A londoni példa
„Nem érdekel, hogy lepereg-e a vakolat Matolcsy irodájának a mennyezetéről, ha megkapom azt a pénzt, amire a fővárosnak szüksége van.” Ennek a mondatnak Tarlós István szájából kellett volna elhangoznia, válaszként arra a kérdésre, hogy ő és a Fidesz, ő és a kormány egy húron pendülnek-e. De ilyesmiről nem tudunk. Tudunk viszont arról, hogy Boris Johnson, London épp mostanság újjáválasztott főpolgármestere – más nevekkel természetesen, ott a pénzügyminisztert Osborne-nak hívják – pontosan ezzel a mondattal distanciálódott önnön konzervatív pártjától, és csábította át a maga oldalára a szocialista (munkáspárti) szavazók legalább tíz százalékát. ACZÉL ENDRE írása.
Soha olyan excentrikus figurája nem volt a brit Konzervatív Pártnak, mint az egykori (hamis idézetek gyártása miatt leleplezett) Times-újságíró, Spectator-főszerkesztő, történetesen házasságtörési ügyeiben is hazudozó, biciklin közlekedő Boris Johnson. Akinek azonban karizmája van. Szabadszájú, könnyen és jól viccelődő, afféle „kocsmai haver” – holott Etonban, a brit elit elitjének méregdrága középiskolájában, aztán persze Oxfordban nevelkedett. Csupa olyan külsődleges vonása van, ami szerethetővé teszi őt, ellentétben keményen baloldali, humortalan kollégájával, a veterán (a nyolcvanas évek óta „radikális prolinak” számító) Ken Livingstone-nal.
Akárhogyan is: a parlamenti mandátumáról 2008-ban lemondó – bár korábban kormányzati funkciókat is betöltő – Boris Johnson maga volt a gyógyír a Konzervatív Párt május 3-án szerzett sebeire. Tudniillik a helyhatósági (önkormányzati, ott még „tanácsinak” nevezett) választásokon a 2010-ben alaposan megvert Munkáspárt háborút nyert a konzervatív-liberális koalícióval szemben. A konzervatívok elveszítettek 405 tanácsnoki (önkormányzati képviselői) helyet és 12 helyi tanácsot, a liberális demokraták meg 336 helyet és egy tanácsot, miközben a Munkáspárt 823 új helyhez jutott, és 32 tanács ellenőrzését hódította el ellenfeleitől. Az összes leadott szavazat 38 százalékát szerezte meg, amivel – ha ugyanaznap általános választásokat tartanak – könnyen kiakolbólíthatta volna a konzervatívokat (és liberális partnereiket) a kormányzásból.
De ácsi! Amit láttunk, alig különbözött más európai (közöttük magyar) mintáktól. Britektől se. Példaként azt tudom felhozni, hogy 2000-ben a konzervatívok „utcahosszal” nyerték a helyhatósági választásokat, rá egy évre azonban Tony Blair Munkáspártja a szó szoros értelmében tönkreverte őket. Egyszóval: az önkormányzati választásokból keveset lehet kiolvasni arra nézve, hogy mi történik akkor, amikor egy szavazat „igazán” számít. A választókban megvan a hajlam arra, hogy menet közben büntessék azokat, akiket a parlamentbe beszavaztak, s aztán sebesen visszatérjenek saját igazi énjükhöz. Ez a szindróma, ha erőt nem is, bizodalmat adhat a brit konzervatívoknak.
Legyen vége!
Erőt azért nem, mert a Nagy-Britanniára iszonyatos erővel nehezedő 2008/2009-es pénzügyi világválságba nemcsak a munkáspárti Brown-kormány bukott bele, annak terhét – a tömegnyi megszorítást – jórészt átörökítette konzervatív utódaira. És ha minden úgy van, ahogyan az angol sajtóban olvasom, a megszorítások java csak ezután fogja éreztetni hatását. Munkanélküliségben, vásárlóerőben. Mi erre a válasz? Kereshetjük, meg is találjuk Angliában is, Franciaországban is. „Legyen vége ennek a megszorítási őrültségnek!” – hirdették George Galloway munkáspárti jelölt röplapjai egy közép-angliai pótválasztáson. Nyert. Amiképp – nagyságrendileg egybe nem vethető módon – nyert a francia elnökválasztáson a szocialista François Hollande, aki a pénzvilágot nevezte meg hazája ellenségének, és odaígért a választóknak (magyar pénzben) sok-sok ezer költségvetési milliárdot állásteremtésre.
Nevezzük ezt baloldali populizmusnak? Nem nevezzük, mert Obama elnök az Egyesült Államokban éppen a gazdaságösztönző programjával és intézkedéseivel fog (novemberben, ha minden igaz) választást nyerni. Csakhogy miközben az USA égbekiáltó deficitjeit kacagva és megállás nélkül finanszírozzák (kötvényvásárlással) a kínaiak és az öbölbéli arab olajtermelők, Európát senki nem finanszírozza kívülről. És ha valaki egy baloldali, populista választási programmal mifelénk hatalomra kerülne, azt a piacok egy hét alatt kivégeznék. Olyan hozamok és felárak fejében tudná csak megújítani az adósságait, amelyek órákon belül elviselhetetlenné válnának.
Az én rossz hírem ebből adódóan az, hogy Európában – dacára a brit szigetországból jövő, érdekes módon a Munkáspárt által sem túlértékelt jelzéseknek – nincs baloldali fordulat. Döntött akármiről is – jegyzem meg zárójelben – a görög választás. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a szocialistáknak kevésbé kell tőlük balfelé pillantgatniuk, mint a konzervatívoknak jobbfelé. Ott ugyanis egy hatalmas jobboldali-populista, radikális tábor gyülekezik, amely szétrobbantaná az egész uniót, az egész euróövezetet, és integráció helyett a nemzeti autonómia visszaépítésével kísérletezne.
A kemény ág
A brit konzervatívok „kemény ága” például átpártol az UKIP-hez, a Függetlenségi Párthoz, amely ugyan nem a Jobbik testvérpártja (az a Brit Nemzeti Párt, amely folyamatosan eljelentéktelenedik), de európai filozófiájában (szélsőséges euroszkepticizmus) ugyanarra hajaz. És a konzervatív kormány – elkerülendő híveinek tömeges disszidálását – ezzel a párttal tart, csak épp nem hazai kisebbségeket (cigányokat, mondjuk) nevez meg a jóléti bőkezűség haszonélvezőinek, hanem a bevándorlókat, betelepülőket, akik „soha, egyetlen napot se dolgoztak ebben az országban azért, hogy szociális és nyugdíjjuttatásokat élvezzenek”.
Kié az ország?
Akkor tehát mit kellene tenniük a szocialistáknak? Kínos, de ugyanez a kérdés föltehető Magyarországon is. Nem azokat az okokat kéne sorba szedni, amelyekért nem kell és nem szabad szavazni az uralkodó konzervatívokra (ez átmenetileg bejött), hanem tenni egy olyan ajánlatot, amelyért rájuk érdemes! És az sem ártana, ha megpróbálnák leszakítani a liberálisokat a konzervatívokról. Végtére is, ha – ellentétben minden szent hagyománnyal – a David Cameron vezette Konzervatív Párt hajlandó volt koalícióra lépni egy másik párttal, akkor a Munkáspárt miért ne lehetne hajlandó kipróbálni az Európa tucatnyi országában (nálunk meg különösen) működő szoclib változatot? Csak milyen közös programmal? – ezt nem tudom, ezt nem tudja senki.
Idehaza maradva: természetesen a magyar demokratikus ellenzéknek ugyancsak jót tenne, ha mondjuk látótávolságba kerülnének az önkormányzati választások, és kiderülne, milyen fokon népszerűtlen – ha az – a Fidesz. De ilyen esélyünk momentán nincsen, és egy darabig nem is lesz. Sőt megeshet, hogy a kancsal szerencse rápillant Magyarországra, ám Budapest esetleg megint Tarlós István mellett dönt. Megesett ez már: Demszky maradt a főpolgármester a fővárosban (2006 ősze), miközben az ország java része fideszes önkormányzati képviselőket, polgármestereket választott. A különbség Angliához képest „csak” annyi, hogy igen, Londonban székel a királynő, ott dobog a nemzetközi pénzvilág szíve, de – Budapesttel ellentétben – nem a brit főváros és környezete termeli meg az összes nemzeti jövedelem hetvenöt százalékát. Akié London, nem azé az ország. Akié Budapest, azé az ország. Amott háború veszett el az önkormányzati választásokon, de Londonban csatanyerés volt. Nálunk épp fordítva lenne.
