A négyszögletes kapufa – Saint-Étienne, a múlt vörös világa

Talán túlzunk, de már a történelmi kezdetek is a népi jellegre utalnak. Saint-Étienne az egyetlen méretesebb francia város, amelynek sem gall, sem római múltja nincsen, s az első keresztény vértanúnak, Szent Istvánnak szentelt templom és a körülötte levő kicsiny falu első említése is „mindössze” a 11. századból ismert. A meglehetősen jelentéktelen hely a 19. századig a lehető legkevésbé hallatott magáról. Nem a középkorral születik meg, mint annyi más francia város, hanem egy jóval prózaibb eseménnyel, amelyet úgy hívnak, hogy ipari forradalom. Katedrálisok, burzsoá paloták, díszes főterek? Nem. Szénbányászat, fegyvergyártás és vaskohászat. Másoknak ragyogó művészeti galériájuk van és meggyőző reneszánsz képgyűjteményük?

Lehet, de az első francia vasútvonal Saint-Étienne és Andrézieux-Bouthéon között épült meg, a szén szállítására.

Nem véletlen, hogy Sainté, ahogy röviden nevezik, az egyik legvörösebb város már a 19. század második felében. Szinte a párizsival egy időben kiáltják ki a Kommünt 1871-ben. Nem túl ismert Magyországon, de számos vidéki városban is volt kommunalista mozgalom, például Lyonban magának Mihail Bakunyinnak a megtisztelő jelenlétével. A munkásság itt egyébként inkább anarchoszindikalista volt, mint klasszikusan szocialista. Párizs és Marseille után 1889-ben itt jöt létre az ország harmadik, úgynevezett Munkabörzéje, az az egyedi intézmény, amely akkoriban egyszerre volt szakszervezet, munkás művelődési ház, segélyező egyesület és közösségi tér. Saint-Étienne jelentőségére jellemző, hogy 1892-ben itt alakult meg a Munkabörzék országos federációja, amely egyenrangú partnere volt a szakszervezeti konföderációnak, és egyedi színt kölcsönzött a francia munkásmozgalomnak egészen az első világháborúig.

Paradox módon éppen a Franciaországnak annyi szenvedést okozó világháború adott újabb lökést a város fejlődésének. A megviselt keleti és északi bányák és iparvidékek kiváltására Saint-Étienne vált Franciaország valóságos fegyverraktárává. Ekkor indult meg ide az első külföldi bevándorlási hullám. A majdnem másfél millió férfit vesztő országban kiáltó volt a munkaerőhiány, s főleg olaszok, spanyolok, portugálok és lengyelek érkeztek, akik leginkább a bányákban dolgoztak.

Közben Saint-Étienne megmaradt a munkásmozgalom kitüntetett helyének is. Itt jött létre 1922-ben, a pártszakadás után a CGTU, a kommunista szakszervezet. A Népfront idején a város a Kommunista Pártra szavazott, sőt jóval később, még az 1968-as események is különlegesen forróra sikerültek az inkább proletár-, mint diákvárosban.

A második világháborút követő, példátlan gazdasági felfutást hozó három évtized az ipari Saint-Étienne aranykorának számít. Az 1945-ben államosított szénbányákat modernizálták. Az itt dolgozó munkások rendkívüli, ma már szinte elképzelhetetlenül kemény körülmények között dolgoztak ugyan, de valósággal a proletariátus arisztokráciájának számítottak. Ahogy a korabeli mondás tartotta a bányászok feleségeiről, akiknek nem kellett dolgozniuk, „femme de mineur, femme de seigneur”, vagyis szabadon fordítva, „a bányász felesége úrinő”. Még ma is lehet találkozni olyan bányászfeleségekkel, akiknek az önkormányzat ad lakást, vagy harminc évvel az utolsó bánya bezárása után. Ők persze valójában bányászözvegyek, s ez azért jól mutatja, hogy a bányász mennyire volt úr, hiszen belehalt igen korán a legkülönbözőbb betegségekbe.

Az állami fegyvergyár is, a Manufrance, amelyet a dekolonizációs háborúk láttak el szép számú megrendeléssel, teljes fordulatszámon üzemelt, olyannyira, hogy a városnak emiatt újra munkaerőre volt szüksége. Ekkor jöttek létre a főleg az észak-afrikai bevándorlók által lakott külvárosok, Beaulieu, Marandinère, La Métare, amelyek ma, ahogy ez általános más francia nagyvárosokban is, mérsékelten jó hírű környéknek számítanak.

A végzet Saint-Étienne-t is elérte, más ipar- és bányavárosokhoz hasonlóan, amelyek nemcsak Nyugaton, hanem a keleti blokkban is a dezindusztrializáció, a szénbányászat korszerűtlensége, a jóléti állam válsága képében érkezett meg a hetvenes évek végén. A fegyvergyár 1980-ban, a szénbányák 1973 és 1985 között fokozatosan zártak be. A város lassan néptelenedett. 1968-ban 225 ezer lakosa volt, ma alig 170 ezer. Szinte szimbolikus jelentésű, hogy az utolsó bányák egyike ma múzeum, amelyet egyébként jó szívvel ajánlhatunk a városba vetődő turistáknak. Sainté a kitörési lehetőséget a hozzáértést és fejlett technológiát kívánó iparágakban, az oktatásban és legújabban a dizájnban keresi.

Bár a város az egyetlen francia tagja az UNESCO „kreatívdizájn-települései” nevű szervezetnek, bármit jelentsen is ez, a megújulás eddig mérsékelt sikereket hozott.

Általában az ilyen városok sportjának, mindenekelőtt persze a „legprolibb” sportnak, a futballnak a fénykora a gazdasági virágzás időszakára esik, gondoljunk csak a magyar példákra, Tatabányára, Dorogra, Komlóra, Ózdra. Érdekes módon azonban a nagy, a felejthetetlen, a mitikus Sainté a hetvenes évek közepén uralta a francia futballt, és aratott szép európai sikereket is. A klubot Geoffroy Richard alapította, a Casino nevű áruházlánc létrehozója. A Casino Franciaországban olyan, mint az Auchan vagy a Carrefour, a futballcsapat számára pedig olyan, mint a FIAT a Juventusnak, a Phillips a PSV-nek és így tovább.

A „zöldek”, Sainté valóban mítosz Franciaországban. Egy generáció számára a „nagy” csapat, a népi lelkesedés, a fantasztikus hangulat, az igazi futball szimbóluma. A stadion, a „Chaudron”, magyarul kondér ma is az egyik legjobb hangulatú francia pálya. A mítosznak szinte jót tesz, hogy végül a klub nem nyerte meg a legfontosabb trófeát, a BEK-serleget. Az 1976-os glasgow-i döntőben egyetlen góllal kikaptak a nagy Bayern Münchentől, a meccs a francia sportlegendárium egyik legfontosabb fejezete. A Sainté két kapufát is rúgott, ezekből azért nem lett gól, mert a skót kapufák akkoriban még nem lekerekítettek voltak. A poteux carrés, vagyis a négyszögletes kapufák hasonló szerepet játszanak Franciaországban, mint Puskás meg nem adott gólja a németek ellen egy másik legendavilágban. Mellesleg a glasgow-i csatát Palotai Károly vezette.

A zöldek szurkolóit egyébként mély, engesztelhetetlen, bensőséges gyűlölet fűzi a szomszédvár, Lyon csapatához. A két gárda összecsapása magasan a legforróbb meccs Franciaországban, még a Párizs–Marseille sem érhet a nyomába. Az ellentét szinte osztályharcos jelleget ölt a burzsoá, gazdag, hideg Lyon és a népi, proli, forró Sainté között. Egyszer a lyoni szurkolók egy nagy, igen barátságos molinót feszítettek ki, amelyre az volt írva, hogy „addig, míg mi feltaláltuk a mozit, ti megdöglöttetek a bányában”. A Lumière fivérek lyoniak voltak.

Alighanem a Sainté hívei viszont – hogy „gaga” nyelven, a helyi népi, a frankoprovanszál nyelvből elszármazott több mint dialektus, de kevesebb mint külön nyelven szóljunk – úgy gondolják, hogy:

basseuilles (idióták), és akkor mi van?