Akkor indul a kereskedelmi háború?
„Amerika nem nyer a kereskedelmen, de nagyon sokat veszít”. „Kína valósággal megerőszakol bennünket.” „A szabadkereskedelmi egyezmények rosszak, a NAFTA pedig egyenesen szörnyű.”
Donald Trump szavai, a kereskedelmi protekcionizmusra kihegyezett gazdasági nacionalizmusa a Nagy-tavak rozsdaövezeténél (Ohio, Michigan, Pennsylvania stb.) álomszerűbb választói terepet nem is találhatott volna. Nem véletlen, hogy éppen ebben, a már hosszú ideje sok sebből vérző ipari hátországban nyerte meg az elnökválasztást. Számára a toronymagas, a GDP három százalékára rúgó külkereskedelmi mérleghiány testesíti meg a külföldi partnerek „tisztességtelennek” tartott kereskedelmi praktikáit. A legkevésbé sem zavarta, hogy egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol a beruházások tartósan jóval nagyobbak, mint a belső megtakarítások, közgazdaságilag törvényszerű a kereskedelmi mérleghiány, amelyet az ország külföldi hitelekkel, főként amerikai állampapírok eladásával finanszíroz. A hiány leépítése a trumpi gazdasági program központi elemévé vált a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” vezényszó alatt.
„A protekcionizmus felvirágzást fog hozni számunkra” – mondta Donald Trump. Emiatt világszerte joggal féltek, hogy kereskedelmi háborút zúdít majd a világra, a szabadkereskedelmi egyezményekkel és Kínával a célkeresztben. Peking egymaga felelős a kereskedelmi hiány jóval több mint a feléért, s a becslések szerint ez több mint négymillió amerikai feldolgozóipari állás elvesztésével jár. Trump olyan gazdasági fegyverek bevetésével vádolta a kínaiakat, mint a valutamanipuláció, a nyílt és burkolt exporttámogatások, az import adminisztratív korlátozása és a belső kereslet tudatos visszafogása, például a devizakészlet mértéktelen felduzzasztása importnövelő beruházások helyett. Az elnök véget akart vetni ezeknek a merkantilista technikáknak, többek között magas, akár 45 százalékos büntetővámok széleskörű kivetésével. Washington Kína mellett ezért vagy azért megfenyegette szinte valamennyi nehézsúlyú kereskedelmi partnerét, Németországot, Kanadát, Japánt, Mexikót és Dél-Koreát is.
Donald Trump Pekingben Hszi Csin-pinggelNem kis meglepetésre azonban a harcias szavakat nem követték tettek az elnökség első évében. A Barack Obama által végigtárgyalt, Csendes‑óceáni Partnerség (TPP) nevű szabadkereskedelmi megállapodásból Trump úgy léptette ki Amerikát, hogy annak kongresszusi jóváhagyására eleve csekély esély volt. A „szörnyű” NAFTA-ból pedig mégsem vonult ki, hanem újratárgyalja az arra minden szempontból rászoruló harmincéves amerikai–kanadai–mexikói egyezményt. De ami a legfontosabb, elmaradt a beígért kőkemény kereskedelempolitikai fellépés Kínával szemben, a „gazdasági ragadozó” elleni kereskedelmi háború. Miért? Főként a tovább éleződő észak-koreai nukleáris kihívás miatt. Mivel Phenjanon eddig Trump sem tudott nyerő találni, Hszi Csin-ping elnöknél lobbizott, hogy vonja meg a gazdasági támogatást az észak-koreai rezsimtől. Washington azonban szemmel láthatóan elégedetlen Peking ímmel-ámmal nyújtott, langyos együttműködésével. Washingtonban általános a várakozás: ha Peking nem teljesít rövid időn belül Észak-Korea denuklearizálásában, Trump nem fogja tovább halogatni a Kínával szembeni erőteljes kereskedelempolitikai fellépést. Annál is inkább, mert az első év amerikai kereskedelmi statisztikái korántsem a várakozásoknak megfelelően alakultak. 2017-ben a gyengülő dollár ellenére a kereskedelmi mérleghiány nem csökkent, hanem jelentősen tovább nőtt Kínával szemben is, amely tavaly már az óriási összhiánynak, 566 milliárd dollárnak, vagyis a magyar GDP közel ötszörösének a kétharmadáért volt felelős. A Trump-kormány szemében ez napról napra „kínaibb” fejfájássá válik.
Közben decemberben jóváhagyták az új amerikai nemzetbiztonsági stratégiát, amely a tisztességtelen kereskedelmi praktikákat, köztük az amerikai szellemi tulajdon „ellopását” súlyos nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti, erőteljes ellenlépéseket helyezve kilátásba. Ez a védekező jellegű kereskedelempolitika az előző kormányok egyikének nemzetbiztonsági stratégiájában sem élvezett ilyen kitüntető szerepet. A stratégiaváltást gyorsan követték a kínai és más ázsiai exportőrök elleni protekcionista intézkedések. Januárban Washington a kínai napelemekre 30 százalékos, a dél-koreai mosógépekre pedig 50 százalékig terjedő importvámot vetett ki. Ez messze a Trump-kormány eddigi legsúlyosabb protekcionista húzása. Ráadásul a Fehér Ház jelezte, hogy hasonló intézkedések vannak előkészületben az acélra, alumíniumra és több más, fontos termékre vonatkozóan is. Ezek között olyan áruk vannak, amelyek behozatalát Washington nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva korlátozhatja az új biztonsági stratégiára apellálva.
Nem csoda, hogy Amerikában és világszerte látványosan fokozódtak a kereskedelmi háború kitörése miatti aggodalmak. Ahogy a The New York Times írja: „A Kínával szembeni kereskedelmi háború – amit Donald Trump már hosszú ideje dédelgetett – most már valósággá válhat.” „A súlyos amerikai importvámok minden valószínűség szerint lényegesen elmélyítik a kereskedelmi feszültséget Kínával és más országokkal, ami a megtorló célú kereskedelmi válaszlépések eszkalációjához vezethet.”
Mennyire reálisak a kereskedelmi háború kirobbanásától való félelmek? Washingtonból követve az eseményeket a félelmeket érthetőnek, de erősen eltúlzottnak tartom. Miért? Mert nem vesznek kellően figyelembe két fontos hiánycsökkentő hatást, amelyek együttesen szükségtelenné tehetik a háborúba torkolló, agresszív merkantilista kurzus követését.
Az egyik a januárban életbe lépett amerikai adóreform, amely az elmúlt három évtized egyik legjelentősebb makroökonómiai intézkedésének ígérkezik. A Reagan-korszak utáni legátfogóbb adóreform tízéves távlatban másfél ezer milliárd dolláros adóvágást irányoz elő, amely – a nagyságrend érzékeltetésére – a múlt évi GDP csaknem egytizedét kitevő összeg. A hazai beruházások és az amerikai cégek világpiaci versenyképességének fokozására a kirívóan magas társasági nyereségadó 35-ről 21 százalékra csökkent. Emellett az amerikai cégek adóalapjukból már az adott évben leírhatják a beruházásra fordított költségek teljes értékét. A túladóztatás számottevően rontotta a vállalatok költség-versenyképességét, arra kényszerítve őket, hogy az alacsonyabb adófekvésű országokba szervezzék ki tevékenységüket. Az áruexport helyébe így a tőkeexport lépett. Ráadásul korábban 35 százalékos adóval sújtották az amerikai multik külföldön előállított nyereségét is, ha azt hazautalták. Persze a multik inkább külföldön parkoltatták a készpénzüket, tavaly két és fél ezer milliárd dollárt, a GDP 14 százalékát. Az olyan technológiai multik, mint például az IBM, az Apple és a Microsoft mesterfokra fejlesztették az „offshoring”, a kiszervezési üzleti modellt, azaz a külföldi leányvállalatokon és transzferárakon keresztüli masszív adókerülést. Így alakulhatott ki az a szinte szürreális helyzet, hogy az ötmillió lakosú Írországnak roppant magas, 38 millárd dolláros, az ír GDP 13 százalékát kitevő exportfölöslege van Amerikával szemben. Összehasonlításként: 2017-ben a magyar exporttöbblet amerikai relációban hárommilliárd dollár volt.
Az OECD-országok átlagánál is alacsonyabb szintre eső amerikai társasági adó minden valószínűség szerint fordított irányú nemzetközi tőkemozgást fog kiváltani, az amerikai vállalatok hazaszervezik majd külföldi tevékenységük nem kis részét. A nem amerikai világcégek is az eddiginél érdekeltebbek lesznek az Egyesült Államokban történő működőtőke-beruházásokban. Ezenkívül az új adórendszer kedvezményes, 15,5 százalékos adókulccsal ösztönzi az amerikai vállalatokat, hogy hazautalják az országon kívül felhalmozódott hatalmas profitjaikat. Az Apple már közölte is, hogy a külföldön parkoltatott 250 milliárd dollárnyi profitját az Egyesült Államokba utalja üzleti befektetésre. A kormány stratégiai szándéka az, hogy a mély adóvágással Amerikát vonzó befektetési célponttá tegye, és drasztikusan leépítse az exportfékező offshoringmodellt. A Fehér Ház várakozása szerint a végkimenetelnek a kereskedelmi hiány nagyfokú csökkenésében kell majd jelentkeznie. Az egyik mérvadó, kormánytól független becslés a hiány néhány éven belüli megfeleződését várja az adóreformtól. Megemlítendő, hogy vannak ellenkező vélemények is, amelyek a masszív tőkebeáramlás miatt várt dollárerősödés következtében a mérleghiány súlyosbodására számítanak az új adórendszer alatt. A gazdaságtörténeti tapasztalatok azonban nem igazolnak vissza komoly árfolyamhatást. 1970 óta az amerikai kereskedelmi hiány trendszerűen csökkent az árfolyam-ingadozásoktól nagymértékben függetlenül.
A totális kereskedelmi háború ellen ható másik fontos tényező maga Kína, amely – ahogy erre Trump is rádöbbent az induló évben – a legkeményebb dió a világporondon Washington számára. Az ázsiai regionális politikán kívül a két országot kölcsönös kereskedelmi és pénzügyi függőség bonyolult rendszere fűzi össze. Trump tipikusan zéró összegű mentalitása, vagyis hogy amit valaki nyer, azt a másik elveszti, ebben a helyzetben nem fog működni, mivel Kína hatásos válaszokat tud adni. Az eddigi csúcstalálkozókon Hszi Trump tudomására hozta, hogy a klasszikus, szemet szemért elv alapján fog visszavágni, ha Washington széles színskálán indít exportkorlátozó támadást Kína ellen. Peking belengette például, hogy a repülőgép-beszerzésben a Boeinget az európai Airbus válthatja fel. A nagy volumenű amerikai szója és kukorica behozatalának leállításával vagy drasztikus csökkentésével Kína méretes károkat okozhat azoknak az amerikai agrárállamoknak, amelyek Trumpot hozzásegítették a Fehér Ház megkaparintásához. Várható ezért, hogy a kínai export kiterjedt korlátozása helyett a fő amerikai nyomáspont az exportot fékező, nem vámjellegű kínai akadályok, köztük az erősen diszkriminatív állami beszerzési rendszer leépítése és a külföldi beruházások rendszerének liberalizálása lesz. Tehát ha háború nem is lesz a világ két legnagyobb gazdasága között, zajos kereskedelmi csatákra azért szép számmal lehet majd számítani az elkövetkező években.
