Van még szolidaritás?

– Úgy tűnik, a színházi szakma hajlandó leginkább a szolidaritásra: az Új Színház-ügy után itt a második nagy demonstráció, ami még nyilvánvalóbbá teszi a hatalmi szó elleni szolidaritás hiányát általában. Miért van ez így?

– A tiltakozó összefogásra meg a bojkottra talán azért a színházi élet nyújtja a példákat, mert ez eleven együttműködés, közös munka. A benne lévőket a dolog közvetlenül és érzékenyen érinti, hiszen függnek egymástól és attól a támogatástól, amit a közönség, a befogadó közösség ad vagy nem ad nekik. Az Új Színház ügyében is ezért bontakozhatott ki erőteljes tüntetési és tiltakozási mozgalom.

– Ön pedig visszavette a darabját a színháztól. Végre egy ügy, amelyben liberális értelmiségiként nem érezte magát egyedül.

– A Bethlen című darabomat játszották, és szerződésem volt a Jadviga párnája színpadra alkalmazására. Az előbbit letiltottam, az utóbbit fölbontottam.

– Mi lett volna akkor, ha ezt nem teszi meg? Hiszen az előadások vállalhatók voltak. Mondhatta volna, hogy jelen kell lenni, nem szabad meghátrálni.

– Nem mondhattam volna. Lehet, hogy csupa önző okból döntöttem így. Nem jó, ha az embernek saját maga előtt is ég a pofája, és magyarázkodhat a barátainak, hogy miért fogad el ezektől pénzt. Vagy mit mondok majd a gyerekeimnek, ha szóba kerül?

– De a társadalom más részeiben is vannak közösségek, amelyekben a hierarchiát nem feltétlenül a politika, hanem a szakmai hozzáértés alakítja. A Schmitt-féle plágiumügyben ez, ha nehezen is, de működött.

– Hogy az egyetemi vezetés – összeszedve a bátorságát – elismerte a csalást?! És így sikeresen buktatták le Schmitt Pált, amikor már Orbán is akarta?! Ez, mondjuk így, kivételes eset volt. Mert amúgy látjuk, ugye, hogyan reagál az egyetemi szakma a felsőoktatás tönkretételére. Ha egy-egy ügyben elindul is valami tiltakozásféle, az óvatoskodás, taktikázó igazodás kikezdi az önvédelem erejét, és elhalnak a kritikus hangok. Szakmai szolidaritás és önérzet? Ma már szinte nincs konferencia, bemutató vagy avató, ahol ne léptetnének föl egy miniszteriális potentátot. A József Attila-emlékház átadását – feszengő költők körében – az a miniszter celebrálja, aki ma az egészségügy legatyásodását, a szociálpolitika voltaképpeni megszüntetését és az oktatás szétzüllesztését szimbolizálja. Államtitkár ad útmutatást egy irodalmi tanácskozásnak? Ilyen a mi ifjúkorunkban se volt már, legföljebb az apáinkéban. És mitől kompetensek a legfőbb méltóságok Rembrandt vagy Cézanne méltatása ügyében? A közönség meg bámul, legföljebb hümmög és vállat von. Ezek persze csak jellemző tünetek.

– Még mindig ott tartunk, hogy regisztráljuk a szolidaritás hiányát, de nem tudjuk megmagyarázni. Generációk által áthagyományozott félelemről lenne szó, vagy a szintén jól betanult alkalmazkodási kényszerről?

– Én a magyarázkodásokat hallom. Van, aki azt mondja, azért nem ugrál, mert felelős az embereiért, az alkotóközösségért. Más csak szakmai ügyben szólalna meg. De hát mindent áthat a politika, úgyhogy a szakmai ügyek politikai kérdések is ma már. Látok egy olyasfajta gőgös tartózkodást is, amely nemcsak a politikát tartja alantas, megvetendő szférának, hanem a politika által megfertőzött szakmai vagy közügyektől is ódzkodik, amelyekbe rendes ember, úgymond, nem ártja bele magát.

– A gyávaság, amint erkölcsi érvekkel takargatja magát?

– Kinél a gyávaság, kinél csak restség vagy valami elitista közöny. És egyben össze is mossa az adott rendszeren belüli korrupt vagy rossz kormányzást a mai hatalomgyakorlással, amely a demokratikus jogállami rendszert lebontotta, intézményeit elfoglalta és törvényessé tette azt a rablást és erőszakoskodást, ami addig mégiscsak tilalmasnak számított. Azok közül, akik így gondolkodnak, sokan igyekeznek középre pozicionálva magukat „fölülemelkedni” – mondjuk a „politikai részrehajlástól mentes” tiszta tudomány, tiszta művészet vagy becsületes szakmaiság nevében. És megvan a véleményük azokról, akik ezeken túli kérdésekben jártatják a szájukat. És végül van az, amit az ember olykor magán is tapasztalhat: a kiégés, a csömör, hogy úgyis hiába, egy körön túlra már el se jutnak az érveink, úgy látszik, reménytelen a helyzet. A pécsi találkozó ügyében mutatott szolidaritás egy hiányt is jelez: felmutatja azt az értékőrző, elvhű kiállást és összefogást, ami a társadalomban igazából nincsen meg.

– És ahhoz mit szól, hogy a Magyar Teátrumi Társaság alelnöke, aki hivatalból egyet kellett hogy értsen Csáki Judit kizárásával, úgymond magánemberként aláírta a tiltakozást a társaság döntése ellen?

– Talán tudathasadás formájában kezd repedezni a teátrumi egység? Nem tudom.

– Volt olyan eset, amikor a csömör vagy figyelmetlenség miatt elmulasztotta, hogy megszólaljon?

– Szégyellem, hogy komolyabb megmozdulás nélkül hagytuk a Magyar Művészeti Akadémia háborítatlan területrablásait. Voltak ugyan tiltakozó nyilatkozatok – például a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia vezetése részéről –, de több sajnos nem történt. Tűrtük, hogy kettéosszák a művészeket és szervezeteiket is a magyarság iránt elkötelezett nemzeti érzelműekre és a nemzetükhöz hűtlenekre. És bizony az MMA-ban a kormánypárti kirakatművészet alaposan össze van keverve a művészi kiválósággal meg a vitathatatlanul jelentős életművekkel.

–Mindenre van ember. A VS.hu újságíróját a Fidesz sajtósai – valahol tehát szakmabeliek – követték a Parlamentben, az ebédnél mellé ültek, hallgatóztak, kinek mit mond, kitől kap információt. Ezt a megbízást egyikük be is vallotta. Szégyen nélkül.

– De ha a saját portánk előtti söprésnél maradunk, azt is röstellheti az ember, hogy egy-egy ilyen interjúban könnyebben jártatja a száját, mint ha, mondjuk, a gyereke iskolájában tapasztal visszásságokat.

– Jogos. Azt mondom magamnak, nézd a gyerek érdekét, és hallgass, ha látod Nyirő József nevét József Attila mellett.

– Az iskolai rendezvények sokszor egybefolynak az egyik egyház ünnepeivel meg az állami-önkormányzati megemlékezésekkel, a gyerekek pedig bárhol fölvonultathatók, megénekeltethetők. És a szülők ebbe nagyobbrészt belenyugszanak, nem alakul ki az a többségi aktív vélemény, hogy álljunk össze, és bocsánat, de ezt nem kérjük.

– Ne búsuljon, ha jelentősen meggyengül a mai hatalom, és felsejlik a horizonton egy szekuláris új erő, ugyanezek a szülők nagyon hangosan lesznek felháborodva az iskolaigazgató és az egyházak erőszakosságán. Mondom, mindenre van ember. Néha ugyanaz.

– De a legszégyenletesebb az, hogy az igazán mély bajokat illetően sincs társadalmi szolidaritás – különösen az egyre növekvő elszegényedés ügyében. Pedig a puszta együttérzés, a tiltakozó vélemény kinyilvánítása ez ügyben keveset ér – sok egyéb mellett folyamatos aktivitásra, mozgalmakra is szükség volna. Az ember gyakran kétségbeesik, és tanácstalanul hajtogatja, hogy fel kéne ébredni, különösen most, hogy már a Jobbik farkasa is itt ólálkodik. De hiába a baljós fejlemények, mégsem történik fordulat. Hogy miért nem? Magyarázni én is hosszan tudnám, de bevallom, végül is az az igazság, hogy nem értem.