Vészhelyzet

Mondják: a magyarok úgy vannak a folyóvizekkel, ahogy a németalföldiek a tengerrel. A rendszeres árvizek az idők során ráneveltek bennünket arra, hogy építeni, készülni, várni és figyelni kell. Mérnökök, vízügyes családok, „Pelikán elvtársak” generációi egy évszázados vízügyi kultúra megalapozói lettek. 2002-ben (az utolsó nagy dunai árvíz idején) a rendszer ugyanolyan csiszoltan működött, mint 2013-ban, amikor ennél is följebb kúszott az ár. Akkor is létezett tárcaközi bizottság (azt Kormányzati Koordinációs Bizottságnak hívták), azt is a belügyminiszter vezette (Lamperth Mónika), akkor is megalakultak és működtek a védelmi bizottságok. És akkor is egy exhatárőr vezényelte a katasztrófavédelmiseket – véletlenül őt is Bakondi Györgynek hívták.

Az évtizedek alatt körülbástyázott védelmi rendszert Orbán már az előző években átgyúrta. A vízügyi igazgatóságokat 2011-ben a belügyhöz csapta, a tűzoltókat a katasztrófavédelem alá vonta, hű Hendéjét, Bakondiját kíséretébe sorozta be. A kormányfő védelmi eszménye afféle harctéri modell. Pattogó parancsok, katonás szellem, drámai szózatok, a kompetenciák, illetékességi körök, eljárási protokollok központosítása és egyúttal összezilálása, mígnem alig látszik, kinek mi a jogköre, ki parancsol kinek.

Megváltozott a PR, a történelmi öndokumentáció is. Központi alakja a miniszterelnök lett, aki úgy emelkedik ki a szervezeti zűrzavarból, mint Aphrodité a habokból. 2002-ben Medgyessyt alig lehetett hazakönyörögni. Akkori minisztere, Csillag István meséli: ő beszélte rá, az istenért, ha nem csinál is semmit, legalább nézzen ki a gátra. A jelenlét akkor is fontos, ha kézzelfogható haszna nincs. Legalább láthatja a nép, kormánya a helyén van.

Orbán bőven élt a lehetőséggel. Kérdés, mire volt felhatalmazása a lelkesítésen kívül. Kihirdetheti a vészhelyzetet (ahogy háború idején), de csakis a kormány nevében. Maga a döntés és a felelősség elvben kollektív. Orbán száján egyszer (tévesen) kicsúszott a „vészhelyzetet rendeltem el” formula, nyilván a lendület vitte el. Mivel kormányülések hetente vannak, a köztes időben hozhat bizonyos rendeleteket, amelyeket a kabinet utólag szentesít. Utasíthatja az illetékes minisztert a költségvetési tartalékalap azonnali felszabadítására, de kormányának ezt is jóvá kell hagynia.

Gyakorlati irányító szerepe ezentúl nulla. A gáton közvetlen szóbeli parancsot, utasítást nem adhat a védelmi erőknek. Maximum érdeklődhet a hogylétük felől.

Felső szintű irányító bizottságból mellesleg több is termett hirtelen. A Katasztrófavédelmi Koordinációs Tárcaközi Bizottság (KKTB) Pintér Sándor elnökletével. Ennek kebelén belül létrejött a Nemzeti Veszélyhelyzet-kezelési Központ (NVKK), a szakmai döntések jó részét az hozta meg. Utóbbival párhuzamosan működött az Országos Műszaki Irányító Törzs (OMIT). Az OKF (Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség) sajtósa, Petróczi Tímea szerint „ez voltaképp a vízüggyel” azonos. Amely, mint tudjuk, már benne van a belügyben, ahol a KKTB és az NVKK is működik. Szóval a helyzet kicsit bonyolult. Kossa György dandártábornok, iparbiztonsági főfelügyelő eligazít: a számítógépes rendszerben rögzített adatokat a katasztrófavédelem elsőként a tárcaközi bizottsághoz küldi át. A megyei védelmi bizottságokat a helyi kormányhivatal elnöke vezeti, helyettese a megyei katasztrófavédelmi igazgató, másodhelyettese a honvédség delegáltja.

Az orbáni feladat ehhez képest nagy strapa: észvesztő iram, száguldozás, amely fizikai értelemben is tiszteletre méltó. Meg Churchill-anekdotát idéző. Az angliai csata idején a kormányfő végiglátogatta a lebombázott londoni kerületeket, biztatva a romok között matató nőket. „Kibírjuk, asszonyok, kibírjuk!” – mondta a miniszterelnök, ujjával V-t formázva, mígnem az egyik visszaszólt: „Mi vagyunk, akik kibírjuk. Maga itt csak akadály.”

A belügybe integrált vízügy mégis jól teljesített. A Pelikánoknak mindegy, ki parancsol, az ő főnökük a folyó. Hogy a szakmai irányítás kulcsa kinél volt, az az árvízi tudósításokból kihámozható. Ha arról kellett dönteni, hol erősítsenek gátat, hol emeljenek „zárást”, hova vigyék a homokot, a riporterek a csatornázási művek igazgatóit faggatták.

A miniszterelnök meg száguldozott. Olykor bejelentette, hogy „győzelemre áll az ország”. De hogy a gát is álljon, az a vízügy reszortja.

Sárközy Tamás professzor államigazgatási rendszereket átvilágító munkásságának tanulsága jut eszünkbe. A szocializmus kezdettől ezen az elven működött: közigazgatási vészhelyzetek kellenek, amelyeket gondos munkával állítottak elő, hogy hősiesen megoldják őket.

A vízügy esete a belüggyel ezt példázza. A környezetvédelmet a fülkeforradalom után a vízügyi igazgatóságokkal együtt a vidékfejlesztési tárcához csapták. A lehetőséget a környezetvédelmi mozgalom egykori „utcai harcosa”, Illés Zoltán államtitkár kapta meg – hogy rövid úton el is vegyék tőle. A minisztérium honlapján ma azt olvassuk, az államtitkár „érvényesíti a környezetvédelmi szempontokat a törvényhozásban... és a mindennapi életben”. Támogatja a kutatásfejlesztést, növeli a környezetvédelmi oktatás szerepét. Fennmaradó idejében pedig pihen. Illés jóval szélesebb jogkörrel indult. A 2010-es borsodi árvíz idején még a védekezést felügyelhette. És tőle szokatlan „forradalmi tónusban” nyitott. „Aki ellenáll, eltávolítom” – szögezte le a Népszabadságban. Továbbá: mindenkinek a trükkjeit ismeri, huszonnyolc éve gyakorolja a szakmát, őt nem lehet megvezetni, nyolc főt máris leváltott.

Ám hamarosan elkezdődött az eltávolító eltávolítása. A klímaügy a nemzetgazdasági, a szén-dioxid-kvóták ellenőrzése eleve a fejlesztési miniszterhez került, a nemzeti parkokkal, az erdőgazdálkodással kapcsolatos vagyongazdálkodás szintén a „hallgatag asszony”, Némethné pénzügyi befolyását gyarapítja.

– Minden a Zolihoz tartozik, ami „nem operatív”, s amihez nem rendelhető pénz – mondja egy frakciótag.
Illést lenullázták. De a végső csapás a vízügy einstandolása. A koncepció lényege az orbáni vízió, amelyben a Pintér Sándor vezényelte közmunkásseregek talicskával, lapáttal rohanják meg a gátakat, hogy „nem huszonegyedik századi technikával” gyarapítsák a nemzeti vagyont.

Az államtitkár környezetvédelmi credója az idők során sokat változott. Az Origo interjúja szerint két dolognak akar hivatalában megfelelni: Orbán Viktornak és a természetvédelemnek. De ha a két érdek ütközik, ő az elsőt választja. Megejtő őszinteség.

Illés környezetvédelmi államtitkárt júniusban folyónak közelébe sem engedte a pártja. Szolgálatait utoljára Almásfüzitőn vették igénybe. A vörösiszap-tározót vizitálta, megállapítva, hogy a gátat „nem hágja át az ár”. Cáfolni kellett a rémhíreket. Kértük: cáfoljon már valamit nekünk is. Például azt a gyanút, hogy a valaha oly fontos zöldügy a mai Fidesz számára csak bokréta a kalapon. Vagy hogy őt nem dísznek tartják. Húzódozott, kínosan mosolygott. Végül lemondtunk róla. Hagyjuk. Tudjuk. A Zoli végre befutott. Engedjük dolgozni. Szervezze a szelektív hulladékgyűjtést a tárca kebelén belül. Az is valami. Kis lépés egy embernek, huszonöt év summázata a néhai környezetvédőnek.