A pestis mint metafora - Járványok fekete krónikája

Annyit az emberek mindig sejtettek, hogy a nagy fertőzések szabad szemmel nem látható, érzékelhetetlen dolgok. Kis magvacskák, miazmák, besűrűsödő, fojtogató levegő, hőhullámok, légcsomósodások. A másik megközelítés csillagászati. Kedvezőtlen pozícióban áll a Szaturnusz a Jupiterhez képest. Mindez egyúttal Isten büntetése. A láthatatlan fertőzések technikáját a 19. századig a virológusok sem ismerték. A tífusz, a bubó- és tüdőpestis, a diftéria, a fekete- és rózsahimlő, a kolera, a vérhas – történelmi klasszikusok. Húszegynéhány éve érkezett az utánpótlás, a SARS, az ebola. Mindezek koronája a gazdaságot napjainkban összedöntő korona.

Hogy a járványok racionális okból kerülnek-e a történelem idővonalára, vagy utólag akarjuk racionalizálni őket, máig kérdés. A fekete halál (atramors) néven emlegetett dögvész (pestis) Európában többször pusztított. Első hullámában, a 14. század közepén a fekete halál, a pestis demográfiai katasztrófához, a népesség harmadának-felének kipusztulásához, 25 millió ember halálához vezetett. Az 1347-től 1352-ig tartó, három kontinensen tomboló epidémiát kortársak tízezrei kutatták, magyarázták, de láthatóan nem értették.

Európa lelki térképét, halálról alkotott képét a pestis alapjában felforgatta. Nincs még korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késő középkor, állította 1919-ben a holland történész, Huizinga A középkor alkonya című könyvében. A továbbiakban őt idézzük: „Az egész élet fölött ott visszhangzik a memento mori komor hangja. (…) Karthauzi Dénes így inti az előkelőket A nemesi élet kalauzában: »és amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint önmaga fekszik, nemsokára idegen kezek fogják testét sírba fektetni«.”

Három halálmotívumot lehet megkülönböztetni. Az első a kérdés, hol vannak azok, akiknek ragyogása betöltötte a világot valaha. A másik hosszasan foglalkozik az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványával, a harmadik maga a haláltánc, a halál, mely minden korú, nemű és rangú embert elragad.

A létezés célja a méltó, feloldozó halál, életünket betöltő felkészülés az elmúlásra, barátainktól, híveinktől körülvéve, beleolvadva a halál éteri kórusába. Ez korántsem volt véletlenszerű cél. Nem olyan könnyű megvalósítani. Nem volt korszak, amelyben a fizikai bomlás, a bűzlés, a rothadás ennyire nyílt és állatias lett volna. Boccaccio Firenzében élte át a pestist, ahol fél év alatt a becslések szerint százezer ember halt meg, a lakosság több mint kétharmada.

A korabeli igazgatási rendszerek nem is bírták a terhelést, összeroppantak. A működtetők haltak meg legelőbb. Megteltek a köztemetők és templomkertek, a hullákat reggelente a küszöb elé fektették, s a családtagok visszavánszorogtak bűzlő odúikba. A szomszédok abból sejtették, hogy valamennyi lakó meghalt, hogy napok óta süket csönd volt, majd szivárogni kezdett a rothadó hús édeskés bűze. A holttesteket kordékra rakva az utcákról gyűjtötték be. „Gödröket ástak a talajvíz szintjéig – írják a krónikások –, aztán a rokontalan nincsteleneket felnyalábolták és a lyukba vetették. Reggel, mikor már túl sok testet lehetett a gödörben találni, földet is szórtak rájuk, aztán újabb halottakat, új réteg földet, ahogy a lasagnét csinálják, egymásra terítve tészta- és sajtrétegeket.” A krónikás azt írta, hogy Itáliában némely halottakat oly vékonyan takartak be földdel, hogy a kutyák reggelre kikaparták.

A fertőzés vélhetően Közép-Ázsiából, a selyemút vonaláról indult, a Fekete-tenger északi partjáig jutott, a genovai kereskedelmi kikötőként működő Kaffából került Szicíliába, ahol egy év alatt a népesség fele hamarosan meg is halt. Kaffát az Arany Horda ostromolta, de a tatár táborban kiütött a pestis, és a dühöngő ostromlók a fertőzöttek tetemeit hajítógéppel a falak mögé lőtték. Mire a menekülő gályák a szicíliai Messinába értek, a fedélzeten minden ember és minden patkány haldokolt. A messinaiak lezárták a kikötőt, az érkező gályák Velencében, Marseille-ben kötöttek ki, és beindult a gyilkos áradat. A pestis átterjedt Afrikába, elárasztotta a Közel-Keletet, Gázát, Damaszkuszt, Bagdadot, Anatóliát, Jeruzsálemet, ahol a pestis legalább annyi áldozatot szedett, mint a keresztény világban. A muszlim felfogás pozitívumként, a paradicsomba szóló isteni bónuszmeghívóként hirdette meg a dögvészt. Ennek ellenére a politikai vezetők udvartartásuk élén azonnal elmenekültek a fertőzésnek kitett városokból. Az európai nemesség, főpapság szintén vidéki házában dekkolt. A szerzetesek lassan el is fogytak, betegápolás, temetés közben halálra fertőződtek vagy szétfutottak. A templomokban napestig miséztek, imádkoztak, de a templomok közösségi helyként a járvány stabil gócpontjai voltak.

Maga a járvány bonyolult rendszer. A hörcsög és/vagy a patkány bolhájában megtelepedő baktérium (Yersinia pestis) elváltozást okoz a bolha bélrendszerében, a rovar a kórokozóval együtt a kiszívott vért a gazdaállat vérébe öklendezi vissza, megfertőzve a gazdaállatot, s mivel az öklendezés miatt nem képes jóllakni, az embert is megtámadja. Emberek között a kór cseppfertőzéssel terjed. A halálozás intenzív és gyors. Lágyéki, hónalji duzzanatok jelennek meg a mirigyekben, tíz centiméter átmérőjűek, jön a hasmenés, lázroham, levertség, betegségérzés, fejgörcs, majd a kóma.

A tüneteket a kor életben maradó orvosai, köztük a pápa sebésze, Guy de Chauliac, az első sebészeti mintakönyv (Chirurgia magna) szerzője kigyógyult a kórból (hagymalevest evett), kimerítő alapossággal ismertette. A járvány két alapformáját (a bubó- és a tüdőpestist) Chauliac különböztette meg, tudományos szemszögből úttörő esemény volt, de orvosilag sokat nem segített. A mirigyduzzanatot okozó bubópestis Itália, a légzőszervi vérzést okozó tüdőpestis a Németalföld felől terjedt. A tünetek Chauliac szerint orrvérzéssel, szédelgő járással kezdődtek, ehhez társult az első lázroham, a fejfájás, a nyugtalansággal kombinált tudati tompaság. A második lázroham halálos volt, aki mégis túlélte, fel is gyógyulhatott. Alapesetben szepszisről, a fertőző vérmérgezés sajátos fajtájáról lehetett szó.

A tüneteket a peloponnészoszi háború idején a falak közé beszoruló athéniakat sújtó járványról szóló fejezetben Thuküdidész is pontosan leírta. De a két esemény között eltelt ezerhétszáz év, a klasszikus auktorok műveit kevesen olvasták. A pestis későbbi felbukkanása a 6. századra tehető. Prokopiosz Titkos történetében szerepel egy kísértetiesen hasonló járvány, amely Jusztinianusz császárt is megfertőzi, bár kigyógyul belőle, s amely a kor legnépesebb városát, Konstantinápolyt letarolja.

Utólagos történeti értékelés szerint Európát a járvány lefelé tendáló állapotában érte. A középkori égetéses földművelés tartalékai ekkorra kimerültek. Egymást érték az éhínségek. Kis jégkorszakról, intenzív lehűlésről is értekeznek, melyben egy Celsius-fokkal esett vissza az átlaghőmérséklet, a korszak irodalma horrorisztikus történéseket említ, csecsemőzabáló, éhező falvakról, sóhiányról, fanatikus gnosztikus-dualista népmozgalmakról (kathárok, bogumilok). A pápaság is válságos időszakot élt meg. 1309-től 1377-ig tartott a francia egyházi befolyás, a pápák avignoni fogsága. Ügyet sem vetve a demográfiai katasztrófára, 116 éven át dúlt a méregdrága százéves háború. Az élénkülő városi élet higiéniai, köztisztasági viszonyai semmiben sem különböztek az ókori Rómáétól. A fekáliát, a mosogatóvizet az ablakon át loccsantották az utcakőre, ereszcsatornán csorgott alá az emberi és állati húgy, a kövek között utat vágva. A főtereken disznót pörzsöltek, birkát vágtak, buggyant söröket ittak, a prostituáltak és a szerencsejátékosok a városkapu oldalában kínálták portékáikat. A falak mentén kutyafalkák táboroztak. Az első intézkedés a járvány lefutása után a bordélyok kapun kívül helyezése, a lányok kitoloncolása volt. A pezsgő nyugati városok bacilusinkubátorok voltak.

A járványok és a tömegháborúk, az eszkatologikus események a szexuális erkölcsök lazulását, virulenciáját erősítik. A késő reneszánsz irodalma hemzseg a pajzánságtól, a szabadszájúságtól. Korjelkép, hogy a járványok idején tíz ifjú és tíz leány Boccaccio szerelmének, a szép Fiamettának a vendégeként egy tanyán barikádozza el magát, hogy éjszakákon át meséljék vaskos történeteiket. Miközben Firenzében dúl a járvány, tízezrek halnak meg, a közeli toszkán tanyán virágzik a kor erotikus irodalma. Rokon jelenség Chaucer angol mesevilága. Az utakon temetetlen holtak között vándoroltak a flagellánsok, szíjból font ostorral korbácsolva magukat, hogy egy új városba érve az emberi gonoszságról, romlottságról prédikáljanak, végítéletet hirdetve. A háttérben tüzek lobognak, éjjelente is temetés folyik. A meztelen, izmos testeken csattogó szíjostor, a kicsorduló vér, könny, verejték, melyről azt tartották, kendővel felitatva a fertőzéstől megvéd, a kor erotikus szimbólumává, középkori rocksztárjává avatta a flagellánsok frontembereit. A nők bolondultak értük, nyomukba szegődtek, városról városra kísérték őket, szállásaikon gyakoriak voltak a szexuális orgiák. A Rajna-vidéken, Svájcban már lángoltak az első zsinagógák, pogrom és kínvallatás-sorozat indult, melynek végén a németországi zsidó közösségek Európa keleti területeire menekülnek.

Maga a pápa, VI. Kelemen tűzgyűrűben írta bulláit, a miazmaelmélet híveként úgy gondolta, a lángok elűzik a „rossz légcsomósodásokat”. Guy de Chauliac, a sebészet atyja írta: szégyen volt, hogy az orvosok betegeik elől elfutottak, nem mentek ki, ha hívták őket, ha mégis kimentek a pestises beteghez, javallataik fabatkát sem értek. „Egyetlen járvány nem volt olyan, mint ez a mostani; azok elfoglaltak egy régiót, a mai az egész világot” – írja keserűen a doktor. A remény évről évre éledt, a téli fagy szünetet hozott, de márciusban újraindult a halálos verkli. Utoljára Norvégia került képbe, a pestis körbejárt, Ázsia felé távozott, hogy háromszáz éven át ciklikusan megjelenjen.

A kortársak szerint a pusztulás a felfoghatatlan veszteség ellenére megújulást is hozott. Századokon át munkaerő-túlkínálat uralkodott. Most a nemesek, ha művelni akarták parlagon heverő földjeiket, kénytelenek voltak jobb béreket fizetni. Új megoldások, termékek születtek. A parasztok asztalára a zabkása helyett hetente egyszer hús, saláta, spárga, gyümölcs jutott. Álltak az eltávozottak tanyái, házai. Javult a közegészségügyi helyzet, bevezették a hatósági karantént. Termékenyebbek voltak az asszonyok, mint valaha, a lakosságveszteséget Európa gyorsan pótolta. Az egyház hatalma megingott, az áldozatkész, híveik mellett kitartó papok többsége meghalt, a többiek tekintélyét nem erősítette járvány idején tanúsított nagy futásuk. A kóros miazmák helyett Európába beáramlott a szabadság friss levegője is. Husz János felkelt egyháza ellen, a husziták sorra leverték a császári hadakat. A 15. század elején a városi, plebejus mozgalmaknak katonai sikerei is voltak.

De a miazmák fennakadtak a levegőben. Tömegjárványok ciklikusan lesznek. A pestis eltűnt. Bízzunk benne, hogy nem a 21. század teszi fel történetünkre a fekete koronát.