Újra Szárszó

- Nagy Bandó András 1993-ban azt írta a 168 Órában, hogy az ön balatonszárszói kertjében arról beszéltek: „Hogy vagyunk mi, polgárok, hogy van ez az ország?” És hogy vagyunk most?

– Akkor azt mondtam, szellemi polgárháború zajlik. Gombár Csaba meg is rótt érte, mivel szerinte túloztam. Lehet, hogy húsz éve neki volt igaza, de sajnos az idő mintha engem igazolt volna.

– És Farkasházy Tivadar ma hogy érzi magát?

– Humoristaként remekül. Soha nem volt még ennyi témám. Állampolgárként már más a helyzet. Azon gondolkodom, nem volt-e jobb a nyolcvanas években élni? Egy gyengülő diktatúrában ugyanis az ember sokkal több dolgot tehetett meg. A kilencvenes évek elején még nem volt ilyen érdekes a szárszói találkozók környéke. A telkemtől néhány kilométerre van Őszöd, ahol Gyurcsány beszéde elhangzott, Kereki, ahol nemrég Horthy-szobrot állítottak, Kötcse, ahol Orbán meghirdette a centrális erőteret. Szomszédomban áll a Soli Deo Gloria református egyházi üdülő, ahol 1943-ban a népi írók, Németh László, Veres Péter, Féja Géza találkoztak. Ma ez egy hatalmas egyházi szálloda, ahol Kubatov Gábor készíti fel a fideszes aktivistákat. Lehet, hogy kerítek majd egy városnéző minibuszt: járjuk körbe a történelmi helyszíneket.

– Azért az ön szárszói telke is kultikus hely.

– Nem gondoltam volna, hogy egy asztalhoz tudom ültetni ezeket az embereket. A baloldali és liberális szereplők mellett mégis eljött Orbán Viktor, Szájer József, Deutsch Tamás, Horváth Balázs, sok kisgazda-politikus és jobboldali politológus is. Szerettem volna összehozni a politikusokat, a civil szakértelmiséget és a pénzembereket.

– A jobboldaliak lassan elmaradtak, és idővel kifulladt a találkozó. Keserű emiatt?

– Nem a találkozó fulladt ki, hanem a családom. 2003-ban azt gondoltam, ennél többet most nem tudok tenni, hiszen összehoztam Faludy Györgyöt, Fejtő Ferencet, Kosáry Domokost, három kilencven év feletti nagy embert. Ott volt az ’56-os Méray Tibor, Jancsó Miklós és Göncz Árpád. Sőt, Habsburg Ottó is bejelentkezett a catalaunumi csatamezőről. Úgy gondoltam, hogy szüksége van ennek az oldalnak is „aprószentekre”, a jobboldal ugyanis rátette a kezét a múltra. A rendszerváltás még Göncz Árpádtól, Mécs Imrétől, a demokratikus értelmiségtől volt hangos. Aztán szép lassan ’89-et, ’56-ot, Széchenyit, Deákot, végül pedig az egész magyar történelmet kisajátította magának a jobboldal. A Horthy-korszak idején a magyar tisztségviselők tízezreinek segítségével elhurcolt 400 ezer magyar zsidót pedig megpróbálta Szálasi nyakába varrni. Ebben máig élen jár a Terror Háza. Be kellene végre ismerni azt a bűnt, amit ellenük elkövettek, s szembe kéne vele néznie a vidéknek. Horthynak pedig nem lehetne szobra az országban.

– Erre mindig az a válasz, hogy nem néztünk szembe a kommunizmus, Szamuely Tibor, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János bűneivel sem.

– Ezt nem veszem magamra. Én Horthyt, Kádárt, Ferenc Józsefet egyformán utáltam, s ők hárman együtt 125 évig ültek a nép nyakán. A szárszói találkozót azután találtam ki, hogy egy Amerikából hazatért emigráns azt mondta, én nem vagyok magyar. Ám azt nem vonhatta kétségbe, hogy szárszói vagyok. Ott jártam iskolába, ismertem az összes ott élő parasztot, a kisebbik fiamat Attilának hívják, házmesterünk temette József Attilát, a Soli Deo Gloria egykori ifjai neveltek.

– Sokan magyarázkodnak manapság. Ez szomorú.

– Ostobáknak magyarázni valóban szomorú foglalatosság. De Szárszóra mindenki eljött, akit hívtam. Négyszázan lehettünk. A találkozókat ma is életem boldogabb emlékei közt tartom számon.

– Sikeres volt?

– Akik ott voltak, jól érezték magukat. Nem születtek proklamációk, bombasztikus bejelentésektől sem volt hangos a kert. Igaz, 1994-ben a mellettünk lévő kukoricásban tárgyalt a koalícióról Magyar Bálint és Szekeres Imre – de ezt csak később tudtam meg.

– Korábban azt mondta, hogy Szárszót az eszmék szabad vásárává akarja tenni.

– Inkább egy hangulatnak, egy hangnemnek akartam házigazdaként, és nem ideológusként, teret adni. Egy helyet, ahol nyugodtan, szellemesen és ízlésesen beszélgetnek az emberek. 1993-ban a Charta egyik főszervezője voltam. Ott – Szárszóhoz hasonlóan – mindig jó hangulat volt.

– És a Charta megágyazott a leendő MSZP–SZDSZ-koalíciónak is.

– Ez legenda. Az akkori százezres nagygyűlés előtt én kardoskodtam azért, hogy ne legyenek a tüntetésen párttáblák. Volt olyan liberális és szocialista politikus, akit én löktem le a színpad lépcsőjén, mert látta a tömeget, és mindenáron szónokolni akart.

– Zavarja ez a feltételezés?

– Nem voltunk bábok, szabadon cselekedtünk. A pártok irigyeltek minket, hogy elloptuk előlük a show-t. Minket lepett meg legjobban, hogy az MSZP annyi szavazatot kapott a választásokon. A Charta civil társaság volt. Akkor sem, Szárszón sem volt düh és harag. Szelíd irónia lengte körül a Balaton-parti beszélgetéseket is.

– Ez a hangulat mintha eltűnt volna a közéletből.

– Valaki kettészakította az országot. Igaz, volt ez már három részben is.

– Felélesztené a szárszói találkozókat?

– Sokaknak hiányzik, elvégre közeledik a huszadik évforduló. De annak nem sok értelme lenne, ha júniusban – egyre fáradtabb családommal, egyre romosabb házunkban – tizenegy ellenzéki pártvezető mondaná el, hogy miben különbözik a másik tíztől. Ezért nem érdemes.

– Egyáltalán, van értelme?

– Csak akkor, ha ott nem a politikusok, hanem a kultúra, a tudomány képviselői, történészek, tanárok, közgazdászok mondanák el, hogyan kerüljünk valahogy beljebb a perifériáról. A mai pártok rendezvényein nemigen vesz részt a szakértelmiség. Legalább ott megbeszélhetnék közös dolgainkat. Ha csak azokat hívnám meg, akik 1993-ban itt voltak, akkor Szárszó az idősek nosztalgiaklubjává válna. Szeretném, ha eljönnének azok a gimnazisták, egyetemisták is, akik elindították az oktatási rendszer elleni tiltakozásokat. Meg a politikusok és a művészek új nemzedéke.

– De mi szükség ma Szárszóra?

– Hogy a centrális erőtér ismét duálissá változzon. Én 44 évet éltem az előbbiben, és nem viselném el, hogy hátralévő életem is ebben teljen. Ez ma már nem is autokrácia, hanem diktatúra.

– Még nem, hiszen bár a pálya lejt, a Fidesz leváltható.

– És ha az alaptörvénybe beírják, hogy nem?

– A nézeteink miatt nem visznek el minket, és részben szabad a sajtó is.

– Csakhogy kilencven százaléka a Fidesz kezében van. Egy őrült kap Táncsics-díjat. De nekem nem illik ilyeneket mondanom. Még úgy tűnne, a nézeteimhez keresek társakat.

– Mert mihez keres? Talán a jó közérzetéhez?

– Igen, ahhoz. Pulikutya akarok lenni, összeterelni a szétszaladt nyájat. Csak olyan előadókat kérek fel Szárszón, akik szellemesek, röviden beszélnek, és van tekintélyük.

– Akár jobboldaliakat is?

– Ha a politikusok kibírják mikrofon nélkül, akkor megnyerhetek jobboldalhoz sorolt gondolkodókat is. Akik Európát, az uniót és a hatalommegosztás elvét elfogadják, s nem azt szajkózzák, hogy Európán kívül is van élet.

– És emellett miben hisz még?

– Hogy a kertben másfél napra megszűnik a szétaprózottság. Két-három személyes pártok alakultak. A Hócipőben épp arról írunk, hogy a Párbeszéd Magyarországért azért csatlakozott az Együtt 2014-hez, hogy ne csak ultizni, hanem bridzsezni is tudjanak. Nem látom a tömegeket az induló szervezetek mögött.

– Épp előválasztást tartanak az ellenzéki pártok, sokszor egymás rovására. Most a mielőbbi egységért kampányol?

– Gumicsontokat dobálnak az értelmiségnek – Bayer Zsolt publicisztikákat, az Új Színház-ügyet –, és közben államosítanak mindent. A fennmaradót meg széthordja néhány klán. A centrális erőtér ellen nem lehet háromszáz fős szervezetekkel fellépni. A természetfilmekben sokszor látni, hogy a gnúkat megtámadja az oroszlán, és elragad egyet a csordából, mire a többiek elmenekülnek. Nem szabad gnúként viselkedni, amikor egyesével levadásznak minket. Orbán csak az erőből ért.

– De mi lenne a közös platform?

– Nem értem, miért akarnak a pártok 12 különböző gazdasági programot írni, aztán azokról egyeztetni. Most a demokráciát kell helyreállítani, és nem a leendő kormánykoalíció létrehozásán gondolkodni.

– Hogyan?

– Vissza kell hozni ’89-et.

– Mert akkor ugyanazt értettük a szavakon?

– Mert voltak ellensúlyok. Ám most valaki elhatalmasodott az ország felett.