Vágó Istvánnak Bárdos András kinyitotta a száját

Noha szándéka és műfaja szerint ez volna a cél. Hogy a lényeg hol és miért sikkad el, nem is olyan egyszerű megfogalmazni. A kudarc annál is érthetetlenebb, mert két vitán felül okos, felkészült, komoly életpályát maga mögött tudó tévés személyiség ült le egymással beszélgetni. Bár akadnak elgondolkodtató részei az interjúfolyamnak, az egésszel mégsem lehet érdemben mit kezdeni. Közhelyek, érdektelenségek, nem túl izgalmas sztorizgatások, ügyetlen, tanáros gesztusok zsúfolódnak össze kétszázötven, meglehetősen szellős oldalon.

Persze lehetne gyilkos módon kezdeni: akkor sem történik semmi, ha egy híres, ismert ember kinyitja a száját. Bárdos és Vágó esetében tényleg, de nem biztos, hogy ez az ő hibájuk. Szörnyűségek esnek meg a világban, és ennek ellenére legfeljebb egy-két napig hír, hogy példának okáért: harminckilenc embert merényletben megöltek egy moszkvai repülőtéren. Könnyebben tudomásul vesszük az ilyesmit, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt. Ebben is van valami borzalmas.

Biztosan nem könnyű megküzdeni azzal a helyzettel, ha egy tévés egyszer lekerül a képernyőről. Ez történt e könyv két beszélgetőpartnerével is, bár ebből a szempontból most csak Vágó István az érdekes, aki kicsit vitrays pózba vágja magát, amikor úgy dönt az interjúkra vállalkozva: „csak ülök, és mesélek.” Bárdos, a krónikás – akinek gyors egymásutánban ez a harmadik kötete, miután búcsút intett a TV2 Tények című esti hírműsorának – sokkal inkább látszik feltalálni magát egy most már számára is képernyőtlen világban. A kötet címe sokat sejtető, ám helyette mára szóra sem érdemes intimitásokat kapunk. Milyen volt Vágó viszonya Egri Jánossal? (Gyanítom, hogy sok olvasónak lábjegyzettel lehetne csak elmagyarázni, ki bújik meg a név mögött.) Lehet, hogy bennem a hiba, de a Rózsa Györgyhöz fűződő munkatársi kapcsolatának fordulói teljesen hidegen hagynak. Nem tűnik kardinális kérdésnek a Horváth Ádám, egykori tévéelnökkel lefolytatott vita, és az sem, miért lesújtó Vágó véleménye Havas Henrikről. Tudja isten, asztal mellett, borozgatás közben ezek kevésbé tűnnének indifferens történeteknek, de kinyomtatva, bekötve? Itt valami fajsúlyosabb kellene.

Az is baj, hogy a könyv így kezdődik, még nagyobb baj, hogy így is folytatódik. Ráadásul Bárdos leírja, hogy kisebbségi érzés gyötri Vágóval szemben, magát az interjúkészítés folyamatát vizsgáztatásnak fogja fel, és fél, hogy rossz jegyet kaphat a kollégájától. Ez egyszerre rossz és hibás újságírói alapállás. Szép dolog az őszinteség, mégsem kell mindig megvallani. Emellett, ha életútinterjút készít az újságíró, akkor sem történik semmi baj, ha lexikális műveltség dolgában elmarad beszélgetőpartnerétől. A hazai kvízmesterrel szemben az volna a furcsa, ha ez másképp lenne. Ám a Legyen Ön is milliomos! című vetélkedő kapcsán olyan, nehéznek nagy jóindulattal sem nevezhető kérdést szegez vizsgakérdésként Bárdosnak: „Tudod, ki volt Gavrilo Princip?” Nem szeretnék gonosz lenni, de ilyen kérdésektől nem kell leizzadni. És van itt valami, ami tovább rontja az összhatást. Vágó válaszol is a maga által föltette kérdésre, ami nem csak tanáros, hanem egyben modoros is. Ez persze lehet szakmai ártalom, mert ha valaki fél életén át vetélkedőműsorokban kérdéseket tesz fel, akkor könnyen elképzelhető, hogy benne marad – műsoron kívül is – ebben a szerepben. Ahogy Szerb Antal szépen megfogalmazta: „az attitűdök befelé kérgesednek.”

Nem vitatható, hogy a maga műfajában valóban történelmet írt Vágó a Legyen Ön is milliomos!-sal, amely az utolsó értelmes műsorok egyike (vagy az utolsó?) volt a magyarországi kereskedelmi televíziózásban. Ahogyan az sem vitatható, hogy nem mindennapi, a médiában kamatoztatható kvalitásait hét éven keresztül esténként két-három millió ember kísérhette figyelemmel. Bennem bizonyára itt tette magasra a lécet a műsorvezető. Az interjúkötetet olvasva azonban csalódott vagyok. Keresek egy embert, akit Vágó Istvánnak hívnak, aki ezernyi eredeti meglátásával, megfogalmazásával, a lényegre tapintás pontosságával, utánozhatatlan szellemi eleganciával látja és láttatja a maga és ezen keresztül a társadalom helyzetét. Keresem a könyv lapjain ezt a Vágó Istvánt, és nem találom. Nem szeretnék embereket – vagy mondjuk így: tévés személyiségeket – kijátszani egymás ellen, de nem tudom elhallgatni, hogy a Mihancsik Zsófia írta Friderikusz – eddig című interjúkötete klasszisokkal jobb a Bárdos-Vágó-könyvnél. Hogy az újságíró tartotta jobban kézben a beszélgetés fonalát az egyik esetben? Hogy kevésbé volt öntörvényű az interjúalany itt, mint ott? Hogy eleve koncepcionálisabb beszélgetésnek indult – és maradt is! – az egyik, mint a másik? A recenzens ezt aligha tudhatja, de a végeredményt látja, és innen akár vissza is következtethetne.

Néhány szép és rokonszenves oldal található a könyvben arról a hallgatni nem tudó értelmiségi alapállásról és magatartásról, ami felettébb nagy hiánycikk hazánkban, de ez Vágónak olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Ez azonban mégsem ellensúlyozza a kötet sekélyességét, közhelyes mesterkéltségét.

Kár, hogy csak ennyi.