Pávatánc Minszkben – A diktátor, akit egyre ritkábban emlegetnek Európa utolsó diktátoraként
Lukasenka, a hajdani állami gazdasági igazgató több mint negyedszázada áll a tízmilliós Belarusz (Fehéroroszország) élén. Ez az a posztszovjet köztársaság, amely közigazgatását, gazdaságát, de mindennapi képét illetően is a leginkább hasonlít a néhai Szovjetunióra. Mind a liberális, mind a nacionalista ellenzék létezését rendőri eszközökkel szorítják korlátok közé; a gazdaság nagy szeletei állami kézben maradtak; az életszínvonal meglehetősen alacsony, igaz, viszonylag egyenletes és elviselhető; a hadsereg és a rendőrség szívesen mutogatja magát; a közbiztonság nem rossz; a főváros, Minszk utcái tiszták, gondozottak; a városi lakosság alapvetően nem igazi anyanyelvén, hanem oroszul beszél.
A gazdaság látszólag sikeres működése és a lakosság csaknem változatlan életkörülményei azonban alapvetően az orosz támogatásnak köszönhetők. Oroszország megveszi a Belaruszban gyártott korszerűtlen, máshová eladhatatlan gépeket, és megvásárolja a mezőgazdasági termékeket, a világpiaci ár alatt bocsátja az ország rendelkezésére a földgázt, de a kőolajat is, amit Minszk a feldolgozás után világpiaci áron értékesít tovább Nyugaton. 2005 és 2015 között Oroszország éves átlagban 9,7 milliárd dollár értékben támogatta Belaruszt. A Nemzetközi Valutaalap számítása szerint egyes években ez a támogatás a belarusz GDP 27 százalékát tette ki. Az Ukrajnával támadt konfliktus óta a posztszovjet térségben Belarusz volt az Oroszországi Föderáció egyetlen biztos szövetségese, amellyel nemcsak a gyakorlatilag kimúlt Független Államok Közössége, hanem az Eurázsiai Gazdasági Unió és legfőképpen a kétoldalú államszövetség, a gazdasági integrációról szóló megállapodás köti össze.
Moszkva azonban mind elégedetlenebb Minszk lojalitásával, aminek hangot is ad, amire Belarusz – legalábbis szavakban – néha gorombán válaszol. Aztán megint jönnek a szép szavak, majd a druzsba ismét megbicsaklik. Tavaly augusztusban Lukasenka már úgy nyilatkozott, hogy Oroszország barbár módjára jár el országával szemben. A feltépett sebet gyógyítandó Mihail Babics, az egy évvel később Minszkből nyíltan kiutált orosz nagykövet akkor sietett bejelenteni, hogy 2019-ben Oroszország 10-15 százalékkal növeli kőolajszállítását Belarusznak. Amikor azonban kiderült, hogy ezt az addiginál kevésbé kedvezményes áron teszi, és csökkenti a Minszknek nyújtandó hiteleket, Lukasenka nem is titkoltan megint megsértődött. Aztán tavaly novemberbenPutyin már ismét olyan szívesen látott vendég volt Belaruszban, hogy a házigazda még a falujába is meghívta, és ott megvendégelte.
A megbonthatatlan barátság azonban ez alkalommal is csak addig tartott, amíg alig két hónappal e lakoma után az Eurázsiai Gazdasági Unió ülésén Lukasenka szóvá nem tette, hogy amíg ezer köbméter orosz földgázért az orosz régiók 70 dollárt fizetnek, addig Belarusztól ezért a tételért 130 dollárt kérnek. Mire Putyin azt felelte, hogy akik világpiaci áron vásárolják a kőolajat Oroszországtól, például Németország, azok 250 dollárt fizetnek ezer köbméterért.
Alighanem ez volt az a pillanat, amikor a Bátykaként emlegetett Lukasenka (ez szó szerint apót, de bandavezért is jelent) már nyilvánosan is a belügyeikbe való beavatkozással, „kulisszák mögötti machinációkkal”, országuk bekebelezésének szándékával kezdte gyanúsítgatni Putyint, majd néhány nap múlva bocsánatot kért a kijelentéseiért.
A gazdasági vitákat katonai jellegű nézeteltérések is követték. Oroszország állítólag két légi támaszpontot akart felállítani Belarusz területén, ahol egyébként már amúgy is működnek orosz bázisok. Lukasenka azonban úgy vélte, hogy erre nincs szükség, hiszen ha kell, a belarusz légierő támaszpontjai is az orosz légierő rendelkezésére állnak. A Bátyka ezt meglehetősen érzékeny közegben, az országába látogató amerikai katonai szakértők előtt fejtette ki, amivel megint csak nem vívta ki Moszkva elismerését, akárcsak azzal, hogy az utóbbi időben már nemcsak Oroszországgal szemben, hanem a Nyugat előtt is sajátságos pávatáncba kezdett. Mindenekelőtt rendezte diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ahol immár egyre ritkábban emlegetik őt Európa utolsó diktátoraként. Lukasenka mind inkább próbálkozik a nyugati országokhoz fűződő gazdasági kapcsolatainak a szorosabbra fűzésével. Alighanem ezzel is összefüggnek egyre sűrűsödő oroszellenes nyilatkozatai. Tito marsall Jugoszláviája hajdan egészen jól megélt ebből a hintapolitikából, amelynek eredményeképpen nem annyira ő versenyzett a két szuperhatalom kegyeiért, hanem inkább azok az övéért.
Az újabb orosz támaszpontok létrehozásának elutasítása mögött azonban elsősorban talán nem is ez a tényező áll, hanem az, hogy Lukasenka tart a krími forgatókönyvtől, amikor is a szevasztopoli orosz támaszpontról kiinduló „zöld emberkék” segítettek Moszkvának az Ukrajnához tartozó félsziget lenyelésében. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hadseregben és az állambiztonsági szervekben állítólag nagyon erős az orosz befolyás, valamint a lakosság kétharmada a moszkvai propagandát hintő oroszországi televíziókat nézi, ez az aggodalom nem is tűnik egészen alaptalannak. Amikor a világsajtó Putyinnak a jelenlegi elnöki mandátuma utáni terveit találgatja, mind gyakrabban helyezi előtérbe azt a variánst, hogy a jelenlegi kettős államszövetség elnöki posztját – alig módosított paragrafusok segítségével, mintegy természetes váltás keretében – 2024 után Putyin készül békés úton átvenni, amivel kiüti Bátykát a nyeregből. Lukasenka persze tisztában van mindezzel, és próbál visszatámadni. Egy minapi beszédében már azt fejtegette, hogy „bizonyos erők” fenyegetik Belaruszt. Aztán pedig már azt taglalta, hogy a Nagy Honvédő Háborúban aratott szovjet diadal nem közös vívmány, nem az ő ügyük. Márpedig a közös győzelem mögüli kihátrálás nemcsak a hivatalos Moszkva, hanem a szélesebb orosz közvélemény szemében is provokációszámba menő durva sértés.
A Minszkből érkező legújabb hírek úgy szólnak, hogy Lukasenka elfáradt, és a közeljövőben le akar mondani azzal, hogy a hatalmat 43 éves fiára, Viktorra, majd az ő öccsére, Nyikolajra ruházza át. De hogy ezt ki terjeszti, milyen céllal, netán hogy nem maga Bátyka sugallja-e, talán nem is minden hátsó gondolat nélkül, nos, ez az, amit rajta kívül valószínűleg senki sem tud.
