Váratlanul elsült puskalövés, avagy a gyanú árnyéka (2.)

Október 15-én 60 esztendeje, hogy 40 éves korában kivégezték Rajk László belügy-, majd külügyminisztert, országgyűlési képviselőt, a Magyar Függetlenségi Népfront (fő)titkárát, az MDP KV, a PB és a titkárság tagját (megválasztva 1948. júniusában, az egyesülési kongresszuson), a frissiben alakult államvédelmi bizottság tagját. Történt mindez a meghatározó 1949-es esztendőben, midőn a magyar párt, Rákosival az élen, megindult a sztálini struktúra átvételének útján, vagyis az önálló nemzeti fejlődést a moszkvai gyakorlat kíméletlen átültetése helyettesítette. Ennek leglátványosabb eseménye egy korszakhatárt is jelző kirakatper volt, amely a politikai leszámolás fondorlataiból, és a manipuláció lélektanából is látványos bemutatót tartott. Keletkezése, lezajlása és következményei nem voltak hasonlíthatóak a korábbi törvénysértésekhez, torzulásokhoz: ez volt az első eset Magyarországon, hogy – a frakciósoknak minősítettek: Demény Pál 1946-os és Weiszhaus Aladár 1947-es népbírósági meghurcolása után – kommunisták számoltak le immár tömegesen kommunistákkal; aztán se vége, se hossza nem volt a politikai indíttatású számonkéréseknek.

Felpörögve követték egymást az események: 1949. májusában tartóztatták le, de csak június 19-én jelentették be a nyilvánosság előtt (a „trockista kémcsoport leleplezését”); szeptember 24-én hirdettek ítéletet; október 15-ére esett a kivégzés. Azt hihetnénk, 60 év elteltével már semmi meglepetés sem érheti az utókort.

Zinner Tibor jogtörténésznek, egyetemi tanárnak, a Legfelsőbb Bíróság tudományos kabinet vezetőjének nemcsak a budapesti jugoszláv „szemmel”, a per egyik túlélőjével és főszereplőjével, Lazar Brankovval állt módjában közel negyedszázada hosszabban elbeszélgetnie, hanem még konzultálhatott többek között az ÁVH-főnök Péter Gáborral is. Évek óta dolgozik egy nagyszabású, hiányos ismereteinket befoltozni hivatott Rajk-Brankov monográfián, amelyből 25 ív már elkészült, de ez csak a fele.

Személyi torzsalkodás vezetett a kommunisták bűnös konfliktusához?

Szemben a dajkamesékkel, nem Rajk és Péter Gábor, a két hatalomvágyó, „nemzeti” és „feltétlen Moszkva-hű” kommunista és a mellettük, illetve mögöttük állók torzsalkodása a polémia lényege. Nem a (különben valós) személyes antipátiák és a hatalmi villongások okozták a konfliktust. A belügyi tárca vezetőjét támadó Sztálin- és Rákosi-hű ávós (a mögötte meghúzódó szervezettel, benne Szűcs feltétlen szovjetbarát csapatával) és Rajk (valamint társai) jogosan felvetett problémákkal és alaptalan rágalmakkal átszőtt vitájában ez csupán a felszín.

Mi hát a tényleges ok?

Miképp történjen az új helyzetben az államvédelem, és azon belül (a szovjet misztifikálás következményeként) az „operatív ügyek” irányítása.

Kádár szavai szerint „1948 elejétől kezdve Farkas Mihály aknamunkába kezdett Rajk ... ellen, hogy politikailag kompromittálja őt”. Rákosi lakásán vetette fel Farkas, hogy Rajk ellenségesen viszonylik az Államvédelmi Hatósághoz, aki pedig ellenségesen viszonylik az ÁVH-hoz, ellensége a pártnak és az államnak is. De Révai az 1948. augusztusi PB ülésen azzal hozakodik elő: ha Rajk ellenség, akkor nem helyes, hogy külügyminiszter legyen, ha pedig nem ellenség, akkor nem ért egyet (belügyminiszteri) leváltásával. Ő is kihúzta a gyufát?

Megírom majd azt a történetet is, hogy Révai (is) lehetett volna fővádlott, de aztán rájöttek, Moszkvából hazatért kommunista nem játszhat egy ilyen perben „főszerepet”. (Kilenc évvel később Nagy Imre drámája más történet volt.) Révaira ugyanúgy gyűltek már az adatok, amelyek az ő bármely időben történő meghurcolását lehetővé tették volna. De megúszta, mert még működtek a jól olajozott moszkvai kapcsolatai. Az nem volt eldöntve 1948-49 fordulóján, ki lesz a fő vádlott egy ilyen típusú ügyben, amelyre nyilvánvalóan „központi utasítás” kellett kívülről, és nem véletlenül söpört végig a népi demokráciák rendszerén. Hogy végül Magyarországon Rajkra kennek rá mindent, ebben rejlik Rákosiék szerepe, akik épp vele akartak leszámolni, megkérdőjelezve életútját, besározva családját. Ehhez használhatták fel a Pfeiffer-féle koholmányokat 1947. decembertől, majd 1948. januártól.

Kisiklott-e a magyar történelem menete a Rajk-ügy után? Vagy ez volt a váltó?

Innentől kezdve lett „divat”, hogy minden egyes ügy egy korábbi le nem leplezett aknamunka folytatása, mert mindenkiből ellenség vált, vagy azzá lett. A törvénytelen likvidálási sorozat az MKP-n belül akkor frakciósoknak minősítettekkel, a (moszkvai) „vonal”-tól eltérők meghurcolásával kezdődött, és törvényszerűen torkollott abba a hömpölygő áradatba, ami magával sodorta a többi párt vezetésének, tagságának, szimpatizánsainak „másként gondolkodás”-t megtestesítő elemeit (és sokszor környezetüket is), majd az egyeduralkodóvá vált párt sorait ritkította.

Az oroszok pecsételték meg Rajk sorsát, vagy mégiscsak egy „baráti” feljelentés indította el a politikai leszámolás lavináját?

Holt biztos vagyok, hogy a Pfeiffer által közölt újságcikk alapozta meg a gyanút, és a Rajkkal szembeni kételyeket. Mi több, hogy az idő tájt indult meg — Rajk révén — a politikai rendőrség átszervezése, és komoly konfrontációt váltott ki a belügyön belül a jugoszláv konfliktus, mint nemzetközi probléma. Ezekben vezetési stílusok, módszerek, szovjet- és más országok gyakorlata ütközött, és okozott konfliktus helyzetet. Nem ad hoc, nem véletlenszerűen indított lavina volt: a morzsákat szedegették össze, hangyaszorgalommal gyűjtötték a gyanús elemeket, amelyekből bármi kikerekedhetett.

Mit írhattak Rajk számlájára? Hányféle bűnbeesése volt?

A vád tárgyává tett cselekmények közül nyilvánvalóan egyet sem követett el, mind kitalált koholmány volt. Egyetlen esetben vetülhetett rá a gyanú árnyéka, nevezetesen 1931-ben, amikor letartóztatták — és állítólag — olyan vallomást tett, ami alaposan megkérdőjelezhető volt utólagosan visszatekintve. Ezt az egyet is — meggyőződésem és a dokumentumok alapján, amelyek megmaradtak, s bizonyíthatónak kell tekintenünk — csak és kizárólag azért találták ki a még mindig Rákosi-hű mamelukok, hogy ne bűncselekmény, hanem bizonyítékok hiányában mentsék fel 1955. novemberében, azaz valami undorító petty maradjon örökre a becsületén. Vagyis mégsem volt ártatlan, valamit elkövetett, de az ÁVH-sok nem kellő körültekintéssel vizsgálták ki a történeket, ezért nem sikerült ezt megfelelően bizonyítani.

Rákosi a klasszikus értelemben vett Machiavelli volt. Akit felemelt, azt ejtette is előbb-utóbb. Gerő Ernő kivételével mindenkit félreállított, beáldozott a párt vezérkarából: Kádártól Péter Gáborig, a két Szűcsig, majd Farkas Mihályig. De egyiküket sem akasztották fel. Miért kellett Rajkot kivégeztetni?

Ezek az ügyek nem arról szóltak, hogy életben hagynak, majd eldugnak, csak játszd el a szereped. Példát kellett statuálni, hogy — a félelem légkörében — bárki bármikor sorra kerülhet. Mert valami baj mindenkivel akad, akadhat…

Milyen Rajk-kép rajzolódik ki több évtizedes kutatásaiból?

Sokan mondták már, azt kapta ajándékba 1949-ben, amit másokkal szemben elkövetett. Ennek igen gazdag az eszköz- és tárháza. Mint kemény kezű belügyminiszter „elévülhetetlen érdemeket” szerzett a magyar polgári demokrácia likvidálásában. Nyilvánvalóan személyéhez köthető az oktogoni „merénylet”, a Vörös Hadsereg részegen randalírozó katonatisztjeinek ügyével összefüggő eljárásra alapozva a katolikus legény- és leányegyletek, vagyis a KALOT és a KALÁSZ, valamint a Horthy-korszakban alakult többi társadalmi egyesület, lövészegylet, asztaltársaság felszámolása. „Érdemei” sorába sorolandó a magyarországi németek kitelepítésében, Németország amerikaiak megszállta övezetébe mintegy 177 ezer ember eltávolításában játszott szerepe. Tehát nem csupán a politikai perekben (a Magyar Közösség, Pócspetri, Nitrokémia ügyek elítéltjeinek sorsában) érhető tetten tevékenysége, hanem a tömeges megtorlásban, illetve adminisztratív intézkedések támogatásában is. És ezzel korántsem teljes a lajstrom.

Rákosi egyik kedvenc mondása, ahol fát vágnak, ott forgács is hullik. Összességében hány mellékperben, hány ember végzetét jelentette a Rajk-ügy?

32 per volt összesen, 93 személy adatai ismertek, 15 főt kivégeztek. Kényszermunkára 9 embert, 50-et fegyházra, 19-et börtönre ítéltek, öngyilkosságot hárman követtek el. Volt, aki a vizsgálat alatt vesztette életét, akadt, aki a rabkórházban hunyt el. A hozzátartozók közül is többen választották az önkéntes halált. Önkezével vetett életének a Deszkás-ügyben terhelő vallomást tevő és törvénysértő módon elítélt, majd szabadlábra helyezett és rehabilitált Tardi István is. Révay Tamás édesapja szívrohamot kapott fia letartóztatása hírére. A perekben ítélkező tanácsvezető bírák közül többen sem bírták cérnával: az önkéntes halált választotta dr. Jankó Péter és dr. Jónás Béla is. Utóbb Szalai András védője, Somlai László is ekképp fejezte be földi létét. Összességében 26-ra tehető a Rajk-per halottainak száma. De ebben nincs benne a nagyszabású folytatást jelentő Sólyom-ügy. Az elítéltek és életben maradtak közül 10 évre szóló vagy azon felüli ítéletben 50 személy részesült.

Az írás 1. részét