Afgán nőkről – német szemmel
Német újságírónő, Ronja von Wurmb-Seibel, több, mint egy évet élt Afganisztánban és most könyvben számolt be sajátos élményeiről. Meglehetősen rendhagyó a kötet: leszámol azokkal a sablonokkal, amelyekkel a német és általában a nyugat-európai sajtóban a csapatok kivonása utáni Afganisztánt kezelik
Rendre olyasmikről olvashatnak az emberek, hogy Afganisztánban normalizálódik a helyzet a női egyenjogúság tekintetében is, hiszen már van női polgármester, vannak falvak, ahol nőkből áll a képviselő-testület, vannak rendőrnők, van egy nő-tábornok és női rádió is működik – nem is beszélve a taxisofőr nőkről, valamint a női bokszolókról és a rapperekről.
Ez mind nagyon szépen hangzik, de Wurmb-Seibel könyve tükrében vajmi távol áll a valóságtól. A valóságot sokkal jobban jellemzi az, amit a szerző egy női börtönben látott. Az tele volt fiatal és kevésbé fiatal asszonyokkal, akiknek a túlnyomó többsége semmiféle komolyabb bűncselekményt nem követett el. Mint kiderült, a legtöbben azért kerültek rács mögé, mert úgynevezett erkölcsi bűnt követtek el. Az ilyen címen való bebörtönzéshez elegendő, hogy rokonaik, sőt férjük feljelentse őket: engedély nélkül elhagyták a házat, ami azt jelenti, – pontosabban jelentheti – hogy házasságon kívüli szexuális kapcsolatot kerestek vagy teremtettek. Ilyen feljelentésre a legtöbb afgán bíró ítélettel válaszol, és a szerencsétlenek hosszabb-rövidebb időre bekerülnek a börtönbe. Annyi kedvezményük van, hogy ha kisgyerek van, azt magukkal vihetik és azok ott senyvednek a mamával. A következő gond akkor jön, amikor letelik a büntetés és szabadulhatnak. Nem ritka eset, hogy soká kell várniuk, mivel a szabályzat szerint csak akkor hagyhatják el a női börtönt, ha férfi rokon jön értük – márpedig a fent említett okokból ez nem könnyen és nem mindig következik be.
Két világban nők és férfiak
A német újságíró-szerző fő tapasztalata, hogy Afganisztánban ma is tulajdonképpen két világban élnek a férfiak és nők, amelyekben mások a magatartási előírások. Hogy férfi vagy nő létére kivel beszélhet az ember, kivel találkozhat, hova mehet, hova nem, hol mutatkozhat este, hol nem. Így például sok afgán férfi nővel egyszerűen nem kíván beszélni. Vannak olyanok, akik az üdvözlésnél nem nyújtanak kezet: ez nem a megvetés vagy a lebecsülés jele, Afganisztánban túl intimnek számít nővel kezet fogni. Ebből következően nőnek nem illik idegen emberek szemébe nézni, ezért sajátos a látogató számára az a kép, hogy az afgán nők – nem elég, hogy az utcán arcukat kendő, a burka takarja el – még a szemüket is lesütik, így illedelmes a közlekedés. Egyébként nem szabad nekik nyilvánosan, tavakban vagy folyókban úszni, nem strandolhatnak és a szállodai úszómedencéket sem vehetik igénybe. Arról nem is beszélve, hogy szigorúan tilos a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás.
A szerző végül emlékeztet: amikor Nyugat vagy 14 évvel ezelőtt elhatározta, hogy fegyveres csapatokat küld Afganisztánba, akkor a kitűzött célok között az is szerepelt, hogy biztosítsák a nők egyenjogúságát. Megígérték, hogy iskolákat építenek a lányoknak és eltiltják a burka viselését. Arról beszéltek, hogy a talibánok terrorja elleni harc egyúttal a nők jogaiért és méltóságáért folytatott harc is. Ezt mondta például Laura Bush, az amerikai elnök felesége, anno 2001-ben. Ennek megfelelően figyelt a politika és figyelt a média Afganisztánra – de azután egyre kevesebb szó esett a lányiskolákról és a burkákról. S a mai helyzet azt mutatja, hogy az úgynevezett felszabadítási harc a női egyenjogúság tekintetében is – tehetnénk hozzá – meglehetősen eredménytelen volt.
...
