Apokalipszis és egérút – A gyerekeket cipelő gyerekek gyerekkora
A kórteremben lebzselő macskák izgatottan szaladgálni kezdenek, és a betegágyak mögötti hátsó szobában kigyúl az egyetlen, erősebb fényű asztali lámpa. Ennyi a jele, hogy valami történik. Az emberek ugyanolyan halkak, mint korábban, anyák ülnek szótlanul egy-két-három, különböző korú gyereket-csecsemőt ölben tartva a betegágyakon. Az asztali lámpa előtt paraván, rajta műanyag lap, vörös betűkkel, hogy Reanimation, vagyis újraélesztés. A felirat mögötti ágyon kislány fekszik. Pár perc telik el, ápolók jönnek-mennek a fény körül, hamar kialszik a lámpa, a macskák messzire szaladnak a kórteremből, végül egy nő szürke pokróccal takarja le a testet. Sikertelen volt a néhány perces kísérlet, ötéves kislányt vesztettek el a fehér köpenyes ápolók és a sarokban némán gubbasztó szülők. Zinder térségében járunk, Niger viszonylag nyugodt körzetében.
Az Európa Tanács és az Európai Parlament kommunikációs partnere, a Gopa Com küldöttségeként látogatjuk végig az unió által finanszírozott humanitárius központokat. Így jutunk el az alultápláltsággal küzdő gyerekek és csecsemők számára működtetett intenzív ellátóhelyekre. A kórház, ahol a válságos helyzeteket kezelik, nyitott. Civilben sétálhatunk a betegágyak között, amit Európában biztos nem tehetnénk meg. Csak a dehidratált, az alultápláltság miatt súlyos bőrproblémákkal küzdő gyerekek állapotán látszik, hogy valóban élet-halál harc folyik itt, hogy intenzív osztályon járunk. Az ágyakban mozdulatlanul fekvő gyerekek teste szinte egyetlen eleven seb, tenyérnyi felületeken hámlik róluk a bőr, szájuk kiszáradt, tekintetük semmibe réved. Arcukon legyek mászkálnak.
Az orvosok és a bent lévő anyák, úgy tűnik, szokva vannak a válságos helyzetekhez, legalábbis tudomásul veszik, hogy kevés az esély, a lehetőség a segítségnyújtáshoz.
Pillanatok kérdése itt a halál. A kislány a sarokban némán megy el, és némán veszik tudomásul a körülötte lévők. Csak az anyja sírdogál mellette ülve, csendben, nem zavarja a többieket.
Tíz-tizenöt perc gyász jut neki, aztán a hátára köti a halott testet, ahogy az élő csecsemőket is szokás. Közben a hároméves másik gyermeke rángatja a ruháját, szopni akar. Leül, megszoptatja, majd hátán a halottal útra indulnak. Hosszú az út, amíg hazaérnek, és temetni mindenképp otthon szeretne a család.
Az európai delegáció tagjaként téblábolok mellette. A hausza törzshöz tartozik, nem beszéli, csak az anyanyelvét. Tolmácsot nem könnyű találni. Amúgy is nehéz az európai részvét szavaival bármiféle vigaszt nyújtani. Mit mondhatnék neki? Nem az első gyermeke, akit elveszít, tudom meg a közben mellénk szegődő tolmácstól. Az alultáplált, maláriás kislány halálára fel volt készülve. Valószínűleg nem is az utolsó gyereke, akitől búcsúznia kell. Nehezen jutottak el ide, a kórházba, túl sokáig küzdött a legyengült test. Hátán hozta az élőt, hátán viszi a holtat, ennyi a dolga, az esélye itt Niger „védett” övezetében.
Négyszázötven kilométerre vagyunk a valódi válságövezettől, Diffától, attól a térségtől, ahova begyűrűzött a Boko Harammal, a térség ismert terrorszervezetével való konfliktus. Zinder az a térség, ahol stabilizálni lehet az egyre súlyosbodó humanitárius katasztrófát, ahol ellátást lehet biztosítani a természeti katasztrófák által is sújtott helyieknek és az ideérkező menekülteknek. Igazi „humanitárius laboratórium”. A környező országokban, Nigériában, Csádban, Maliban zajló katonai konfliktusok elől menekülők nagyon nagy arányban Nigeren keresztül haladnak át, hogy eljussanak Líbiába, majd onnan a reményeik szerint Európába. Másrészt a külső konfliktusoktól függetlenül is súlyos krízisekkel küzd maga Niger.
A világ egyik leggyorsabban népesedő országában a lakosság több mint fele 15 évnél fiatalabb.
A hatvanas években még hárommillióan voltak, ma már 22 millió ember él az országban. A fiatalkorúaknak azonban csupán a 34 százaléka jut el valamilyen szintű oktatási intézménybe. Az egészségügyi szervezetek adatai szerint az élve született gyermekek egyharmada hal meg ötéves kora előtt. A többség éhen hal, de újabban egyre nagyobb számban szedi az áldozatait a malária, és 2018-ban a kolera is felütötte a fejét. A járványok terjedésében egészen biztosan közrejátszanak a menetrendszerűen ismétlődő árvizek. Évről évre százezrek válnak hajléktalanná, és rendre szezonális éhínség is kialakul. A Niger folyó és a pangó belvizek környékén jelentkezik a kolera. A 2015-ös és 2016-os migrációs válság idején pedig rekordszámú maláriás megbetegedést regisztráltak.
Arról, hogy a térségnek valamilyen Marshall-tervre, meghatározó mértékű segélyre van szüksége, évek óta szó van. 2016-ban Angela Merkel látogatott ide, és tett ígéretet jelentős európai segítségre. December 6-án dőlt el, hogy az unió újabb 108 millió eurót ad szociális és biztonságpolitikai programokra, a közpolitikák fejlesztésére. Ezzel az összeggel a térségbe irányított pénzügyi alap meghaladja az egymilliárd eurót.
Az úton a segítségnyújtás két fontos területére látunk rá, a gyermekéhezés megelőzésére, illetve arra, mi történik azokban a térségekben, ahol a járványok pusztítanak. A gyermekéhezés elleni európai programok térségi rendszerben működnek, és mint az a helyszínen kiderül, egyáltalán nem csak arról van szó, hogy nincs elég élelem. Zinderben, ahol az ötéves kislány gyors és csendes haldoklásának lehettünk tanúi, intenzív rehabilitációs központ működik. Ide kerülnek azok a gyerekek, akiket akut alultápláltsággal diagnosztizálnak, és akiknek a válságos állapota fokozott orvosi ellátást, felügyeletet igényel. Akiknek az állapotát sikerül stabilizálni, azok másik központba kerülnek, a Charé Zamnába, ahol addig maradhatnak, amíg elég erőssé nem válnak a hazatérésre. A zinderi orvosok szerint egyáltalán nem egyértelmű, hogy az akut alultápláltsággal küzdő gyermekek állapotát diagnosztizálják. A tartósan általános élelmiszerhiány miatt ugyanis a súlyvesztést a szülők természetesnek veszik, és ezért nem is tudatosul bennük, hogy a gyermekük haldoklik.
A nők fokozott terhelésnek vannak kitéve. A várandósság, a gyermekágy és a szoptatás ideje alatt végig dolgoznak. Az alultáplált anyának alultáplált gyermeke születik, és a szülés után a hátára kötve azonnal kiviszi magával a termőföldre, ahol dolgozik. A háti gyermekhordozóban vitt gyereket a folyamatosan dolgozó nő alig látja, fejlődését alig tudja követni. Így csak a rendkívül súlyos állapotban lévő gyerekek esetében kérnek segítséget. Már az nagy szó, ha eljutnak a kórházig.
A központban magas tápértékű táplálékkiegészítőkkel segítik át a válságon a csecsemőket. Az igazi cél és a gyermekhalandóság csökkentésének valódi eszköze az lenne, ha jóval a válsághelyzet jelentkezése előtt sikerülne megelőzni a bajt. Európai támogatással indultak ilyen programok is. Lingui faluban, félórányi autóútra Zindertől, „egészségház” működik, amelyben a várandós és gyermekágyas nők követhetik az „ezer nap programot”, amely a terhesség ideje alatt és a gyermekszülés utáni két évben nyújt segítséget. Így van esély a méhen belül kialakuló alultápláltság megelőzésére, a csecsemőkori halandóság csökkentésére.
A lingui „egészségház” tulajdonképpen egy sátor. Ide vannak bezsúfolódva az európai újságírók látogatására váró, többnyire tizen-huszonéveikben járó anyák. Egyszerű, de életmentő eszközt mutatnak be, egy színes papírszalagot, amely a csecsemők felkarkörfogatának mérésére szolgál, és amelyet az analfabéták is tudnak használni, akik nem ismerik a számokat, nem ismerik a mérleget. Ha a zöld, narancs, illetve vörös sávokra osztott szalag a vörös mezőben körbeéri a csecsemő karját, sürgős kórházi ellátásra van szükség. Ha a narancs tartományban marad, akkor orvosi felügyeletet igényel a gyerek.
Lingui falu fiatal anyái nevetve mutatják, hogyan használják a karszalagot, körülöttük négy-öt éves gyerekek szaladgálnak, az óvodáskorúak hátán csecsemők alszanak csendben. Milyen állapotban vannak azok, akikre egész napokon át gyerekek vigyáznak? Kell-e sürgős segítség a hat-hét-nyolc gyermekes családok legfiatalabbjainak? Nehéz megállapítani, a babahordozóból nem látszanak, csak az apró, csontos csecsemőkoponyák, a mindenhol ott nyüzsgő legyek. A gyerekeket cipelő gyerekek, azok, akik túlélték a kritikus első néhány évüket, éppúgy vágynak a gyerekkorra, mint mindenki. Amíg a gyermekmentés, súlymérés módjáról van szó, körém telepednek, kezükbe adom a jegyzeteléshez használt papírt, ceruzát. A gyerekrajzok óvodától, iskolától, oktatási intézménytől messze is azonnal megelevenednek.
Azok, akiknek az egészségház nyújtotta segítség, a helyi súlymérés, állapotkövetés nem elég, a közeli Dogo járási központhoz fordulhatnak. Itt megvan az alaposabb orvosi, gyógyszeres eljárás, akinek pedig az állapota itt sem stabilizálható, az kerül tovább a térségi központba. Nincsenek nagy beruházások, látványos befektetések. Ezekben a központokban megvan a szakszemélyzet, az alapvető gyógyszeres ellátás és a táplálékkiegészítés. Az, ami az életmentéshez nélkülözhetetlen.
Európában a felületes tájékozottságnak és a propagandának köszönhetően elterjedt az a nézet, hogy ez a térség ontja a menekülteket. A valóság azonban az, hogy itt már teljesítmény eljutni az egyik településről a másikra.
Az alapvető infrastruktúra hiányzik, az utak alig járhatók, az áthaladást különböző ellenőrzőpontokon posztoló fegyveresek nehezítik. A kolerajárvány kirobbanásához ezek a körülmények is hozzájárultak – tudtuk meg Maradiban, a helyi koleraközpontban. Az esőzések tovább rontották az amúgy sem jó higiéniai körülményeket. Az első kolerás esetet július 5-én jelentették Niger és Nigéria határán, hivatalosan július 15-én jelentették be a járvány kitörését. 2018 októberéig több mint háromezer esetet jelentettek.
Maradi határában, terepmunkánk újabb állomásán külön koleraközpont működik. Itt helyezik el a beteget és a beteg közvetlen hozzátartozóit, azokat, akik fizikai kapcsolatban állhattak az érintettel. A településhatártól néhány kilométerre kialakított karanténba csak különleges engedéllyel és higiéniai feltételek mellett lehet be-, illetve onnan kijutni. A központ működtetői ezzel is magyarázzák, miért félnek jelenteni a helyiek az eseteket. Gyakran titkolják a megbetegedéseket a család vagy a többi falubeli előtt, pedig a kór gyorsan fertőz, és alapvető fontosságú a betegek elkülönítése, illetve a holttestek szakszerű megsemmisítése.
Maradi körzetében tájékoztatókampányok, rádiós bejátszások figyelmeztetnek a kolera veszélyére és arra, hogy érdemes a válságstábokhoz fordulni. Az árvíz sújtotta vidékeken, úttalan utak mentén elszórt falvak lakói persze vagy értesülnek a hírekről, vagy nem. Vagy lesz, aki meggyőzi őket arról, hogy orvoshoz forduljanak, vagy nem. Maradiban, szintén európai forrásból, most működik válságstáb, amely kiszáll, ellenőrzi a beteg szűkebb és tágabb környezetét, karanténba szállítja az érintetteket. Senki nem tudja azonban biztosan, mit hoz a következő árvíz, hol üti fel a fejét és hány áldozatot szed a következő fertőző góc. A katasztrófadominó innen indul, és most derül ki, hogy sikerül-e megállítani.
