Vérengzéselemzés – Pető Andrea a nyilasmozgalomban aktív szerepet vállaló nőkről
- A Csengery utcai vérengzésről még senki nem írt olyan alapos munkát, mint most ön a Láthatatlan elkövetők című könyvében. Ennek ellenére a végkövetkeztetése az: nem tudjuk, hogy pontosan kik, miért és milyen körülmények között gyilkoltak. Ez nem kudarc?
- A történet maga egyrészt nagyon ismert, kiemelten tárgyalta a sajtó és a történetírás is, mivel egy nőt, Dely Piroskát végeztek ki miatta. Másrészt viszont az eset nagyon szemléletesen mutatja be azt, miként működött a második világháború utáni igazságszolgáltatás, és ez miként határozta meg a traumához kapcsolódó emlékezetpolitikát. Nekem nem az volt a feladatom, hogy megnevezzem, kik voltak a gyilkosok, hanem történészként a rendelkezésre álló források alapján érvényes állításokat fogalmazzak meg az ügyről. A Csengery utcai mészárlást igyekeztem a maga bonyolultságában bemutatni.
- Csakhogy a könyv stílusa hajaz egy krimire, ezért az olvasó azt reméli, hogy az összes rejtélyre fény derül.
- Komoly energiát fektettem abba, hogy a történet olvasmányos legyen. Az volt a célom, hogy ne csak a szakmabeliek olvassák el, miközben egy jottányit sem engedtem a tudományosságból. Csak azt írhatom le, amit a források alapján bizonyítani tudok. Hiába nem tudom egyértelműen megnevezni a gyilkosok személyét, attól még a Dely-ügy rengeteg tanulsággal szolgál, márpedig konkrét történetek nélkül nem tudjuk megérteni a múltunkat.
- Ha nem is az a feladata egy történésznek, hogy megnevezze a gyilkosokat, azért a munkája nagyon is hasonlít egy nyomozóéhoz. Hogyan vágott rendet az egymásnak homlokegyenest ellentmondó vallomásokban, dokumentumokban?
- Minden egyes apró mozaikot össze kellett vetnem a többivel. Készítettem egy hatalmas Excel-táblázatot, amelyben percre pontosan rögzítettem, hogy 1944. október 15-én este a Csengery utca 64.-ben az adott pillanatban ki hol tartózkodott és mit csinált. Az elkövetők, a sértettek és a tanúk elmondásaiban rengeteg volt az ellentmondás, ezeket ütköztettem egymással, így megállapíthattam, hogy melyek az esemény legvalószínűbb mozzanatai, mi az, ami teljes bizonyossággal állítható, mi az, ami valószínű, és mi az, ami nyilvánvaló hazugság vagy csúsztatás. Többször is jártam a helyszínen, bementem a lakásokba, ahol a gyilkosságok történtek, hogy ellenőrizzem a vallomások hitelességét, ki mit láthatott, hallhatott.
Pető Andrea Pető Andrea- Hány év munkája van ebben?
- Tizenöt.
- Ennek ellenére nem tudjuk meg, kik gyilkoltak.
- De nem ez a lényeg. A bűn megtörtént, a holttestek valódiak, a könyvemben leírom a legvalószínűbb forgatókönyvet. Azt elemzem, hogy miként jelenik meg ez a vérengzés az emlékezetkultúrában.
- Számos abszurd mozzanata van a Csengery utcai mészárlásnak. Ilyen például, hogy a feltehetőleg rablógyilkosság áldozataivá vált zsidó lakókból utóbb az emlékezet fegyveres antifasiszta ellenállókat faragott. Az emlékezetpolitikai torzítás elkerülhetetlen?
- Az ügy egyik abszurditása, hogy egyszerre nagyon ismert, lényegét tekintve mégis láthatatlan. A Csengery utcai vérengzés ügyében a népbíróság járt el és hozott ítéleteket, ami önmagában is probléma, mivel a népbíróságok működésével kapcsolatban számos jogos kritika fogalmazható meg. Fel kellett mérnem, hogy reálisan mi volt elvárható a népbíróságtól közvetlenül a világháború lezárása után.
- Az például elvárható lett volna, hogy teljes körűen felderítse a vérengzés összes körülményét?
- Aligha. A Dely-ügy az elsők közé tartozott a népbíróságon, a tárgyalás idején még harcok folytak a Nyugat-Dunántúlon. Ugyanakkor érthető, hogy a nyilasuralom alatt elkövetett bűnöket igyekeztek minél hamarabb megtorolni. Miután a népbíróságnak ezt nem sikerült a jogszerűség összes követelményének eleget téve megoldania, szinte törvényszerű volt, hogy kialakult a párhuzamos emlékezetkultúra, a múltértelmezéseknek pedig nincsenek találkozási pontjaik. Számos interjút készítettem a túlélőkkel és a leszármazottaikkal, csakúgy, mint az elkövetők utódaival. Kiderült, hogy ugyanannak az eseménynek a különböző családok emlékezetében egészen eltérő értelmezése hagyományozódik generációról generációra. Mintha más-más bolygókról érkeztek volna az interjúalanyok. Mindez azt is jelenti, hogy azok az intézmények – például a hitközség, a sajtó, a közoktatás –, amelyeknek a feladata lett volna, hogy a különböző emlékezeteknek keretet biztosítsanak, csődöt mondtak.
- A könyvéből kiderül, hogy a történet minden szereplőjének voltak etikailag kifogásolható lépései. Az elkövetők persze a törvényeket is megszegték, de miként értékeljük például Lichter Andornak, a Csengery utca 64. egyik zsidó lakójának szerepét, aki szinte egyedül harcolta ki, hogy a bűnösöket egyáltalán bíróság elé állítsák, ám közben ő maga szemtanúként tett vallomást az ügyben, holott nem volt jelen a házban a mészárlás alatt?
- A történteket a saját korukban értelmezve tehetünk csak etikai észrevételeket. Ha a túlélők nem lépnek fel határozottan, nem kezdeményezik a népbíróságnál a tárgyalást, ha nem bombázzák beadványokkal a testületet, semmilyen felelősségre vonásra sem került volna sor. Lichter Andor úgy érezte, muszáj kezébe vennie az ügyek intézését. A népbírósági tárgyalásokat látogatva megtanulta az ott használt nyelvet, a szemtanúktól megismerte a történetet, majd egy idő után maga is szemtanúként lépett fel, mintha személyesen élte volna át a tragédiát. Lichter Andort én úgynevezett erkölcsi tanúnak tartom, elfogadom, hogy úgy érezte: neki kötelessége a szemtanú szerepében harcolni az igazságért. Ő volt a társadalom lelkiismerete, aki nem hagyta elaludni az ügyet, katalizátorként segítette a népbíróság munkáját. A túlélők egyébként a rendőrségen annyiféleképpen adták elő a vérengzés körülményeit, ahányan csak voltak. Idővel rájöttek, hogy sokkal hatékonyabb lehet a vád, ha a sértettek a vallomásaikat megpróbálják összehangolni, így nem meglepő, hogy a népbírósági tárgyaláson már sokkal jobban hasonlítottak egymáshoz a lakók vallomásai. Árnyalja a képet az is, hogy számtalan hasonló mészárlás történt a nyilasuralom alatt Budapesten, magyarok öltek meg és fosztottak ki magyarokat, de ezek közül nagyon sok végül megtorlatlan maradt.
- Az előbb azt mondta, hiába ismert a Dely-ügy, valójában mégis láthatatlan. Miért?
- Az ügy paradoxona, hogy a Csengery utcai mészárlás főként azért vált ismertté, mert egy női elkövetőt ítéltek miatta halálra. Dely Piroska személye mindenben megfelelt azoknak a kritériumoknak, ahogyan 1945 után a nyilasmozgalomban szerepet vállaló szélsőséges nőket elképzelték. Vérszomjasak, erőszakosak, kétes erkölcsűek – Dely Piroska például elvált, és magára hagyta a két gyermekét. Az új rendszerben tudatosan szűkítették le a háborús bűnös nők körét a deviáns elemekre, holott a statisztikák azt mutatják: a rablógyilkos asszonyok csupán a töredékét jelentik a szélsőjobboldali mozgalmakban aktív szerepet vállaló nőknek. Budapesten 55 ezer népbírósági ügyet tárgyaltak, a vádlottak tíz százaléka volt nő. Érdemes felidézni, milyen típusú háborús bűnök miatt kerültek a népbíróság elé női elkövetők. Leginkább mások feljelentése, elhurcoltatása és rablás miatt. Társadalmi státuszukat tekintve zömében 30–50 év közötti, férjezett, alsó-középosztálybeli, gyermekes asszonyok. Az a kép, amely a népbírósági ítéletek alapján alakult ki a történetírásban a háborús bűnökkel vádolt nőkről, alapvetően hamis. A vérszomjas rablógyilkos Dely Piroska és néhány társa esete atipikus, ők jelentik a kivételt. A hozzájuk kötődő véres cselekedetek homályosítják el, teszik láthatatlanná a szélsőjobboldali mozgalmakban szerepet vállaló női bűnösök tömegét. Újságírókat, orvosokat, színészeket, pártalkalmazottakat, aktivistákat. Ők kimaradtak a történelemből.
- Valóban hiányoznak a történelemből?
- Két szempontból is. Egyrészt amikor a kétezres évek elején megerősödött az antimodernizációs szélsőjobboldali nőmozgalom, sokan rácsodálkoztak, honnan került elő. Nem értették, hol vannak ennek az irányzatnak a gyökerei. Pedig nem a semmiből bukkant fel, már ott volt a Horthy-korszakban, a második világháborúban is. Másrészt pedig egy korszak teljes képét csak akkor láthatjuk élesen, ha nem csupán az előtérben lévőkre, a Dely Piroskákra fókuszálunk. Egyébként a Horthy-rendszerben amiatt is keményen bírálták a nyilasmozgalmat, mert feministának tartották. Számos képzett, határozott, programmal rendelkező nő a szélsőjobboldalon találta meg azt a politikai teret, ahol saját magáért és a társadalomért tevékenykedni tudott. A Horthy-rendszer poros „konzervatív ajánlata” pontosan meghatározta, milyen körben végezhet egy nő társadalmi munkát, ami leginkább a szociális tevékenységekre terjedt ki. Ez az ajánlat nem tartott lépést azokkal a változásokkal, amelyeknek eredményeként egyre több nő szerzett diplomát, és lett fizetett munkavállaló. A politikai bal felé nem nagyon volt út, egyrészt a férfiak által irányított szakszervezetek a munkahelyeket féltették az olcsó női munkaerőtől, másrészt az elcsatolt országrészekből beköltöző nők a baloldalt tették felelőssé Trianonért, és erősen hatott rájuk az antiszemita propaganda is.
- A népbíróság előtt számított, hogy férfi vagy nő volt az elkövető?
- Az akták szerint a női elkövetők ugyanazért a cselekedetért lényegesen enyhébb büntetést kaptak. Ha egy nő a népbíróság előtt szánta-bánta bűneit, sírdogált, tördelte a kezét, és azt állította, hogy őt a férje vagy a főnöke, vagyis egy férfi vezette félre, jóval enyhébb büntetésre számíthatott. Azokra csaptak le vasszigorral, akik úgynevezett férfias szakmákban tevékenykedtek, például Rátz Erzsébetre, aki szélsőjobboldali újságíró volt. A hétéves börtönbüntetése indoklásában egyebek mellett az olvasható, hogy nem akart „hasznos munkát végezni otthonában, szociális téren tevékenykedni vagy egyéb elfoglaltságot keresni. Neki az intellektuális nők pályája kellett, és a nők számára egyenesen szokatlan politikai újságírást választotta.” Jellemző, hogy a kilencvenes években azzal az indokkal rehabilitálták Rátz Erzsébetet, hogy a népbíróság annak idején rosszul ítélte meg, mert nőként nem is írhatott saját kútfőből cikkeket, csak összefoglalókat gyártott mások megnyilatkozásaiból. A munkája helyett ekkor is a női mivoltára hivatkoztak.
- A mészárlással és a lakók kifosztásával kapcsolatban elítélt emberekről azt írja a könyvében, hogy bűntudat nélküli bűnösök. Ez mit jelent?
- Az világos, hogy a népbíróság előtt az összes vádlott menteni próbálta magát, tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt követett volna el, így azt nem tudhatjuk, mit gondoltak valójában az általuk elkövetett dolgokról. Erre csak abból következtethetünk, hogy az elítéltek családjainak emlékezetében miként élt tovább a vérengzés képe. Ezekből az emlékekből hiányzik a bűntudat: a családi legendárium szerint például azok a bűnösök, akik kifosztották a meggyilkolt, elhurcolt, elmenekült zsidó lakók lakásait, valójában csak meg akarták menteni az ingóságokat az oroszok elől, hogy aztán a háború után visszaadhassák a hazatérőknek vagy rokonaiknak. Ráadásul az elkövetők szemében az eltulajdonított ingóságok nem számítottak különösebben értékesnek: törülközők, pongyolák, króm zsebórák, „pettyes nyári ruhák”. A kifosztott családok azonban érzelmileg is kötődtek az ellopott tárgyaikhoz. A bűntudat nélküli bűnösök nem érezték, hogy bármilyen felelősségük lenne a Csengery utcában történtek miatt.
