Az önazonosság démonjai – A feminizmustól a transzneműségig

Hetvenhat éves korában nemet váltó édesapjának életútját elevenítette fel Susan Faludi Pulitzer-díjas amerikai tényfeltáró író-újságíró. A visszaemlékezést a The Sunday Times éves összefoglalója az elmúlt év egyik legkiemelkedőbb memoárjának nevezte.

2017. január 31., 19:46

Szerző:

– Mire tavasszal a Libri Kiadó gondozásában Magyarországon is megjelenik az In the Darkroom (Sötétszobában) című könyve, az Egyesült Államokat olyan populista üzletember irányítja majd, aki az ország első női elnökjelöltjét győzte le. Ön újságíró-pályafutásának jelentős részét a női egyenjogúságnak szentelte. Mennyire érzi magát csalódottnak az elnökválasztás váratlan kimenetele miatt?

– Nem pusztán csalódottnak – egészen pontosan döbbentnek. Trump az Egyesült Államok történetének messze a legkevésbé felkészült jelöltje, míg Hillary Clinton a legképzettebb volt. Trump nárcizmusa és durva, megfélemlítő személyisége várhatóan nemcsak Amerikát, hanem az egész világot veszélybe sodorja majd. Különösen elkeserítőnek találom azt, hogy egy nőgyűlölettel és szexizmussal terhelt választási kampány végén a fehér nők többsége Trumpra szavazott.

– Hogy került eredetileg kapcsolatba a feminizmussal– Családi körülményei is szerepet játszottak ebben?

– Igen. Édesapám ellenállhatatlan vágya, hogy mind feleségét, mind gyermekeit folyamatosan kontrollálja, vitathatatlanul hozzájárult a női egyenjogúság iránti érdeklődésemhez. Érzéseimet csak erősítette az a mód, ahogy a kor kultúrája és intézményei a nőket általában, édesanyámat pedig külön is kezelték. A feminizmushoz vezető utamat kikövezte az is, hogy a rendőrség és a bíróság az édesapám által elkövetett családon belüli erőszakot triviális kihágásnak tekintette és figyelmen kívül hagyta édesanyám biztonságát. „Ébredésemhez” nagyban hozzájárult a személyes tapasztalat is. Tanúja voltam, ahogy sok nő szembefordult a férjével, megpróbált kitörni a háztartás börtönéből és megtalálni a helyét a munka frontján.

– Feminista témákra koncentráló újságírói tevékenysége és olyan bestseller könyvei, mint a Backlash és a Stiffed után az In the Darkroom identitással kapcsolatos kérdéseket vet fel. Mi jött tulajdonképpen előbb, az a szándék, hogy ellentmondásos édesapjáról írjon egy művet, vagy olyan tárgyat keresett, amelynek kapcsán fel lehet tárni az önazonossággal összefüggő problémákat?

– Úgy kezdődött az egész, hogy meg akartam érteni édesapám személyiségének rejtélyét. Mit jelenthet vajon az, hogy az a férfi, akinek közelségében felnőttem és aki olyan kontrolláló, domináló, sőt erőszakos volt, 76 éves korában váratlanul kijelenti, „igazi énje” egy hiperfeminin nő, akinek nincs más vágya az élettől, mint fodros ruhákat hordani és hagyományos háziasszonyként viselkedni. Mit jelentett ez vajon az általam definiált feminizmus szempontjából– A könyv az identitásról meditál: honnan tudjuk, kik vagyunk, továbbá mi „választjuk ki”, milyen önazonossággal kívánunk létezni, vagy ez az a dolog, ami elől nincs menekvés?

– Még gyermek volt, amikor szülei­­nek házassága tönkrement. Édesapja huszonöt évig hiányzott az életéből. Mai fejjel visszatekintve kiskorában utalt valami is Steven Faludi jellemében arra, hogy később ki akar bújni biológiai neméből?

– Semmi. Éppen ez hökkentett meg leginkább édesapám gen­­der­­transz­­for­­mációjával kapcsolatban. Egyben be kell vallanom, fiatal, becsvágyó újságíróként csalódtam a saját megfigyelőkészségemben. Amit nem lehetett nem észrevenni, az apám állandó kísérletezése volt, hogy valami másnak adja ki magát, mint ami valójában volt. Többnyire rendkívüli férfiasságát próbálta bizonyítani, mint izmos sportember, kalandvágyó fotóművész, alpesi hegymászó. Bár érződött, hogy nem minden stimmel körülötte, leginkább rejtélyesnek számított.

– Nem lehet, hogy az egykori Friedman István, később, amerikai emigránsként Steven Faludi, majd élete végén, szülőhazájába, Magyarországra visszatérve Stefánie Faludi egyszerűen nehezen tudott megbirkózni identitásával, mint a holokauszt által üldözött magyarországi zsidó, Amerikában élő bevándorló, miközben démonjai ellen is küzdenie kellett, ha úgy érezte, „rossz” testbe van bezárva?

– De, ez tökéletesen így van. Édesapám minden fronton harcolt identitásdémonjai ellen, nemcsak ami a nemét, hanem ami a nemzetiségét, vallását és politikáját is illette. A második világháború idején kamaszként, kereszténynek kiadva magát, Budapest utcáit hamis papírokkal és lopott náci karszalaggal róva tett heroikus erőfeszítéseket a túlélésre. Ezzel a bizonyos karszalaggal felszerelkezve nyilas tisztnek adta ki magát, és így a nagyszüleimet sikerült kimentenie az egyik védett házból, amelynek többi lakóját később mind kivégezték. Az Egyesült Államokban úgy igyekezett talpig amerikaiként beilleszkedni kertvárosi környezetébe, hogy túlzó fényekkel díszítette fel házunkat és hatalmas karácsonyfát állított fel. A rendszerváltás után Magyarországra hazatérve édesapám szélsőjobboldali, nacionalista érzelmeket valló hazafiként, ahogy maga mondta, „százszázalékos magyarként” viselkedett. Végül 2004-ben Thaiföldre repült, és nővé alakíttatta át magát. Mindezek az identitások gyakran összevissza kavarogtak a fejében. Ahogy egyszer elmondta nekem, a műtét nem pusztán nővé, hanem „sikszévé” (nem zsidóvá) változtatta. Előfordult, hogy azzal traktált, milyen érzés nőnek lenni, majd hirtelen témát váltott, és kifejtette, hogyan titkolta a második világháború idején a zsidóságát.

– Steven-Stefánie Faludi e-mailben írta: elege van „annak az agresszív macsó férfinak a megszemélyesítéséből, aki igazából soha nem is volt”. Azóta sokat emlegetik vele kapcsolatban ezt az e-mailt. Hogyan reagált rá a család?

– Mindannyian meglepődtünk és meg voltunk zavarodva. Ugyanakkor reménykedtünk is, hogy apámból végre kibújik az igazi énje és abbahagyja a rejtőzködést. Bár ilyen egyszerű lett volna az egész!

– Ismeretei szerint édesapja könnyen beilleszkedett új életvitelébe– A magyar nem éppen a legfelvilágosodottabb és legtoleránsabb társadalom...

– Bizony sokan megbámulták édesapámat az utcán – gyakran barátságtalan és gyanakvó tekintettel –, de soha nem zaklatták mint transznemű nőt. Addigra édesapám már benne volt a korban, sokan egyszerűen úgy tekintettek rá, mint egy meghatározhatatlan nemű idősebb személyre. Magyarországon sokkal több problémája volt a zsidósága miatt, számos alkalommal szembesült leplezetlen antiszemitizmussal, amire a könyvben ki is térek.

– Miben állt Steven Faludi macsó agresszivitása és milyen nővé változott Stefánie, eltekintve fizikai megjelenésétől– Izgatta, hogy néz ki, kereste az udvarlókat, romantikus kapcsolatokat, pletykált más nőkkel – azaz alkalmazkodott a nők viselkedésével kapcsolatos előítéletekhez?

– Édesapám amerikai hobbijai és szenvedélyei nagyon is „maszkulinnak” minősültek. Hegyet mászott, vitorlázott, lovagolt, fúrt-faragott, asztalosmunkát végzett, rádiót és gőzmozdonyt épített. Ugyanezzel az energiával vetette be magát a női létbe is. Vastagon sminkelte magát, kislányos ruhákat, szőke parókát, tűsarkú cipőt hordott. Nem győzött eleget beszélni arról, „milyen könnyű a nőknek”, mert a férfiak gondoskodnak róluk. Ugyanakkor egyetlen férfi sem volt az életében, és változatlanul el kellett látnia magát. Végeredményben soha nem vált másra rászoruló, segítséget igénylő nővé.

– Mennyire sikerült közelebb kerülnie az édesapjához az utolsó évei­­ben?

– Noha göröngyös volt az oda vezető út, ténylegesen közelebb kerültünk egymáshoz. Megértettük egymást, és ez igazi áldás volt számomra. Soha nem jutottunk el azonban oda, amit az emberek „lezárásnak” neveznek, sőt nem is hiszek ebben a „poppszichológiai” koncepcióban. Mindig is harcoltunk egymással. Akkor mentek köztünk legjobban a dolgok, amikor interjú üzemmódban működtünk, én kérdeztem, édesapám pedig válaszolgatott. Ahogy mondta, „én voltam az egyetlen, aki meghallgatta őt”.

– Megbocsátotta édesapjának azt a fájdalmat és szomorúságot, amit gyerekkorában okozott?

– Nagyrészt igen, amikor jobban megismertem gyermekkorának történetét és a mögöttes pszichológiai dinamikát. A megbocsátás azonban más, mint felmentést adni édesapámnak erőszakos és durva viselkedésének felelőssége alól.

– 2015 decemberében bekövetkezett halála előtt tudott édesapja arról, hogy megírja életének történetét?

– Az ő ötlete volt az egész, és halála előtt egy évvel fel is ajánlottam neki, hogy olvassa el az első használható kéziratot. Bár nagyon izgatott volt, nem élt a lehetőséggel. Ez igencsak meglepett. Azt hiszem, kevésbé izgatta, mi az emberek véleménye róla, csak azt tartotta fontosnak, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele.

– Egyéni történetnek tekinti az In the Darkroomot, vagy úgy érzi, édesapja életútjából levonhatók általános következtetések is, például a holokauszt idején mutatott túlélési ösztönökről?

– Az biztos, hogy ez a legnehezebben megírt könyvem. Édesapám nem volt könnyű riportalany, szeretett összezavarni és manipulálni, keserves volt kiszedni belőle a konkrét tényeket. Semmiképpen nem szeretnék édesapám tapasztalataiból extrapolálni és a transzneműségről vagy a zsidóság szenvedéséről általános megállapításokat tenni. Ha Steven-Stefánie Faludi élete fontos kérdésekkel is szolgált a nemmel és a zsidó identitással kapcsolatban, a transzgender-, illetve a holokauszttörténelem és -irodalom segített édesapám megértésében, nem fordítva.

– Hogyan változtatta meg ez a könyv a Magyarországhoz és a zsidósághoz fűződő viszonyát– Sokat tanult a gyökereiről, nyert esetleg új családot?

– Rengeteget tanultam családom magyar és zsidó vonatkozásairól, és mindez alaposan megváltoztatta az önmagamról alkotott képemet is. Kaptam egy olyan örökséget, amelybe bele tudok kapaszkodni. És valóban, bekerültem egy olyan kiterjedt, szerető családba, amely elől apám gyermekkoromban elzárkózott. Ami a legfontosabb, a könyv írása közben megszabadultam attól a démontól, amelyet aránytalanul felnagyítottam. Édesapám jelképből hús-vér emberré vált.

– Milyen volt a könyv fogadtatása az Egyesült Államokban és milyen visszhangra számít Magyarországon?

– Az amerikai és egyéb kritikák, olvasói reakciók szívélyesek és lelkesek voltak. Nem szeretném, nem is tudnám megjósolni a magyarországi véleményeket, csak remélhetem, hogy hasonlók lesznek. Az biztos, hogy azok alatt az évek alatt, amikor rendszeresen látogattam édesapámat Magyarországon, erős érzelmi kötődésem alakult ki az országhoz és kultúrájához.