A népszavazás kísértete

„Kísértet járja be Európát, a népszavazás kísértete!” – parafrazálja a klasszikus mondást a német Süddeutsche Zeitung. Az angol BBC-ben is ezzel a mottóval vitáztak politikusok, történészek, újságírók. Való igaz, a népszavazás intézménye megkísértette a közéletet. Az utóbbi években a politikai gyakorlat fontos eszközévé, a létjogosultságáról folyó viták középpontjává vált. Mindenekelőtt a nemzetközi politika szempontjából.

Vox populi

A lisszaboni szerződés aláírását elhalasztó ír, holland és francia plebiszcitum hatással volt az EU valamennyi tagállamának jövőjére. De népszavazással fenyegettek az angol és a lengyel konzervatívok, valamint Klaus cseh államfő is arra az esetre, ha a szerződésben nem rögzítik követeléseiket.

A bajorok szűkebb marokkal mérnek: ott most szorgos kezek arra gyűjtötték össze a népszavazás kiírásához szükséges aláírásokat, hogy az Oktoberfest sörsátraiban is tiltsák be a dohányzást.

Kaliforniában fordított a helyzet. Ott arra gyűjtenek aláírást, hogy húzzák ki az állam alkotmányából a népszavazást engedélyező paragrafust. Ugyanis a választók közvetlen véleménynyilvánítása minden kérdésben ellehetetleníti a részben emiatt eladósodott állam kormányzását.

Nagyapám, aki a 19. század végén latin nyelvű keresztlevelével utazta be akadály nélkül Európát, azt a tapasztalatát hagyta a családra, hogy Svájc a világ legdemokratikusabb országa. Ott ugyanis – mondta – arról is népszavazással döntenek, hogy kitegyék-e az asztalokat nyáron a kávéház előtti járdára.

„Vox populi vox Dei!” – ez volt a jelszó. A népszavazást évtizedek óta a közvetlen demokrácia progresszív megnyilvánulásának tekintettük. Generációk nőttek fel abban a hitben, hogy ez orvosság a politikával szembeni közönyre, és mérsékli a pártok túlhatalmát is.

A lisszaboni szerződést ellenző népszavazások eredménye gondolkoztatott el sokakat arról, hogy a 21. században valóban helyettesíthető-e népszavazással a képviseleti demokrácia. A felelős parlamentek nemegyszer a szerződés aláírása mellett voltak. Felmerült a kérdés, hogy nem nyújt-e fórumot, lehetőséget populista eszméknek, kalandoroknak a társadalom félrevezetésére.

Nekünk nem kell messzire mennünk olyan példákért, amelyek a kételyek jogosságát igazolják. Egy politikai kalandor éppolyan sikerrel gyűjtött maga mögé népszavazó tömegeket, mint egy populista érvekkel tündöklő politikai párt.

Öt évvel ezelőtt egy Patrubány Miklós nevű egyén a Magyarok Világszövetsége nevében kierőszakolta a népszavazást a kettős állampolgárság ügyében. Pedig tudnia kellett, hogy ha a többség nemmel szavaz – ez volt a valószínű –, évtizedekre szembefordítja egymással az anyaországi és a határokon kívüli magyarságot. Amitől féltünk, bekövetkezett. A népszavazás érvénytelen volt, mert sem a támogatók, sem az ellenzők nem szerezték meg a szavazatok több mint felét. De elgondolkoztató, hogy amikor saját érdekeit látta veszélyeztetve a nemzeti egység fontosságát oly nagy hangon hirdető társadalmunk, csak a szavazók tizenkilenc százaléka voksolt a kettős állampolgárság mellett.

Demagóg csőcselék

Patrubányt azóta nyilvánosan is politikai kalandornak tartják, kapcsolatba hozzák a román Securitatéval, amelynek célja lehetett a magyarság két csoportjának szembefordítása. Szellemi színvonalára pedig jellemző, hogy Makó mellett táltos segítségével osztotta fel (az óramutató mozgásával ellentétes irányban) a vélt föld alatti olajtelepeket a „magyar nemzet tagjai között”.

A dologban az a legszomorúbb, hogy ezt a figurát támogatta pillanatnyi népszerűség-növelés végett az ellenzékben lévő Orbán Viktor is, holott néhány évvel korábban, miniszterelnöksége idején „felelőtlennek” nevezte a népszavazás javaslatát a kettős állampolgárság ügyében.

De ez a populista magatartás később sem volt idegen a Fidesztől és elnökétől. Népszavazást hirdetett a társadalom jövője szempontjából létfontosságú egészségügyi reformok ellen. Nyert, mert meggyőzte az embereket arról, hogy a háromszáz forintos vizitdíj akkor is nélkülözhetetlen a családi kasszából, ha összeomlik az egészségügy. (Az eredmény jövőbe mutató a népszavazás kezdeményezői számára, hiszen a vizitdíj bármikor behelyettesíthető napi egy, kettő, három stb. ingyensör igénylésével.)

Demagóg kezdeményezésekre a svájciak is fogékonyak. Különösen, ha vallási kérdésekről van szó. 1848-ban betiltották a jezsuita rendet, 1893-ban a zsidó sakterek működését, 1980-ban elvetették (négyötödös többséggel) az állam és az egyház szétválasztásának javaslatát, és 2009-ben alkotmányba vették a minaretépítés tilalmát.

Ezek a döntések felhívják a figyelmet a népszavazás egyik legnagyobb veszélyére: a kisebbségek alkotmányos jogainak megsértésére. A svájci alkotmány – csakúgy, mint valamennyi demokratikus ország alaptörvénye – biztosítja a vallás szabad gyakorlását. A jezsuiták működésének betiltása, a sakterolás megtagadása, a minaretépítési tilalom korlátozza azt. Vagyis ellentmond az alkotmánynak.

A Svájcban elterjedt népszavazási gyakorlat veszélyétől óvott már Max Weber is: „A nemzetek nem engedhetik meg maguknak az elsvájciasodást” (Verschwejzerung). A „többség diktatúrájától” óvtak az amerikai alkotmány megfogalmazói, és ennek veszélyére hívta fel a figyelmet Alexis de Tocqueville és John Stuart Mill is.

De a népszavazás járhat fordított eredménnyel is: segítségével egy kisebbség erőszakolhatja rá akaratát a többségre. Tanúi lehettünk ennek a lisszaboni szerződés körüli vitában. Ez különösen most, a globalizáció korában kínos, amikor egy országos népszavazásnak nemzetközi hatása is lehet. Persze ez sem új keletű. Már Platón is a kisebbségben lévő „demagóg csőcselék” athéni uralmáról beszélt.

Többség, kisebbség

A népszavazás eredményeként egy bizonyos kérdésben létrejött többségi (minaretépítés) vagy kisebbségi (lisszaboni szerződés) vélemény nem feltétlenül konform az alkotmány előírásaival. Ralf Dahrendorf német politológus szerint: „A demokrácia több az üres, népszavazás jelentette statisztikai adatoknál, szavazási procedúránál. A demokrácia értékközösség, amely tiszteli és védi tagjait.

A népszavazásban megnyilvánuló többségi akarat nem feltétlenül az igazság vagy alkotmányosság kifejezése. Az az ország bizonyára nem példás demokrácia, amely népszavazás eredményére hivatkozva semmibe veszi az emberi vagy kisebbségi jogokat. Ez a rosszul értelmezett statisztikademokrácia megnyilvánulása.”

A modern képviseleti demokráciákban az egész társadalmat érintő viták színhelye a parlament. Ahol – szemben a népszavazás adta igen/nem lehetőséggel – lehet érvelni, árnyalni, kompromisszumot kötni.

Ez persze nem zárja ki a kis, helyi dolgokban a népszavazás lehetőségét. Ha kívánatos, népszavazzanak arról, hogy nyáron kitegyék-e az asztalokat a kávéház előtti járdára. És akkor legalább nagyapámnak sem kell forognia a sírjában.