A hét aforizmája

Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:

A szép emlékek elveszett ékszerek.

Paul Valéry
(Sete 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.)

Francia költő és esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.
Montpellier-ben végezte középiskoláit, egy ideig jogot hallgatott, majd 20 éves korában megismerkedett Mallarméval, kamaszkorának bálványával.

Szimbolista verseit több lap is közölte, de 21 éves korában hátat fordított az érzelmi költészetnek. Valéry a "tudatos tudat" gondolkodójává kívánt válni, hogy énje, ösztönei, neveltetése, irodalmi ízlése ne befolyásolják a világ szerkezetének személytelenül intellektuális vizsgálatában. E törekvésében könyvei javát eladta, hajnalban kelt és órákon át a tudomány módszerein, az emberi tudat működésén és a nyelv természetén elmélkedett, így született meg Füzetek című műve.

Nagyon termékeny költő volt, de miután 1897-ben kiadta a La Conquete allemande (A német hódítás) című politikai tanulmányát, két évtizedre elhallgatott. 1917-ben tért vissza az irodalomba a La Jeune Parque (Az Ifjú Párka) című költeményével.1922-ben a Les Charmes (Varázslatok) című kötetét a francia líra kiemelkedő alkotásaként ünnepelte a kritika, de költőként ezután ismét elnémult. Viszont nagy számban kezdett publikálni esztétikai, politikai és filozófiai esszéket, ezekben az években írta meg két legfontosabb prózai munkáját: a Nouvelle Revue Francaise-nek írott Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe című tanulmányát, és az Egy este Teste úrral című karakterelemzését. Lírai drámája, a Mon Faust (1946) már csak halála után jelent meg.

Hosszú évekig dolgozott a Hadügyminisztériumban, utána a Havas hírügynökségnél, 1922-től pedig már kizárólag irodalmi munkásságából élt.

Az 1920-as évek elejétől Valéry Európa-szerte elismert szellemi tekintély lett, 1924-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé, 1925-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Sokfelé utazott, 1936-ban Budapesten is járt. 1935-ben az Európai Szellemi Együttműködési Bizottság elnökévé választották, 1937-ben pedig a College de France-on, a párizsi szabadegyetemen elnyerte a költészettan professzora címet. A második világháború idején, a német megszálláskor a szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt.

Élete utolsó éveiben főként esszéket írt a legkülönbözőbb témakörökről, filozófiatörténetről, természettudományokról, s a politikáról is véleményt nyilvánított. A háború végén, Párizs felszabadulásakor ő is részt vett az ünnepi felvonuláson, de a béke időszakát már nem sokáig élvezhette. 1945. július 20-án meghalt, állami dísztemetést kapott.

Magyarországon először Gyergyai Albert a Nyugatban megjelent tanulmánya hívta fel rá a figyelmet, majd Kosztolányi Dezső fordításai tették még ismertebbé. Az 1940-es évektől Somlyó György foglalkozott munkásságával, fordításokkal és műhelytanulmányokkal értelmezve művészetét.