag

Nincs jellemzőbb tünete az iráni magatartásnak, mint az a visszautasítás, amelyben az Európai Unió – különösen Angela Merkel által pártfogolt – „kedvezménycsomagját” részesítette, immár másodízben. Az ajánlat lényege az volt, hogy a perzsa államot nemcsak kiveszik jelenlegi, teljesen elszigetelt állapotából (amely, jegyezzük meg, mély nyomokat hagy a gazdaságon), nemcsak megszüntetik az ellene hozott szankciókat (az EU legutóbb Irán legnagyobb bankjának követeléseit fagyasztotta be saját hatáskörében), hanem gondoskodnak arról, hogy mindahhoz, ami a békés kereskedés kereteibe beleillik, hozzájusson, igen jó feltételekkel.

A „kedvezménycsomag” rendeltetése az volt, hogy visszacsalogassa Iránt a tárgyalóasztalhoz. Egyetlen feltételhez kötötték: az irániaknak fel kell hagyniuk az urándúsítással, amint azt az ENSZ Biztonsági Tanácsa két évvel ezelőtt elrendelte. A válasz: Iránt nem lehet megfélemlíteni, megalázni, ultimátum elé állítani. Tehát: nem!

Ugyanakkor Teherán ravaszkodik is. Úgy akar tárgyalni – kérdés, miről –, hogy közben zavartalanul folytatja nukleáris programját. Nem zárkózik el „eleve” a diplomáciától (teljes apparátust üzemeltet az összes nemzetközi szervezetben), olykor roppant békés nyilatkozatokat (is) tesz. Mindössze azzal az állapottal nem kíván megbékélni, hogy amit másoknak szabad, azt neki nem. Ebben történetesen van méltányolható igazság, csak épp azok a „mások” nem hirdetik nyíltan Izrael Állam elpusztításának szükségességét, nem pénzelnek szinte minden, hasonló célokat követő szervezetet (a Hezbollahot Libanonban, a Hamászt Gázában), nem tagadják állami szinten a holokausztot. Irán túl nagy, túl erős, és olajkincse folytán túl gazdag ahhoz, hogy ezt a – nemcsak szavakban agresszív – magatartást bárki is tréfának vegye.