Új világ

„Ancsa, adj még egyet!” – mutat üres poharára a barázdált arcú férfi. Csak néhány percre hagyta el a kocsmát, egy cigit szívott el a szabad levegőn, most visszaül az ultisok közé, s felveszi az elé tolt talont. Már órák óta játszanak, de lehet, hogy napok óta. A pult mögött álló középkorú asszony bólint, és a söntést támasztó sörisszák döbbenetére elővesz egy málnaszörpös üveget, a szirupból ujjnyit a háromdecis pohár aljára enged, aztán széles mozdulattal telenyomja szódával. „Tessék, Attila!” – teszi kaján mosollyal a férfi elé, aki kezét gyomorszájára tapasztva maga elé húzza a poharat.

A törzsvendégek elhűlten nézik a jelenetet, a feszültséget nem bírva ösztönösen felhajtják sörüket. De azonnal készségesen felajánlják Attilának: ha nincs pénz nála, gondoskodnak a „bélésről”, szóba jöhet pálinka, konyak, Unicum, esetleg whiskey is. Korábban ő is kisegített már itt mindenkit. De a férfi elhárítja az ajánlatot: fáj a gyomra, úgy látszik, nem bírja már a töményt, de valahogy a sör se ízlik. „Gyerekek, jó ideje nem bírom, talán kilyukadt a gyomrom” – dörzsöli az utóbbi időben felszívódó pocakját. A kocsma népe hitetlenkedve lép túl az érthetetlen magyarázaton, és tovább hörpöli az italt.

Bezzeg, amikor Verasztó Attilát váratlanul kirúgták a Magyar Postától, amikor egyik pillanatról a másikra közölték vele, hogy mehet, amerre lát, bánatában ő sem málnaszörpöt rendelt. Eleinte dupla Unicumot ivott kis pohár sörrel, esténként több fordulóra is szüksége volt. Előtte soha nem volt iszákos, de érthetetlen volt számára, hogy hiába dolgozott a cégnél becsületesen harminc évet, onnan már aligha fog nyugdíjba menni. Még csak ötven múlt, amikor el kellett magyaráznia hetvenhat éves, beteg édesanyjának, hogy hiába végezte tisztességesen a dolgát, kirúgták. A mama a régi idők embere, hitetlenkedve nézett rá: „Apáddal bezzeg egész életünkben az újpesti szövődében dolgoztunk, tisztességesen elláttuk, amit ránk bíztak, nem is akart kirúgni senki.” Ezt a szemrehányást érezte Attila az anyja tekintetében, de meg sem próbálta elmagyarázni, hogy már egészen más világ van.

Húszévesen, a járműtelepen kezdett, aztán „nyeregbe szállt”, szinte az összes cégautót kipróbálta, a teherkocsit éppúgy szerette, mint a kisebb járgányokat. Életének nagy részét a cégnél töltötte, hordta vidékre az alkalmazottakat, a milliónál százezrekkel is több kilométert vezetett baleset nélkül. Talán emiatt „került fel” az igazgatóságra sofőrnek, az eltelt évtizedek alatt mindenkivel összehaverkodott, úgy érezte, szeretik. Megkapta a harmincéves jubileumi jutalmat is. Aztán jött az új vezérkar és az új garázsvezető, aki azt mondta: ő is a saját embereivel akar dolgozni. Köztük akadtak olyanok, akik munkaidőben aludtak, egyiküket még a volánnál is elnyomta az álom.

Attila nem volt a haverok között. Így aztán ő is meg több társa is utcára került a régi bútordarabok közül. Egyiküknek majdnem megvolt a negyven év szolgálati ideje – az elbocsátás után nem sokkal el is temették. Az orvos szerint tüdőembólia végzett vele, de mindenki tudta, hogy a szégyen vitte el. A másik tapasztalt sofőr elfogadta a felajánlott állást a ruharaktárban – nyugdíj előtt állt, mit tehetett. Attilának is javasolták, menjen vissza a járműtelepre, jóval kevesebb pénzért. Persze tudták, hogy nem megy. A felmondólevél egyébként igen szabályszerű volt: meg sem indokolták, miért nincs rájuk szükség.

A garázsmesterről hírlett, hogy nem is volt meg a feladat ellátásához szükséges képzettsége, de jól feküdt az új vezérkarnál, meg feljebb is. Ezért érezte felhatalmazva magát, hogy a régi motorosokat az utcára tegye. Ez ma a trendi, ezt látta a televízióban is, így működik az ország. Attila szerint „az a röhej az egészben, hogy ő maga is inkább jobboldali gondolkodású”, a megaláztatás miatt mára inkább Jobbik-szimpatizáns. A szocik idejében még a Demokratát is elő merte venni, de nem lett bántódása, a régi főnököket tényleg az érdekelte, hogy ellássa a munkáját. Az új embernek más szempontjai is akadtak.

Téved, aki azt hiszi, hogy Attilát és társait nem próbálta senki megvédeni. Kiállt mellettük a szakszervezet meg az egyik személyzetis is, de hiába. Azt mondták: sajnos most ez a trend!

Miután Attila helyére többek állítása szerint a cég egyik vezérhelyettesének szakképesítés nélküli fiát protezsálták be, hiábavaló volt minden érv. Suttogták persze, hogy az új gyereknek is hiányosak a bizonyítványai. Attila soha nem gondolta, hogy ez előfordulhat Magyarországon, s úgy érzi, tönkretették. Ilyen az új világ, de ezt hiába is magyarázná az édesanyjának.

Kiitta a pohár málnát, megborzongott. Újabb adagot kért Ancsától, meg egy „kört” a fiúknak, akikkel közben az ultiról áttértek a fájerra. Izgalmasabb, gyorsabb, többet lehet nyerni-veszteni. Jól érezné magát, ha az idegeskedéstől nem fájna a gyomra. Mindennap itt tanyázik, mert megőrül a négy fal között, miután egész nap hiába keres munkát. Testvérei külföldön, mindketten hívták már. A bátyja, Pisti műszaki ember, Kanadában él. Évekkel ezelőtt elment, ma már nyugodt az élete. Amikor felpakolt, azt mondta: nem akarja, hogy a gyerekei ebben az országban nőjenek fel. A másik testvér, Laci, Mexikóban telepedett le, ő sem panaszkodik, van egy szállodája, étterme. Egyikük sem akarta elhinni, hogy Attilát kirúgták: az öccsüket, aki már többször kiment hozzájuk, de mindig büszkén hazajött. Azt hajtogatta, hogy ez az ő hazája, itt akar élni, itt neveli a tehetséges lányát, és itt akar gondoskodni a beteg anyjáról. A lánya persze már Kanadába készül.

Ahogy múlik az idő, egyre zajosabb lesz a szűk kis kocsma, még szerencse, hogy mindenki fegyelmezetten kijár cigizni. Attila kinéz a lapjai mögül, és látja, hogy az ivó spicces népe Ottót és feleségét ölelgeti, búcsúztatja. A házaspárnak egy éve nincs munkája, azóta gyakran itt üldögélnek. Holnap reggel indulnak Angliába szerencsét próbálni. Ígéret persze ott sincs, csak remény. Mindenki üzemszerűen tovább issza a sörét, majd Ottó újra megjelenik az ajtóban. Nem bír elaludni, iszik még valamit. Záras Gyuri, az ezermester elérzékenyülését némi káromkodással leplezve rendel neki valami erőset.

Vége a kártyázásnak is, a többiek felhajtanak még némi „gyorsítót”. Aztán kifizetik a számlát, még éjfél sincs, elindulnak haza. Attila sietősre veszi lépteit, még ma elő kell készítenie az anyja holnapi ebédjét. Aztán reggel megmondja neki az eddig elhallgatott örömhírt is. Miután majdnem egy évig munka nélkül tengődött, és felélte a végkielégítését minden megtakarításával együtt, holnaputántól új életet kezd. Buszvezető lesz, megint volánhoz ül! Igaz, munkahelyén kezdőnek számít majd, emiatt kicsit izgul is, de túl lesz rajta. Csak a gyomra ne fájna olyan kibírhatatlanul.