A lázadás filmjei

- Annak idején még szülőföldjén forgatta – egyebek mellett – az Egy szöszi szerelme vagy a Tűz van, babám! filmklasszikusokat. Visszatekintve: cseh pályakezdése mennyire határozta meg későbbi karrierjét?

– A professzionális filmkészítés ugyanolyan szabályok szerint működik mindenütt a világon. A csehekkel egykor éppolyan jól dolgoztam, mint aztán az amerikaiakkal. A munka – az mindenhol munka.

- Azért mégiscsak többről lehet szó, nem? Hiszen néhány évvel az emigráció után, 1976-ban Golden Globe-ot és Oscar-díjat nyert a Száll a kakukk fészkére rendezéséért. Többi amerikai filmjéért is sorra kapta a nemzetközi nagydíjakat, például az Amadeusért szintén Oscart ’85-ben.

– Ha azt vesszük: Kelet-Európából rajtam kívül Roman Polanskinak sikerült befutnia Hollywoodban. Kétségtelen: mi teljesen más helyzetben voltunk, mint az akkori nyugat-európai országokból érkező filmesek. Emlékszem, egymás után tűntek föl Amerikában Alain Resnais, Agne`s Varda és mások. Fél év után aztán inkább hazamentek.

- Miért?

– Elunták a tétlenséget, mert nem jött össze rögtön egy szerződés. Polanski és én azonban emigránsok voltunk, nem puszta látogatók. Mi nem mehettünk vissza a hazánkba. Nekünk muszáj volt nemcsak asszimilálódnunk, de várnunk is a lehetőségre. Hozzáteszem: én meghívással jutottam ki Amerikába. Felkértek, hogy rendezzek egy filmet. De először elutasították a forgatókönyvet, amelyet benyújtottam. Két évig nem történt semmi. New Yorkban laktam, szegényen, mégsem estem kétségbe. Tudtam, hogy valahogy majdcsak érvényesülni fogok. Elszánt is voltam, talán kicsit arrongánsan is hittem magamban. És végül megkaptam a lehetőséget: az előzőleg visszadobott filmet mégis megrendezhettem ’71-ben. Ez volt az első amerikai mozim, az Elszakadás.

- Korabeli kritikák szerint komoly visszhangot váltott ki.

– Fogalmazzunk őszintén: egyszerűen megbukott.

- Közbevetőleg: nem is próbálkozott akkoriban a hazalátogatással? Elvégre családot hagyott otthon, pár éves ikreket.

– Már amerikai állampolgárként többször folyamodtam vízumért. Sosem kaptam meg a cseh hatóságoktól. Úgy látták: ellentétes az állam érdekeivel, ha visszaengednek. Sokáig kérdéses volt, egyáltalán viszontláthatom-e valamikor a hazámat, a gyerekeimet. Ők négyévesek voltak, amikor elhagytam Csehszlovákiát.

- Viszont az Amadeust Csehszlovákiában forgatta a nyolcvanas évek közepén.

– Teljes egészében. Másfél évtized elteltével akkor léphettem újra a szülőföldemre. Felismerte az állam, hogy a produkció temérdek amerikai dollárt költ majd el helyben.

- Egyáltalán: ma hol érzi magát otthon?

– Ott, ahol a másik ikreim, Andy és Jim élnek. Connecticutban, az Egyesült Államokban. Egyébként nemrég Prágában rendeztem egy színházi előadást. Magánemberként különösen boldog időszak volt számomra: végre huzamosabb ideig együtt lehettem a nagyfiaimmal. Családban ugyanis sosem éltünk együtt.

- Ugyanakkor érthetetlen, miért nem forgat az utóbbi időben.

– Néhány éve filmre akartam vinni A gyertyák csonkig égnek című Márai-regényt. Csodálatos könyv, megragadott a költőisége. De nem jött össze a pénz. Nemrég a producer is meghalt, akinél a filmjogok voltak.

- Köztudomású az is: évek óta próbálkozik, hogy támogatást szerezzen a 1938-as müncheni egyezményről, illetve annak „eredményéről” – Csehszlovákia feldarabolása, a második világháború előzménye – szóló filmjéhez. Azt gondolnánk: kétszeres Oscar-díjasként finanszírozót is könnyebb találni.

– A projektet a Pathé cég kezeli, s egyelőre valóban kérdéses, megvalósul-e. Nem tudtak elegendő pénzt összeszedni hozzá. Legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Mindenesetre én közben nem is foglalkozom más filmtervvel. Ez a téma olyan alapvető kérdést vet föl, amellyel előbb-utóbb a modern társadalmak is szembesülnek: megállíthatjuk-e a gonoszt egy „megelőző támadással”? Egyáltalán: van-e ehhez jogunk?

- Csehszlovákiából 1968-ban, közvetlenül a prágai tavasz elfojtása után emigrált. Felteszem: a kommunista blokk ’89-es bukását megünnepelte. Éppen hol volt akkor?

– Ha nem csal az emlékezetem: Párizsban. Novemberben aztán Prágába utaztam a barátaimhoz. Bevallom, abszurd helyzettel szembesültem. Ugyanis az amerikai sajtóból szinte semmit nem lehetett pontosan megtudni a csehszlovákiai hatalomátadásról: a kinti média hamar elveszítette az érdeklődését, mert nem folyt vér. Én még azt tapasztaltam: több történt „bársonyos” forradalomnál. De ha már ’68-at is felhozta kérdésében: a két történelmi időszak között szellemiségében komoly különbséget látok. Csak hogy egy példát említsek: a hatvannyolcasok harcában nem jelent meg a pénzért, a vagyonért való küzdelem.

- Amerikából miként látja: jót tett a kelet-európai kis országoknak az uniós integráció?

– Az Európai Uniót fontos intézménynek tartom: olyan korban élünk, amikor nagy tömbök alkotják a világot. Ott van Ázsia meg a moszlim világ. Ilyen körülmények között az EU-nak is van létjogosultsága.

- Vajon a kelet-európai identitásából következhet, hogy mindegyik filmjében ugyanaz a téma tér vissza: az egyén lázadása, szembeszegülése a társadalommal, a világgal?

– Nemcsak a kommunizmus, de az emberiség egész története az egyén és az intézmények közötti küzdelmek sorozata. Az intézményeket mi magunk hoztuk létre, a befizetett adónkból, hogy élni segítsenek, vagyis szolgáljanak minket. Ehelyett mi történik? Egy idő múlva átveszik az irányítást az életünk felett, mintha joguk lenne hozzá, hogy diktáljanak nekünk. Megmondják, miként viselkedjünk. Örök konfliktusa ez az életünknek. Így mindig kiváló drámai alapanyag.