Vecsei H. formában van, mindent akar - színész, író, költő, műfordító, dramaturg

Butuska műsorokban is igyekezett azért értelmeseket mondani, iparkodott valamennyire kultúra- közvetítésre, társadalmi üzenetekre kihasználni az egymásba torlódó megszólalási lehetőségeket. Aztán idejében megérezte, hogy ebből elég volt, túlságosan elkapta a gépszíj, ki kell ebből szállni, némi csendet kell teremtenie maga körül, különben ő is sérül, a művészete szintén.

Lehetett volna olyan szőke szépfiú, akinek amúgy kezdetben többen nézték, aki eltelik ideális alkatával, azt gondolja, hogy ettől már önmagában megy a szekér, és valószínűleg ment is volna. De észrevette a csapdát, szociálpolitikus szüleitől megörökölten is volt szociális érzéke ahhoz, hogy ne képzelje magát privilegizált helyzetű sztárnak, akinek dukál a kiváltságos helyzet.

Gyakran járt szegények között, megfordult cigányputriban, szülei által örökbefogadott egyik testvére többszörösen fogyatékos.

Így hamar megtudta, mi a fájdalom, a kirekesztettség, megismerte a nélkülözőket, a kínjukat, de azt ugyanúgy, hogy velük is lehet örülni, nevetni, jól érezhetik magukat egymással. A széles körű „embermustra” sokkal komolyabb emberismeretet eredményez nála, mint az a korosztálya esetében megszokott. Ez pedig igencsak jól jön az alakításainál. Nem gond eljátszani a poklok poklát sem, hiszen ismeri. De képes könnyedén játékos is lenni, akár szertelenül hülyéskedni a deszkákon, és a humorára sem lehet panasz.

Mindent akar. Mondhatni, telhetetlen. Tizennyolc éves korában már megjelent az első verseskötete. Amikor a legjobb barátja, ifj. Vidnyánszky Attila a saját, közös osztályukkal, még vizsgaelőadásként, az Ódry Színpadon megrendezte az Athéni Timont, amiben Vecsei naná, hogy játszott is, újrafordította a darabot. Csekélység ilyen fiatalon Shakes-peare-t fordítani! Azt, amit ifj. Vidnyánszky rendez, szinte kivétel nélkül ő dramatizálja. Így volt ez akkor is, amikor még szintén vizsgaelőadásként, a Budaörsi Latinovits Színházban színpadra állította a Liliomfit, Vecsei pedig ütősen átírta mai hangvételűre, az osztálytársaik harsogó ifjúságára Szigligeti Ede amúgy már ódonnak ható szövegét. Szerelmi vallomás ez a színházhoz, a minden nehézséggel dacoló színházcsinálásról, arról regél, ha törik, ha szakad, ennek a vehemens, tettre kész csapatnak a tagjai teátristák akarnak lenni. Ez a kifejezés például megmaradt a régies nyelvből, de amúgy az egész műsorról levehetetlen produkció friss, üde, lendületes, ötletdúsan játékos, diákos hevületű, virgonc, fantáziával, humorral, kicsattanó örömmel, életkedvvel, és ugyanakkor fájdalommal meg dühvel is felvértezett. Szóval nagyon színház ez, gazdag érzelmi hullámzással, teli tettvággyal, tehetséggel. És azzal a hittel, hogy színházzal meg lehet váltani a világot, ha netán eddig másnak nem sikerült, akkor hát nekik majd bízvást összejön, mert ők erre tették fel az életüket.

Interjú Vecsei H. Miklós színésszel

Fotó: Balogh Zoltán

Volt kitől tanulnia társadalmi érzékenységet. Édesapja, Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, hajléktalanszálló-igazgató volt, és a fia már kölyökként ott téblábolt a hajléktalanok között. Játszott velük, jóban voltak, megtanulta kedvelni az elesetteket. Szülei által örökbefogadott értelmi fogyatékos bátyjával imádják egymást. Amikor Miklós még a mamája, Pattermann Kinga hasában volt – aki szintén szociálpolitikával foglalkozik –, ez a bátyja nevezte őt Hasi babának, és a Hasi rajta is ragadt becenévként. Ő pedig egy kéthetes cigány kisfiút keresztelt el, amikor édesapjával a családnál jártak, és meglepetésükre nem volt a gyereknek még neve.

Tizennyolc éves kora óta rendszeresen ír, Kozma atya hittanórái hozták meg számára az ihletet.

Soha nem tagadta meg azokat, akiktől tanult. Amikor az egyik osztályfőnöke, Marton László körül égszakadás-földindulás volt a zaklatási ügye miatt, akkor is kiállt mellette, elmondta, hogy mennyit tanult tőle. Ezután is rendszeresen feljárt hozzá, rengeteget beszélgettek, de jelentőségteljesen tudtak egymás mellett hallgatni is.

Sok együttérzés van ebben a srácban, jókora az empátiaérzéke. Miközben éppen nekem mondta el egy tévéinterjúban, hogy tud ő rossz ember is lenni, és akik ezt az oldalát szintén ismerik, nagyon nem szeretik, hogy a megnyilvánulásaiban egyértelműen a pozitív képet alakította ki magáról. De hogy miből áll a rossz ember oldala? Már nem volt hajlandó elárulni, nekem pedig, szégyen ide, szégyen oda, nem sikerült rájönnöm.

Hatalmas élményem tőle a Mondjad, Attikám! című, József Attila életéről szóló produkció. Ami nem versek egymásutánisága, nem előadóest, hanem általa írt monodráma, amit meg is rendezett, és nem mellesleg el is játssza. Na jó, a látványvilágot azért nem ő tervezte, de az is a családban marad, a húgának, Vecsei Kinga Rétának a szép munkája. A premier helyszíne, a Vígszínház Házi Színpada kimondottan alkalmas a nyomasztó, fojtogató, levegőtlen légkör megteremtésére. A díszletben a széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül van egy játék villanyvasút, ami ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi. Vecsei meg tudja mutatni a zsenialitást épp úgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemőlélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Képes totálisan kikészülni a deszkákon, de közben a költőiséget, a gyönyörűséget meg az öniróniát is érzékeltetni, magával ragadóan döbbenetes. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont.

Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember.

Akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng. Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál.

Amikor a produkció átkerült a Pesti Színházba, nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg ott is. Lenyűgözött, hogy ötszáz nézőt mennyire leköt József Attila és Vecsei karizmatikus személyisége. De az élmény már nem volt olyan átütő erejű, mint először, ez az előadás igényli azt az intim közeget, amit a Házi Színpad igen, de a Pesti Színház már csak nehezen tud nyújtani.

Nagyon is a Pesti Színházba való viszont a Kinek az ég alatt már senkije sincsen, amit Arany és Petőfi életéről, barátságáról írt. Diákos hangulatúan eleven, virgonc, csipkelődő humorú, majd elkomoruló produkció kerekedett belőle. Nem tagadom, hogy a Félkegyelmű előadását ugyanitt, amiben ő Miskin herceg, bár vannak jelentős értékei, kevésbé sikerültnek tartom.

A Pál utcai fiúk Nemecsek Ernőjeként végképp szívébe zárta az ország.

Az is, aki nem látta az előadást, valamilyen módon tud róla, hogy ő a szeretni való, megrendítő, igazáért bátran kiálló, gyerekként mártírrá vált Nemecsek. Scott Fitzgerald kultikus regénye alapján pedig ő írta A nagy Gatsby színpadi szövegét. A Víg nagyszínpadán a sok tekintetben széteső korosztálya fogalmazza meg benne hatalmas energiával a kiábrándultságát, elkeseredett dühét. Fájdalmas segélykiáltás ez a produkció.

Vecsei alkotóereje teljében van. Ha végre elmúlik ez az ocsmány koronavírus-járvány, majd újra láthatjuk ennek a különböző megnyilvánulásait.