Az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség különös változásai

– A francia elnök legutóbb arról beszélt, hogy az antiszemitizmus fogalmát kiterjeszti az anticionizmusra. Kétségtelen, hogy Franciaországban a 2. világháború óta nem volt annyira erős az antiszemitizmus, mint napjainkban. Ez fordulópont?

– Igen, szimbolikusan legalábbis. A kérdés az, hogy Emmanuel Macron álláspontját elfogadja-e a nyugati bal-, illetve balközép fősodor. Ebben az emberi jogi, kisebbségvédő szellemiségű narratívában ugyanis, amely az elnyomottakat, a kiszolgáltatottakat védelmezi, a palesztinok vannak az elnyomotti státuszban, az izraeliek, a „cionisták” pedig az elnyomókéban. E baloldali, liberális médiavilágban Izraelt kritikusan szemlélik, ám e kritika gyakran zavaros, mert összekeveredik benne Izrael aktuális politikájának bírálata Izrael létezésének bírálatával. Kialakult az a markáns kultúra, amely Izraelt elmarasztalja, a palesztinokat pedig áldozatként tünteti fel. Ezt a közeget éppen azért lesz nehéz átalakítani, mert ez már kultúra.

– Aki az izraeli kormány politikáját bírálja, az Izrael létezését is megkérdőjelezi?

– Izrael politikáját bírálni természetesen nem Izrael-ellenesség, azonban a gyakorlatban a kettő sokszor összemosódik. Elválasztásukra javasolta Nathan Sharansky egykori szovjet ellenzéki, majd izraeli politikus a 3 D elvét. Az összemosás ott kezdődik szerinte, ahol a kritika átcsap Izrael delegitimálásába, démonizálásába és a kettős mércébe, amely angolul double standard. Amikor például az UNESCO olyan, Izraelt bíráló határozatokat hoz, amelyekben a jeruzsálemi Templomhegy vagy a hebroni Pátriárkák barlangja csak muszlim szent helyként szerepel, az a delegitimálás világos példája. Amikor az ENSZ emberi jogi tanácsa, amelynek tagjai között van például Eritrea, Kína vagy éppen Szaúd-Arábia is, azzal vádolja Izraelt, hogy a gázai határnál a katonái szándékosan lőnek gyerekekre és rokkantakra, ezt nyugodtan lehet démonizálásnak nevezni. És amikor azt látjuk, hogy az ENSZ közgyűlése 2018-ban 21 alkalommal ítélte el Izraelt, a világ többi országa közül egyeseket pedig összesen 6-szor, akkor ez a kettős mérce világos esete.

Fotó: Merész Márton

– Miért jutottak el az Izrael megalapítását még támogató európai országok oda, hogy sorban szavazzák meg ezeket az egyoldalú határozatokat?

– A nagy fordulat 1973 után kezdődött, amikor az arab országok utoljára tettek kísérletet arra, hogy Izraelt katonai erővel legyőzzék. Nem sikerült. Akkor aztán a már valamennyire addig is alkalmazott propagandafegyver lett a legfőbb eszköz. A Szovjetunió a baloldali antifasiszta megközelítést állította az anticionizmus szolgálatába. A magát antifasisztának nevező Szovjetunió ugyanis 1953 után már anticionista volt. E két eszme összemosásából alakult ki például annak mítosza, hogy a cionisták együttműködtek a nácikkal. Az európai rasszista antiszemitizmus és a szovjet anticionizmus összefonódott. Az arab világban pedig felélesztették az iszlám addig nem túl erősen élő zsidóellenes hagyományait.

- Az iszlám vallásban jelen van a zsidók iránti ellenszenv?

- Valamennyire igen, de nem olyan központi eleme, mint a kereszténységnek, amelyben a zsidók valóságos antitézisként jelentek meg. Az iszlám hagyományban a zsidók inkább afféle gyenge, könnyen lebírható népség. De ezt az alapérzést fölerősítette a szovjetek által elindított, antifasiszta nyelvezetben megfogalmazott zsidógyűlölet. Volt aztán egy rövid, 1990 és 2000 közötti időszak, amelyben remélni lehetett a konfliktus enyhülését, de mint az Al Aksza intifáda megmutatta, palesztin részről nem volt valódi fogadókészség a békekezdeményezésekre. Sőt a vad, zsidóellenes propaganda új erőre kapott, és építkezik a régi, keresztény zsidógyűlölet tematikájából, a 19-20. századi európai antiszemitizmusból, valamint a modern emberi jogi, kisebbségvédő frazeológiából is. Mindennek már kialakult egy erős intézményrendszere is, nem véletlen, hogy az ENSZ-ben két menekültügyi szervezet is van, az egyik a világ összes menekültjét támogatja, a másik a palesztinokat. Nekik kiemelt áldozati szerep jut.

– Ahhoz, hogy termékeny talajra hulljon a propaganda, speciális közeg kell. De hogy alakulhatott ki ez a közeg épp azon a kontinensen, ahol a holokauszt történt?

– Ez nagyon hosszú folyamat volt. 1967-ben a nyugati világ még Izraelnek drukkolt. 1968, vagyis a nagy baloldali áttörés bekövetkezte után a jobboldal hagyományos eszméi, a kereszténység, a nemzet, a hagyomány, visszaszorultak, miközben a holokauszt emlékének kultúrája és vele együtt a kisebbségek védelme fölerősödött. Ezzel párhuzamosan erősödött a kisebbségvédőként eladott, baloldali anticionista nyelvezet is. Ahogy Nyugat-Európában az emberi jogi, kisebbségvédő diskurzus domináns lett, úgy lett domináns ez az újfajta zsidóellenesség is. A zsidóellenes érzületek élnek, és folyamatosan alkalmazkodnak a változó világhoz. A zsidók pedig azért is védekeznek nehezen ellene, mert ők maguk használták eddig ezt a kisebbségvédő nyelvezetet, mert azt hitték, ez az ő erős váruk. Nem így lett.

– És mi történt a jobboldalon? Már a bevándorlás-ellenes populizmus erősödése előtt elkezdődött egy Izraellel szolidárisabb átrendeződés, amit szimbolizál az is, hogy míg Jean-Marie Le Pen nyíltan antiszemita volt, addig a lánya már nem az, miközben pártja a szélsőjobboldalon maradt.

– Azért az, hogy az európai szélsőjobb, illetve Európa erősen jobboldali szervezetei Izrael-pártiak, viszonylag új fejlemény. Mintha az egész európai politikai spektrum balra mozdulna. A szociáldemokraták radikális baloldaliak lettek, a kereszténydemokraták pedig szociáldemokrataként járnak el. A német kereszténydemokrata kancellár, Angela Merkel volt az, aki megnyitotta a kapukat a bevándorlók előtt, ezt a lépést korábban csak a baloldaltól lehetett volna várni. És ahogy minden mozdul balra, úgy a szélsőjobb is, amely a hagyományos fasisztoid állapotából elmozdult egy puhább jobboldali, már nem antiszemita álláspontra, de ehhez kellett találniuk egy új ellenségképet, az iszlám vallású bevándorlókat. Az európai szélsőjobb azért volt kénytelen változtatni, mert az erősen középosztályosodó európai népességet célozza meg. A fasiszták a lecsúszottakat tudják megszólítani, de a nyugat-európai választók többsége nem ilyen. Nekik van mit veszíteniük, nem fognak csak úgy a szélsőjobbra szavazni. Őket tehát nem olyan egyszerű fanatizálni és gyűlölettel telíteni. Ugyanakkor ott a modern, európai infrastruktúrába keveredett, iszlám hátterű bevándorlók tömege. Ezeknek az embereknek a sokasága él reménytelen helyzetben. Ha valaki igazán gyűlöletet akar szítani, akkor inkább ezeket a csoportokat lehet érdemes megcéloznia.

– A bevándorlás ennyire megváltoztatta volna Európa arculatát? Egy tanulmány szerint az Európában élő muszlimok aránya a 2016-os 5 százalékról 2050-re legfeljebb 8-14 százalékra nőhet. Utóbbi is csak akkor történne meg, ha az Unió nem korlátozza a további bevándorlást, miközben látjuk, hogy korlátozza. Ezek az arányok nem támasztják alá a szélsőjobb apokaliptikus vízióját Európa iszlamizálódásáról.

– Valóban, ez nem akkora tömeg, hogy fejre állítsa az európai társadalmakat, de a nyugtalansága, kirekesztettsége, a nyugat-ellenes ideológiákra való fogékonysága nagy veszély. Vannak olyan bevándorló etnikumok, a kínaiak, vietnamiak, szikh indiaiak, akik jól integrálódnak. A muszlimoknak ez kevésbé sikerült, bár köztük is vannak eltérések, a törökök jobban, az arabok kevésbé illeszkedtek be. Az sem mindegy, hogy hová. Németországban ez jobban sikerült, Franciaországban kevésbé. Vannak számottevő, százezres tömegek, amelyek megrekedtek. Nincsenek már otthon a hagyományos kultúrában, amelyből jöttek, de nincsenek otthon a befogadó ország kultúrájában sem. Ezek a rétegek a nagyvárosokban koncentrálódnak, marginalizálódnak, ellenkultúrát alakítanak ki, és közülük sokan iszlamista hitszónokok zsákmányául esnek.

– Ezeknek a hitszónokoknak miért a zsidók a célpontjai?

- Mert a hitszónokok már magukkal hozzák az iszlám világból a felújított, modernizált zsidógyűlöletet. Nyugat-Európában a náci nyelv, a rasszista-fasiszta antiszemitizmus nemigen működik, mert nagyon erős vele szemben az ellenállás. De a baloldali antiszemitizmus, aminek szintén vannak európai hagyományai, már igen. És azok az európaiak, akik ilyesmire fogékonyak, ezen a nyelven meg tudják fogalmazni a zsidóellenes indulataikat, és szövetségre lelnek az iszlám hátterű antiszemitizmusban. Így alakul ki egy laza baloldali-iszlám együttműködés, ami választási és ideológiai is lehet. A legjobb példa a brit Munkáspárt hirtelen feltámadó radikális anticionizmusa, amelynek nyomán a brit zsidók negyven százaléka azt mondja, hogy ha a Labour és Jeremy Corbyn hatalomra kerül, akkor megfontolja, hogy kivándoroljon. Corbyn nagyon fogékony a palesztin-párti megközelítésre, miközben rendkívül élesen tagadja, hogy antiszemita volna.

– Ugyanakkor London muszlim polgármestere, Sadiq Khan vandalizmusnak minősítette és eltávolíttatta azokat az Izraelt rasszistának nevező hirdetéseket, amelyek néhány hónapja jelentek meg a város utcáin. De más gesztusai is voltak, az ő részvételével zajlott például a brit zsidóság egyik legnagyobb rendezvénye, a micva-nap.

– Igen. Ezek mind-mind nagyon fontos gesztusok. Fontos leszögezni, hogy a muszlim bevándorlókat nem lehet mind egy kalap alá venni. Köreikben különféle tendenciák vannak, ezekre kell figyelni.

– Ne feledkezzünk el a magyarországi szélsőjobbról sem. A CNN-ComRes antiszemitizmus-felméréséből kiderült, hogy a kutatásban részt vevő hét európai ország közül Magyarországon a legerősebb az antiszemitizmus. Pár hete, a Fidesz tévéjében azt mondta a műsorvezető, hogy a Waffen SS Budapesten harcoló katonái megérdemlik a hősi jelzőt. Lezsák Sándor fideszes parlamenti alelnök az antiszemita különítményesről, Héjjas Ivánról szóló könyvet méltatott. A kormányzati Veritas Intézet vezetője kijelentette, hogy szerinte a numerus clausus nem volt jogfosztás.

– Valóban, nem szabad a szélsőjobb ebbéli jelentőségét kisebbíteni. Közép-Kelet Európában sokan ezen a nyelven fogalmazzák meg zsidóellenes indulataikat. Nyugat-Európában az ilyen gondolatokat csak akkor van esély széles körben elfogadottá tenni, ha valaki baloldali, emberi jogi nyelven beszél. Ha régi módon a zsidókat szidja, nincs jó sansza. Magyarországon más a helyzet. Itt a baloldali pártok sosem voltak igazán zsidóellenesek és anticionisták, nem úgy, mint például Lengyelországban. Magyarországon a zsidógyűlölet a jobboldal identitásképző eleme maradt, így nagyon friss jelenség, hogy Orbán Viktor lényegében már a 2010-es hatalomra lépése óta igyekszik az antiszemitizmust visszafogni, megfékezni, illetve az ilyen indulatokat a saját maga által működtetett csatornákba irányítja, mint amilyen például a Soros-ellenes kampány. Ugyanakkor meglepően barátságos Izraellel és a vallásos zsidósággal szemben, a jobboldalra eddig nem jellemző, céltudatosan barátságos gesztusai vannak. A világ változása Magyarországon is tetten érhető. Megmutatkozik abban is, hogy a Jobbik elfordulna a saját fasiszta múltjától. De persze azok a botrányok, amelyek nap mint nap előjönnek, nem meglepőek, hiszen az a párt, amely tegnap még szélsőjobboldali volt, és amelynek a választóközönsége nem változott meg, maga sem fog egykönnyen megváltozni. Igyekszik változni, de ez elsősorban ennek a nagyobb, európai trendnek a következménye. 

– Azoknak az embereknek, akiknek gyűlöletszükségletük van Magyarországon, nem megoldás-e, ha fiktív célpontot kínál nekik a politika? Magyarország nem célországa a bevándorlásnak, nincsenek bevándorlók, mégis olyan gyűlöletkampány folyik ellenük, amely talán elvezethet valódi indulatokat. De mi van, ha ez nem tartható így fenn sokáig, s a gyűlölet előbb-utóbb a felszínre tör, és hagyományos célpontjait, a zsidókat és a cigányokat találja el?

– A ma uralkodó magyar kormány nem abban érdekelt, hogy az iszlám világot jobban megismerje és megismertesse, hanem abban, hogy legyen ellenségképe, hogy a félelemmel folyamatosan sakkban tarthassa és mozgósíthassa a tömegeket. Az ilyesmi mindig veszélyes. Ettől függetlenül az iszlám bevándorlás Nyugat-Európában valóban nehéz ügy és a zsidókat az átlagnál jóval érzékenyebben érinti. Emiatt manapság furcsa jobboldali pártok és mozgalmak keresik meg őket, szövetséget ajánlva. Nálunk más a helyzet. A magyar zsidók, akik többségükben hagyományosan antifasiszta és kisebbségvédő beállítódásúak, a magyar jobboldalra továbbra is mély bizalmatlansággal tekintenek. Nem győzi meg őket sem a Fidesz, sem a Jobbik fordulata. Ezért a legújabb európai fejleményeket, a baloldali zsidóellenességet valóban nehezen észlelik, épp az antifasiszta beállítottságuk miatt. Ez számukra új, váratlan, nehezen emészthető helyzet.

– Lát-e kiutat, megoldást, jól működő együttéléseket?

– Persze, világszerte számtalan példa van a jó együttélésre. Ilyenek például a Magyarországon élő kínaiak. A fél ország az ő boltjaikban vásárol, tehát fontos gazdasági szerepet töltenek be. Ez azonban nem követhető út más konfliktusok esetében, mert ott minden egészen más. Az, hogy Pesten én jóban vagyok a kínai boltossal, semmit nem segít egy francia zsidónak, aki a fenyegetések és a romló biztonsági helyzet miatt esetleg kénytelen elköltözni egy másik városrészbe vagy másik országba. Integrációban megrekedt százezres tömegek, frusztrációjukat feldolgozni nem tudó etnikai/nemzeti közösségek hajlamosak a bűnbakkeresésre, ellenségkép gyártására. Erre nincsenek „megoldások”. Ezeket a gondokat évtizedes távlatokban lehet enyhíteni. Egy vallásközi kezdeményezés is évtizedes távlatokban hozhat eredményt. A zsidóellenességre pedig végképp nem látok megoldást. A „megoldásokban” való rögeszmés hit amúgy is amolyan 20 századi maradvány. Tudjuk, hogy a 20. században milyen „megoldásokat” találtak ki. Én inkább a lassú konfliktuskezelésben hiszek.