Übü király kórházai

Majd mindegyik megkérdezett orvoskolléga és nővér az ismert tömör négybetűs szóval válaszolt, amikor megkérdeztem tőlük: mi lesz jövőre? Igazán viszont annak az egészségügyi szakpolitikusnak a válasza rázott meg, aki dühösen felhorkant: honnan tudhatom, mit hoz 2013, mikor azt sem tudom, mi volt 2012-ben!
A magyar egészségügyben sohasem látott átalakítás, valóságos forradalom (ellenforradalom?) zajlott le: sebtében két ütemben, januárban és májusban csaknem az összes kórházat államosították szakrendelőikkel együtt, csak néhány magánkórház maradt ki a sorból. Hogy miért kellett ekkora megrázkódtatásnak kitenni az eddig sem túl acélos magyar egészségügyet, senki sem tudja. Szükségességét korrekt számításokkal senki nem támasztotta alá. Mint ahogy az sem érthető, hogy a frissen létrejött és teljhatalommal felruházott állami mamutintézet, a szép nevű GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) miért tudná székházából az eddiginél jobban irányítani a rábízott, majd 120 kórház rendkívül bonyolult, finom összehangolást kívánó hálózatát. Emlékeim szerint, a szocializmusnak nevezett rendszer azért is omlott össze, mert a nehézkes állam nem volt éppen felelősségteljes, főleg hatékony gazda.
Marad a gyanú: a jelenleg hatalmon lévők nem szeretik a pepecselést, a kínos napi megegyezést, a kompromisszumot – igazából az unalmas, érvekkel alátámasztott aprómunkát. Azt mondják: majd mi rendet vágunk! Miénk a hatalom, az erő, az egészségügy teljes vagyona, és ezzel a centralizált és finoman fogalmazva nehezen nyomon követhető, számon kérhető közbeszerzés is.
Ne feledjük: az állami parancs végrehajtói monopolhelyzetben lévő megrendelőként léphetnek fel a medicina irdatlan nagyságú piacán, egy egyelőre nem teljesen megszelídített kapitalista környezetben. Ám a gazdasági törvényszerűségeket még ők sem tudják parancsszóra megváltoztatni, a tőkés beszállítókat pedig nem olyan egyszerű megszelídíteni, pláne államosítani. (De azért ne adjunk tippeket.)
Ráadásul az eladók egyre idegesebbek, már amelyik még nem vonult ki. A gyógyszer-nagykereskedők a legtöbb kórháznak már egyáltalán nem hiteleznek, csak azt követően szállítanak, amikor megbizonyosodtak arról, hogy az intézet már átutalta a pénzt. A kórházak ugyanis rengeteg pénzzel tartoznak nekik. A Magyar Orvosi Kamara, de a Magyar Kórházszövetség becslése szerint is 2012 végére nyolcvanmilliárd forintra nőtt a lejárt kórházi adósságok összege. Ez őrületes szám, szinte kezelhetetlen probléma. A pénzükre váró hitelezők számára is az. Senki sem tudja, miből lesz – immáron az államnak – fedezete ekkora adósságra. A teljhatalmú központ ezt tagadja, de nem ad ki korrekt számokat. Íme, a bevezetőben idézett tudatlanságunk egyik oka.
Mindig csodálkozom, amikor a megkérdezett tisztviselő, politikus pökhendien és magától értetődően az érdeklődő újságíró szemébe vágja, hogy nem nyilatkozik. Nem tudja, hogy a közszolgának kötelessége az újságíró kérdéseire válaszolni? Nemcsak emberségből, morális okokból, vagy mert kíváncsiak vagyunk, mire költik a pénzünket, hanem erre a törvény is kötelezi őket.
Nem tudja? De mint egy a nyáron nyilvánosságra került belső utasításból tudjuk, egyenesen megtiltják a kórházigazgatóknak, hogy az adósságállományról nyilatkozzanak. Azt kell mondaniuk, minden rendben. Ha meg valaki konkrét adatot kér tőlük, forduljon csak a főhatósághoz, amelyik viszont nem siet közölni a rossz hírt. Ez a parancs még a megfélemlített intézetvezetők egy részénél is kivágta biztosítékot. De bevált: azóta nem hallottam egyetlen kórházigazgatót sem panaszkodni.
Azért biztos, ami biztos, lecserélték az egyébként tényleges hatalomtól, döntési jogtól amúgy is megfosztott kórházigazgatók jelentős részét. Az újakkal pedig az utóbbi két évben „polgárjogot” nyert brutális módszerekkel végrehajtatnak minden népszerűtlen intézkedést, összevonást, akut ágyak megszüntetését, kényelmetlenné vált vezetők, szakemberek elbocsátását.
Pedig szakemberhiány van. Idézet egy fővárosi kórház körleveléből: „Amennyiben a Szemészeti Profilon a profil orvosa nincs osztályos ügyeletben, a szemészeti osztályos ügyeletet a Szülészeti-nőgyógyászati Profil (akadályoztatása esetén a Fül-orr-gégészeti Profil) ügyeletese adja.” Lefordítom: ha nincs szemész, jöjjön a szülész. Azaz a nőgyógyász, gondolom hüvelyi úton, megvizsgálja a szembeteget. Aztán vagy ellátja, vagy tovább küldik a fülészetre...
Itt tartunk. Már a fővárosban is óriási a szakemberhiány, és az orvoselvándorlás megállíthatatlannak tűnik. Jellemző módon ennek mértékéről is csak becsléseink vannak. Most csak két adat: a gyermekháziorvosok átlagéletkora hatvan év körül van, de a felnőttek háziorvosainál sem sokkal jobb a helyzet. A másik: a frissen végzett diplomások harmada azonnal külföldön keres munkát.
Az okokról már sokat írtak, és persze egy részük, elsősorban az anyagiak, leküzdhetetlennek látszanak. (Németországban egy sima gyermekorvosi ügyelet ellátásra 60-80 eurós órabérérért keresnek orvosokat, de a szakorvos, például egy gyermekkardiológus, ennél jóval többet kap.) Nem lebecsülendő az „emberi tényező” sem: a romló munkakörülmények, az egyre nagyobb terhelés okozta frusztráltság, az országban eluralkodott depresszió. És sajnos nagyon is indokolt ez a rosszkedv.
Hogy a központi irányítás mennyire eszetlen, mennyire nincs még köszönő viszonyban sem a valósággal, azt jól mutatják a hagyományos megyehatárokat nem respektáló, megváltozott nagy- és kistérségi irányítási rendszer anomáliái. Ennek következménye, hogy amikor legutóbb egy infúzióra kötött gyermeket az Esztergom-közeli Nyergesújfaluból az újonnan kijelölt, területileg illetékes balassagyarmati fertőzőosztályra szállították, az oda- és visszaút a mentőnek hat óráig tartott. Korábban Székesfehérvárra harmadannyi idő alatt beért, a még közelebbi Pestről már nem is szólva. Másik példa: a pilisborosjenői gyerekek ellátása immáron a kerepestarcsai kórházhoz tartozik. Nézzenek rá a térképre, és magyarázzák meg, miért kell szegény betegnek északnyugatról délnyugati irányban megkerülnie egész Budapestet!
Sokáig sorolhatnánk a koncepciótlanság, a minden kritikát negligáló nyegle „tervutasítás” következményeit, de egy fontos veszélyt még meg kell említeni: gyakorlatilag megszűnt a szakmai ellenőrzés, és ezzel a gyógyítás biztonsága is jelentősen romlott. Árulkodó jel, hogy a nemrég szétdarabolt, gyakorlatilag szétvert ÁNTSZ vezetője, dr. Paller Judit országos tisztifőorvos kénytelen volt bejelenteni: felfüggeszti a kórházi részlegeken a minimumfeltételek betartásának ellenőrzését. Nem tehetett mást. Egyrészt nem maradt hozzá apparátusa, de ha valamilyen csoda folytán mégis betartathatná a szabályokat, a működő osztályok jelentős részét kénytelen lenne bezáratni.
Visszatérve a kiinduló kérdésre, hogy mennyire lesz – a Jarry-féle Übü király szavával – „szahar” a helyzet, igazából nem tudom a választ. Eredendően optimista vagyok, vagy igyekszem az lenni. Ezért a katasztrófát jósolóknak azzal érvelek, hogy szerintem az egészségügy eredendően nem omolhat össze. Mindig lesz kórház, beteg és orvos, csak épp a páciens mindig rosszabb körülmények között és mindig rosszabb minőségű ellátást kap.
Igaz, nem látom, hogy a romlásnak hol vannak a határai, de igenis süllyedhetünk, mélyebbre és még mélyebbre. Ma már nem csodálkozom azon, amit a Fülöp-szigeteki állami kórházakban láttam. Zsúfolásig tömött kórteremben a rokonok mosdatják, etetik, ápolják, gyógyszerezik a rokont, kint megvásárolt gyógyszerekkel. Időnként egy tehetetlen orvos belefirkant valamit a beteg kórlapjába, hogy aztán riadtan visszahúzódjon a vackába.
A világ kisebb lett, a Fülöp-szigetek egyre közelebb van.