Atom, politika

Tanul a világ Fokusimából? Helmut Schmidt volt kancellár, a német politika nagy öregje mondta egy interjúban: „Tegyük a dolgokat a maguk helyére. Most nagy a felbuzdulás, fogadkozás, ígérgetés kormánykörökben, nagyvállalatoknál és persze a társadalomban. Aztán néhány hét múlva minden a régi helyére kerül. Egészen addig, amíg terroristák fel nem robbantanak itt Európában egy atomerőművet, vagy repülőgép nem zuhan valamelyik másikra. Akkor megint kezdődik minden elölről: egymásra mutogatás, fogadkozás stb.” Attól tartok, hogy Helmut Schmidt jól ismeri népét.

Egy területen mégis hozott fontos és talán tartós mentalitásbeli változást a japán atomkatasztrófa. Egy felmérés szerint – különösen a nyugat-európai országokban – megerősödtek a zöld pártok. A legszembetűnőbben és -kézzelfoghatóbban Németországban. A véletlen hozta ugyanis, hogy múlt vasárnap, tehát röviddel a japán atomkatasztrófa után két fontos tartományban voltak választások. Mindkettőben a zöldek voltak a nyertesek. Általános vélemény szerint ebben nagy szerepe volt a fukusimai tragédiának.

Claudia Roth, a zöldek elnöke mondta: „Legyünk őszinték, egy hónappal ezelőtt más lett volna a választási eredmény.” Pártja Baden-Württembergben megduplázta szavazatainak számát. Az ország történetében ott lesz először zöld miniszterelnöke tartományi kormánynak. „Ez a világ már nem a március 11. előtti világ! Az atomenergiával járó veszélyek tudatosodtak az emberekben. A harmincéves atomerőművek elleni küzdelmünk meghozta gyümölcsét” – mondta Winfried Kretschmann miniszterelnök-jelölt, az új zöld sztár, aki egyáltalán nem viselkedik sztárként. Inkább vidéki biológiatanárnak néz ki. De Rajna-Pfalzban is ötven százalékkal több szavazatot kapott a zöld párt, mint négy évvel ezelőtt. Mindkét tartományban a szociáldemokratákkal közösen alkotnak kormányt.

A CDU több mint három évtizedes abszolút többségét vesztette el Baden-Württembergben, és került ellenzékbe. Az SPD ugyan a legerősebb párt maradt Rajna-Westfáliában, de elvesztette korábbi abszolút többségét, és koalícióra kényszerül a zöldekkel.

Németországban elmúltak azok az idők, amikor két nagy néppárt tömörítette a választók nyolcvan százalékát. Csökken a tradicionális egyházak, szakszervezetek összefogó befolyása. Mindkettőt tömegével hagyják el a hívek, tagok. Lazult az egyes társadalmi csoportokat összekötő erő. Nincs vagy lazult a „mi, munkások”, „mi, értelmiségiek”, „mi, keresztények” összetartozási érzés. Viszont gyakorivá vált az alkalmi összefogás helyi problémák megoldására.

Stuttgartban a föld alatti pályaudvar építését heterogén csoport ellenzi. Diáktól a nyugdíjasig, ateistáktól papokig, férfiak, nők, munkások, diplomások egyformán képviseltetik magukat a tüntetők között. Az emberek ellene vannak a nagyberuházásoknak. Egy diófát fontosabbnak tartanak, mint egy helyére tervezett bevásárlóközpontot. Ez nem gazdaságos felfogás, legtöbbször maguknak, utódaiknak ártanak vele. Az új állomás bekötné Stuttgartot az európai nagyvárosok vasúti vérkeringésébe. Azt mondják, nem kell. Eddig is megvoltunk nélküle.

Még klasszikusabb példa: a híres síparadicsom, Garmisch-Partenkirchen lakóinak többsége ellenzi, hogy ott rendezzék a téli olimpia síversenyeit. A gazdák nem adják bérbe földjüket lesiklópálya építésére. Ha a hónap végére tervezett népszavazás negatív lesz, nemcsak Garmisch, de München, sőt egész Németország óriási bevételtől esik el.

Hosszú út vezetett ennek a mentalitásnak a kialakulásához. A politikai pártok hatalmi arroganciája feltehetőleg az egyik fő ok. Felnőtt egy képzett, önállóan gondolkodni tudó társadalom, amely bele akar szólni saját ügyeinek intézésébe. Azt is meg fogja tanulni, hogy rossz döntéseinek következményei lesznek. Legközelebb nem ad kétharmados többséget egy pártnak.