Újradikálisok

- Vajon milyen újdonsággal szolgál a mai Magyarországot jellemző új tekintélyelvűség?

– 1945 után végzetesen megbillent az a régi struktúra, amelyben az állam alapja a család. Eltűnt az az állam is, amely teljességgel uralkodik polgárain, dönt életről és halálról. A mai Magyarország esete jól példázza, hogy hiába akar egy állam teljes szuverenitást, folyvást beleütközik az IMF-be vagy Barrosóba, ahogy korábban Moszkvába ütközött. A tekintélyelvűség politikai keretét jelentő állam nincs ereje teljében, ahogy kisebbségbe szorult mára a hagyományos család is, amelyben az apa biztosítja a megélhetést, és amelyet belülről, érzelmileg az anya működtet. Elterjedtek az alternatív családi modellek, élettársi kapcsolatok, sőt, családként működő homoszexuális és leszbikus kapcsolatok is léteznek. A család fogalma elveszítette tekintélyelvű meghatározását. A kiindulási pontot az jelentette, hogy ha nincs meg az a család és az az állam, amelyet Fromm leírt, de van jobboldaliság, tekintélyelvűség és bűnbakképzés, „mi és ők” dichotómia, akkor a háttérben valami új jelenséget kell keresnünk.

- A könyv olvastán úgy érzem, ennél aktuálisabb kutatási témát nem sokat találhattak volna. Mi volt az a konkrétum, az a jel, amely felhívta a figyelmüket erre a jelenségre?

– 2010 fontos év volt, mert akkor ért véget az 1989-ben elkezdődött folyamat. A liberális alkotmány szervezte társadalom 2010 áprilisában kapta meg a kegyelemdöfést. Akkor kezdett el kirajzolódni – azóta már létre is jött – egy tekintélyelvű, államközpontú szerveződés, amely persze paródiája a mintául szolgáló régi tekintélyelvű államnak. 2010 nyarán, amikor fölvetődött bennünk a kutatás ötlete, lehetett látni a masírozó gárdistákat, érezhető volt a cigánygyűlölet, az antiszemitizmus és a nacionalizmus. Nem kellett különösebben szemfülesnek lennünk, hogy felfigyeljünk a jelenségekre, és elgondolkodjunk, mi az oka ezeknek a folyamatoknak, miközben a két kiváltó ok, a család és az állam abban a klasszikus mintázatban már nem létezik. Murányi Istvánnal, Prazsák Gergővel és Vági Zoltánnal kitaláltuk a koncepciót, kidolgoztuk a kérdőívet, kerestünk radikális csoportokat és – ellenőrzésként – jámbor környezetvédőket. Az adatfelvétellel 2010 végére elkészültünk, 2011-ben pedig meghirdettünk egy egyetemi kurzust. A kurzussal párhuzamosan készült el a kézirat.

- Tudom, részletkérdés, de hogyan lehetett megközelíteni és szóra bírni az önmagukat radikálisokként meghatározó embertársainkat, akiket hajlamosak vagyunk náciknak tartani?

– Paradox helyzet, mert egy olyan társadalmi szerveződésről van szó, amelynek a tagjai meg is akarják mutatni magukat, meg nem is. Két dolog mégis amellett szól, hogy megmutassák magukat: ők szolgálatként élik meg a szerveződésüket, és sértőnek érzik, hogy mi szélsőségeseknek, rasszistáknak tartjuk őket. Ennek az egész, általunk új tekintélyelvűségnek nevezett jelenségnek a hátterében a közösség keresése áll. A magány ma központi szociológiai jelenség. A magánytól való megszabadulásnak prosperáló demokráciában rengeteg alternatív módja létezik. Egy olyan tönkremenő, lerohadó társadalomban viszont, amilyen az elmúlt húsz évben, de leginkább az utolsó évtizedben a miénk volt, nincsenek sikeres alternatívák. Egy munkanélküliség és bizonytalanság által sújtott közegben – mondjuk Szabolcs-Szatmárban – a radikális csoportokon kívül nincsenek olyan közösségek, amelyekhez a magányos, bizonytalan emberek csatlakozhatnának.

Az írást teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatják.