Uniós pénzek elherdálásával készülnek Orbánék a választásokra

A

gyászos GDP-adata jelek szerint megerősítette Orbánék szándékát, hogy a lehető leggyorsabban minél több uniós pénzt szerezzenek meg a mostani, 2020-ig tartó költségvetési ciklus támogatási kereteiből. Bár a források 2022-végéig, azaz még bő hat évig hozzáférhetők, a nagyjából 8000 milliárd forintnyi teljes összeg felét már 2018-ig, a választási év végéig ki akarják fizetni, és 2019-ig mindent lekötni.

A nagy sietséggel több legyet is igyekeznek ütni egy csapásra. Ahogy az már a jövő évi költségvetés tervezetéből is nyilvánvalóvá vált, monetáris lazítással és látványos, de sajnos inproduktív költekezéssel készülnek a választásokra, ehhez pedig – ahogy legutóbb – szükség van az EU-tól beáramló pénzekre. Ez még fontosabbá vált most, az első negyedéves gazdasági pofon, az EU növekedési szégyenpadjára kerülés után, ami feketén-fehéren világossá tette, hogy az uniós támogatások nélkül képtelenek vagyunk bővülni.

Ha viszont sikerül felpörgetni a kifizetéseket, az nem csupán a GDP-re lesz üdvös hatással, hanem a választási kampányhoz is jól jön. Az sem mellékes szempont, hogy biztos, ami biztos, a pénzeket gyorsan ki tudják osztani az arra méltóknak, bőkezűen jutalmazva a kormánynak kedves gazdasági és politikai köröket, azzal az esetleges lehetőséggel is számolva, ha 2018-tól netán a Fideszen kívül másoknak is beleszólásuk lehet a döntésekbe.

Az uniós források erőltetett megszerzése azonban számos kockázatot és problémát vet fel, amelyre nem csupán szakértők, de brüsszeli illetékesek is felhívják a figyelmet. Az első rögtön az, hogyan tudják az ennyire felgyorsított folyamatot kezelni, adott-e ehhez a megfelelő apparátus és a szükséges szakértelem. Érdekes módon ebben a Lázár-féle miniszterelnökség és az NGM sem ért teljesen egyet, az utóbbi túlzottnak tartja az előbbi által sürgetett tempót.

Az igazi gond azonban nem adminisztratív jellegű. A pályázatok rohammunkában történő kiírása és elbírálása nem csupán hibák forrása, de nagyobb teret ad a tudatos visszaéléseknek is. A kapkodásban kevésbé tűnik fel, amire a 2013–14-es ügyek szúrópróbaszerű uniós vizsgálatai is rámutattak: a személyre szabott kiírás, a túlárazások sorozata, az átláthatatlan döntéshozatal, a megfelelő ellenőrzés hiánya. Mindez még tágabbra nyitja a kaput a politikailag motivált, de az ország fejlődését közel sem ösztönző kifizetéseknek, az elvileg a fejlesztést szolgáló pénzek elherdálásának, ami sajnos eddig általános gyakorlat volt.

Érthető tehát, hogy Brüsszel rossz szemmel nézi a gyorsítást és a veszélyekre figyelmeztet. Aligha lepődünk meg azon, hogy a Fidesz-kormányt ez nem izgatja. Csepreghy államtitkár, az EU-pénzek közvetlen felelőse nem köntörfalazott, és keményen odamondta: az EU ne szóljon bele abba, hogy a magyar kormány miként és mikor költi el az uniós támogatásokat. Meghökkentő kijelentés annak fényében, hogy a gazdagabb tagországok adófizetőinek befizetéseiből sok ezer milliárdot kapunk azért, hogy felzárkózhassunk, és nem azért, hogy a politikai elit ezt a pénzt elszórja és saját zsebeibe juttassa.

Éppen ennek megfékezésére Brüsszel nemcsak beleszólhat, mire menjen a támogatás, de kötelessége is ellenőrizni a pénzek felhasználását, ne egy feneketlen kútba öntsék az egészet. Sajnos az uniós adminisztráció nem igazán tud eleget tenni ennek a feladatnak, nincs kapacitása a folyamatok teljes körű kontrolljára, csak szúrópróbaszerű vizsgálatokra. Ezeken mi rendre elbukunk, aminek a nagyságrendekhez képest csekély következményei vannak: a maximális szankció a kifizetések átmeneti befagyasztása, ami nálunk százmilliárdokat érintett, végeredményben pedig bírság kirovása, amivel nagyjából 100-150 milliárdot veszítettünk az előző ciklus közel 9000 milliárdos támogatási összegéből.

Ilyen mértékű, sőt ennél nagyobb veszteség felvállalására a jelek szerint az Orbán-kormány továbbra is kész, és figyelmen kívül hagyja a bírálatokat. Sőt az állam által kifizetett előleget 50 százalékra emeli, ami annyit jelent, hogy az esetleges szabálytalanságok és visszaélések miatti pénzelvonások kockázatát is magára vállalja. Magyarul ha kiderül, hogy a támogatott projekt messze túlárazott volt és nem is arra használták fel, amire kellett volna, és emiatt Brüsszel nem fizet, a magyar állam futhat az adófizetők pénze után.

Némi hibaszázalék persze elkerülhetetlen, de az elmúlt évek tapasztalatai és a vizsgálati eredmények alapján nálunk jóval többről van szó. Elég idézni a sokszor emlegetett tényt, hogy miközben – hála Gyurcsányék sikeres lobbizásának – az elmúlt hétéves ciklusban egy főre jutóan a legtöbb fejlesztési pénzt kaphattuk az EU-ban, a GDP-re való hatás, azaz a felhasználás hatékonysága a legkisebb volt.

Annyira volt elég, hogy legyen átmenetileg két jó év, aztán jött újra a visszaesés. Orbánék szándékait látva ugyanez várható a jövőben: a keretek gyors lehívása ösztönözheti a növekedést, majd miután elfogy a pénz, ismét jön a feketeleves. Így a fejlődési pályánk nem fenntartható, és egyre jobban lemaradunk még a hasonló adottságú régiós országokhoz képest is, pedig minden bizonnyal ott sem kifogástalan az uniós támogatások felhasználása, mégis – úgy tűnik – kevesebbet herdálnak el és nyúlnak le.

A gazdasági teljesítmények legalábbis ezt mutatják: bár mindenhol kifutottak az uniós források, egyedül nálunk csökkent a GDP az előző negyedévhez képest, éves szinten pedig a mi 0,5 százalékos bővülésünkhöz képest a románok 4,2, a szlovákok 3,6, a csehek 3,1, a bolgárok 2,9, a lengyelek 2,5 százalékot produkáltak, az eurózóna pedig 1,6 százalékkal nőtt. Orbánék szerint azonban – mint állandóan hallhatjuk – mi teljesítünk jobban.