Aki nincs velünk, az terrorista – Egy évvel a török puccs után

Emlékülések, felvonulások, emlékműavatás, közterek és középületek ünnepélyes átnevezése jelentette a múlt héten a puccs évfordulójának hivatalos megemlékezéseit. Erdogan elnök szinte mindenütt ott volt. Hol Isztambulban, hol Ankarában jelent meg és mondott beszédet. Az ünnepségsorozat a kormány és a kormánypárt demonstrációjává lett, de mindenekelőtt a Főnök személyi kultuszát szolgálta. Erdogan propagandistái elképesztő mítoszt emeltek a tavalyi események köré, újrajátszották és átértelmezték azokat. Ennek részeként múlt szombaton Erdogan megjelent az isztambuli Boszporusz-hídon a hatalomátvételi kísérlet áldozatai rokonságának kíséretében. A hidat pedig melegében átnevezte Július 15-e mártírjainak hídjává.

A tavalyi események idején az elnök arra szólította fel a törököket, hogy menjenek az utcára, és úgy védjék meg a demokráciát. A felhívás hatásos volt. Nemcsak hívei, de demokrata ellenfelei is készen álltak, hogy testükkel állítsák meg a lázadó harckocsikat. A következő napokban a kormánypárt és parlamenti ellenzéke egységesen állt ki a katonai diktatúra veszélye ellen. Ami viszont ezután következett, az feltehetően túlszárnyalta a legrosszabb várakozásokat is. Még tavaly júliusban rendkívüli állapotot léptettek életbe a terrorizmus ellen szükséges fellépésre hivatkozva. Ez most is érvényben van, és a hatalom továbbra is ragaszkodik hozzá. A rendszer valós és vélt ellenfeleivel szembeni leszámolás pedig azóta is folyamatosan tart. Törökország lassan az intézményes terror államává válik.

A hivatalos verzió szerint a július 15-i puccskísérletet olyan török katonák tervezték meg, akik az Amerikában élő Fethullah Gülen iszlám hitszónok hálózatának tagjai. A hatalomátvétellel – állítja a kormány – Gülen utasítására próbálkoztak. Az állami verzió kimondva, kimondatlanul azt is tartalmazza, hogy a Hizmet (törökül ez szolgálatot jelent), azaz a Gülen-hálózat az amerikai titkosszolgálattal összhangban lépett fel. Gülen akkor lett fő hazai szövetségesből első számú ellensége Erdogannak, amikor az imám megelégelte az elnök öntörvényű politikáját és rendszerének korruptságát. Rendőrök és ügyészek egy csoportja vizsgálatot indított az AKP több minisztere ellen, és súlyos korrupciós ügyeket tártak fel. A házkutatásokkal 2013 decemberében eljutottak Erdogan egyik fiához is. A nyilvánvaló tények – millió dolláros készpénzhalmok – ellenére az elnök már a nyomozást is puccsnak állította be, amely a demokratikusan választott kormány ellen irányult. A leleplezés mögött Gülen állt a hivatalos verzió szerint. Azóta a korábbi szövetségest terrorfőnöknek tüntetik fel, s mozgalmát csak FETÖ néven, azaz gülenista terrorhálózatként emlegetik.

Alper Ertürk feljelenti magát

50 510 embert vádoltak meg gülenista kapcsolatokkal, és zártak börtönbe. A letartóztatottak között 169 tábornok, 7098 ezredes és alacsonyabb rangú katonatiszt van. 8815 rendőrségi alkalmazottat is letartóztattak. 24 tartományi kormányzót és 73 helyettes kormányzót, 113 járási főnököt is börtönbe csuktak. 2413 bíró és ügyész is van a letartóztatottak között, valamint 31 784 egyéb gyanúsított – áll a török igazságügyi minisztérium 2017. július 13-i összesítőjében. Ezenkívül 169 013 ember ellen folyik jogi eljárás FETÖ-kapcsolat gyanújával. 8087-en állnak körözés alatt. Közalkalmazottak tízezreit bocsátották el szintén FETÖ-kapcsolatokra hivatkozva.

A vádemelés könnyen megy. Elég, ha valaki a gyerekét olyan magániskolába járatta, amelyet gülenistának minősítenek, vagy Gülen-közeli banknál vezette a számláját, esetleg olyan társadalmi, szakmai szervezetnek, kereskedelmi kamarának a tagja, amelyet Gülenhez kötöttek. A FETÖ-tagság gyanúját megerősíthette, ha valaki okostelefonján az úgynevezett ByLock titkosító alkalmazást használta. Ez állítólag a szervezet névjegye. De a vádemelés leggyakoribb indoka a feljelentés. Akár az önfeljelentés is, amelyet Alper Ertürk aydini tanár adott be még 2014 decemberében az isztambuli főügyészségre. „Húsz évig voltam tagja a Hizmet mozgalomnak, amelyet dzsaamatnak is neveznek. Ha ez terrorszervezet, és a Samanyolu TV-t nézni is bűn, akkor feljelentem magam, és tisztelettel kérem, hogy a hatóság járjon el az ügyben.” Ertürköt a puccs után elbocsátották állásából. Az iskola, ahol tanított, ahogy a Samanyolu tévé is, a Gülen-hálózathoz tartozott. Az állami Anadolu hírügynökség szerint Ertürköt hét és fél évre ítélte a bíróság.

A leszámolás elérte a kurd baloldali pártot és sok Erdogan-ellenes nacio­­nalistát is. A török hatalom víziójában a terrorizmusnak három ága van: a FETÖ, a kurd szeparatista mozgalom, élén az illegális Kurd Munkáspárttal (PKK), és harmadikként az Iszlám Állam dzsihadista terrorszervezet. A letartóztatások nem álltak meg, ahogy a kínzások sem. Az ítéleteket sokszor a kikényszerített vallomások alapján hozzák a bíróságok. Az állami terror másik fő célpontja a kurd mozgalom. Az ellenségek kijelölésével és megnevezésével a rezsim megfélemlíti a társadalmat. Aki nincs velünk, az terrorista.
A puccskísérlet utáni terror eközben nem tette egyszínűvé a török társadalmat. Ezt bizonyítja az is, hogy az elnöki köztársaságról rendezett népszavazást Erdogan csak kis többséggel nyerte meg, s az ellenzék szerint valójában elveszítette, mert többen szavaztak a korábbi rendszer megmaradására, de a rezsim választási csalások bűnébe esett.

Az ellenzék erejét demonstrálta az évforduló előtti több százezres tömegtüntetés Isztambulban. A demonstrációt az ellenzéki balközép Köztársasági Néppárt (CHP) szervezte. Vezetője, Kemal Kiliçdaroglu negyven napnál hosszabban gyalogolt Ankarából Isztanbulba, hogy igazságosságot (törökül Adalet) követeljen. „A hívők és nem hívők, aleviták és szunniták, kurdok és törökök nevében megyünk, egy olyan Törökországért menetelünk, ahol senkit sem diszkriminálhatnak életstílusa vagy hite miatt” – írta a CHP elnöke korábban a The New York Timesban. Pártjának egyik parlamenti képviselőjét hosszú börtönbüntetésre ítélték kémkedésért. A képviselő ugyanis nyilvánosságra hozta, hogy az Erdogan-rendszer felfegyverezte a szíriai iszlamista csoportokat. A hatalmas tömeg látványa felbőszítette Erdogant, különösen az, hogy az ellenzék igazságot követelt. Az Adalet szó szerepel a kormányzó párt, az AKP nevében, megelőzve a fejlődés (Kalkinma) ígéretét.

Több százezren vettek részt az ellenzéki tüntetésen
MTI/EPA/Köztársasági Néppárt

Marc Pierini volt EU-s nagykövet, a Carnegie Europe kutatója szerint a puccs utáni helyzetet az AKP arra használja, hogy a török társadalom egészére erőltesse a maga konzervatív társadalmi normarendszerét. Erre korábban nem volt módjuk. Ez a török esetben is nem csupán normarendszert jelent, de visszatérést az egyszemélyes, tekintélyuralmi állapotokhoz. Ezt a rezsimet Erdogan a demokrácia diadalaként aposztrofálta a The Guardiannek küldött cikkében.

Évtizedeken át az EU-integráció volt a török nemzeti cél. Ez már a múlt, ahogy befogadásról sincsen már szó. Európáról is csak negatív értelemben. Sőt Európa ellenség. Az elmúlt évben a sajtó számtalan szóbeli és tényleges konfliktusról számolt be Törökország és európai NATO-partnerei között. Az ok nyilvánvalóan az, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban kétkedéssel fogadták a július 15-i hatalomátvételi kísérlet hivatalos török verzióját, különösen azt, hogy ennek mozgatója a titokzatos FETÖ és annak imámja lett volna. Sok menekülő és épp külföldön állomásozó katona és civil politikai menedékjogot kapott – legtöbben Németországban. A EU testületei felháborodtak a török tisztogatásokon, különösen az akadémiai szférában és a sajtóban végrehajtott letartóztatásokat és elbocsátásokat, a 250 lap és egyéb médium bezárását fogadta felháborodás.

Európában diktatúra felé tartó iránynak minősítették az Erdogan vezényelte változásokat. A konfliktus csak élesebb lett amiatt, hogy több nyugat-európai kormány megtiltotta a török kormány tagjainak és magának az elnöknek is, hogy választási nagygyűléseket tartsanak területükön az alkotmánymódosító referendum kampányában. A török elnök képes volt lenácizni német szövetségeseit, s rasszizmussal vádolta őket. A német Bundestag-képviselőknek megtiltották, hogy felkeressék a törökországi támaszpontokon állomásozó katonái­­kat. A Luftwaffe ezután Incirlikből Jordániába vitte át a térségben állomásozó gépeit. Törökország egyértel­­műen be­­állt az autokrata államok közé, és folyamatosan távolodik az EU-tól és a NATO-tól is. Regionális politikája kapkodóvá lett, amióta nyilvánvaló, hogy nem számíthat modellszerepre a Közel-Keleten. A korábban kialakult tekintély elhalványult, s Erdogan csak más, nemzetközileg magányos autokraták melegségére számíthat.

A szeszélyes kapus

Európa viszonylagos visszafogottságát a félelem magyarázza. Attól tartanak, hogy a török kormány kitárja a menekültek előtt a most zárt kaput, esetleg noszogatja is őket Nyugat felé. A helyzet sok más veszélyt is rejt. Törökországnak kulcsszerepe van a szíriai polgárháború és az iraki belháború mielőbbi befejezésében. A Katar körül kialakult feszültségben is jelen van, katonákat küldött a félszigetállam védelmére, ezzel provokálva Szaúd-Arábiát, Egyiptomot és részben az Egyesült Államokat is. Ciprus partjainál Törökország flottademonstrációval érné el, hogy az izraeli–ciprusi földgázmezőkön kitermelt szénhidrogén az ő gázvezetékén át jusson Európába.