Übü király kórházai
Majd mindegyik megkérdezett orvoskolléga és nővér az ismert tömör négybetűs szóval válaszolt, amikor megkérdeztem tőlük: mi lesz jövőre? Igazán viszont annak az egészségügyi szakpolitikusnak a válasza rázott meg, aki dühösen felhorkant: honnan tudhatom, mit hoz 2013, mikor azt sem tudom, mi volt 2012-ben!
A magyar egészségügyben sohasem látott átalakítás, valóságos forradalom (ellenforradalom?) zajlott le: sebtében két ütemben, januárban és májusban csaknem az összes kórházat államosították szakrendelőikkel együtt, csak néhány magánkórház maradt ki a sorból. Hogy miért kellett ekkora megrázkódtatásnak kitenni az eddig sem túl acélos magyar egészségügyet, senki sem tudja. Szükségességét korrekt számításokkal senki nem támasztotta alá. Mint ahogy az sem érthető, hogy a frissen létrejött és teljhatalommal felruházott állami mamutintézet, a szép nevű GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) miért tudná székházából az eddiginél jobban irányítani a rábízott, majd 120 kórház rendkívül bonyolult, finom összehangolást kívánó hálózatát. Emlékeim szerint, a szocializmusnak nevezett rendszer azért is omlott össze, mert a nehézkes állam nem volt éppen felelősségteljes, főleg hatékony gazda.
Marad a gyanú: a jelenleg hatalmon lévők nem szeretik a pepecselést, a kínos napi megegyezést, a kompromisszumot – igazából az unalmas, érvekkel alátámasztott aprómunkát. Azt mondják: majd mi rendet vágunk! Miénk a hatalom, az erő, az egészségügy teljes vagyona, és ezzel a centralizált és finoman fogalmazva nehezen nyomon követhető, számon kérhető közbeszerzés is.
Ne feledjük: az állami parancs végrehajtói monopolhelyzetben lévő megrendelőként léphetnek fel a medicina irdatlan nagyságú piacán, egy egyelőre nem teljesen megszelídített kapitalista környezetben. Ám a gazdasági törvényszerűségeket még ők sem tudják parancsszóra megváltoztatni, a tőkés beszállítókat pedig nem olyan egyszerű megszelídíteni, pláne államosítani. (De azért ne adjunk tippeket.)
Ráadásul az eladók egyre idegesebbek, már amelyik még nem vonult ki. A gyógyszer-nagykereskedők a legtöbb kórháznak már egyáltalán nem hiteleznek, csak azt követően szállítanak, amikor megbizonyosodtak arról, hogy az intézet már átutalta a pénzt. A kórházak ugyanis rengeteg pénzzel tartoznak nekik. A Magyar Orvosi Kamara, de a Magyar Kórházszövetség becslése szerint is 2012 végére nyolcvanmilliárd forintra nőtt a lejárt kórházi adósságok összege. Ez őrületes szám, szinte kezelhetetlen probléma. A pénzükre váró hitelezők számára is az. Senki sem tudja, miből lesz – immáron az államnak – fedezete ekkora adósságra. A teljhatalmú központ ezt tagadja, de nem ad ki korrekt számokat. Íme, a bevezetőben idézett tudatlanságunk egyik oka.
Mindig csodálkozom, amikor a megkérdezett tisztviselő, politikus pökhendien és magától értetődően az érdeklődő újságíró szemébe vágja, hogy nem nyilatkozik. Nem tudja, hogy a közszolgának kötelessége az újságíró kérdéseire válaszolni? Nemcsak emberségből, morális okokból, vagy mert kíváncsiak vagyunk, mire költik a pénzünket, hanem erre a törvény is kötelezi őket.
Nem tudja? De mint egy a nyáron nyilvánosságra került belső utasításból tudjuk, egyenesen megtiltják a kórházigazgatóknak, hogy az adósságállományról nyilatkozzanak. Azt kell mondaniuk, minden rendben. Ha meg valaki konkrét adatot kér tőlük, forduljon csak a főhatósághoz, amelyik viszont nem siet közölni a rossz hírt. Ez a parancs még a megfélemlített intézetvezetők egy részénél is kivágta biztosítékot. De bevált: azóta nem hallottam egyetlen kórházigazgatót sem panaszkodni.
Azért biztos, ami biztos, lecserélték az egyébként tényleges hatalomtól, döntési jogtól amúgy is megfosztott kórházigazgatók jelentős részét. Az újakkal pedig az utóbbi két évben „polgárjogot” nyert brutális módszerekkel végrehajtatnak minden népszerűtlen intézkedést, összevonást, akut ágyak megszüntetését, kényelmetlenné vált vezetők, szakemberek elbocsátását.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)
