Turmix helyett Gyümölcskosár – Orbán végtelenített erdélyi mantrája

„Nem a nagy összegzések időszakát, hanem a folyamatos történések és a folyamatos történések által kikövetelt napi korrekciók politikájának időszakát éljük meg ebben a pillanatban.” Ezt mondta tavaly Tusnádfürdőn Orbán Viktor. Elszólás lehetett. Sem előtte, sem az idén nem fogalmazott így, 2016-os beszédében sem akadt egyéb utalás arra, hogy a miniszterelnök ne lenne képes erős kézzel tartani az általa meghatározott irányba fordított kormányrudat.

Az önleleplező mondat különösen azért lóg ki a tusványosi Orbán-szövegekből, mert azok minden esetben egy magabiztos politikai vezető kinyilatkoztatásainak tekinthetők. A tusnádfürdői beszédek általában átfogó és koherens világképi hátteret próbálnak adni a kormányzás napi gyakorlatának értelmezéséhez. Orbán igyekszik tág világpolitikai folyamatokat megvilágítani, tendenciákat azonosítani és kormánya tevékenységét ebben a bonyolult összefüggésrendszerben elhelyezni.

Krekó Péter szerint a tusványosi beszédek fő eleme jó ideje ugyanaz: Orbán a magyar nemzet frusztrációjára építve átfogó rendszerkritikát fogalmaz meg a modern nyugati világképpel-világfelfogással, a demokráciával és a liberalizmussal szemben. Hasonlóan fontos és állandó pillérként igyekszik kifejteni saját világképét, valamint az arra alapozott politikai stratégiáját. Bár a kormányfő ezt rendre nemzetstratégiaként határozza meg, Krekó úgy látja, ez inkább a Fidesz érdekeihez illesztett stratégia.

– Egyetlen példát említek: a hazai civil szervezetek ellen meghozott törvény veszélyes például szolgálhat éppen az erdélyi magyar civilek elleni román kormányzati fellépéshez. Aki Tusnádfürdőn a külföldről támogatott civil szervezetek veszélyeit ecseteli, az nem nemzetstratégiai szempontokat érvényesít, hanem pusztán önös politikai érdekeit védelmezi.

Orbán szerint lassan egy évtizede sorsfordító időket élünk, legalábbis 2010 óta szinte mindegyik tusványosi beszédében hosszan értekezik arról, hogy egy átfogó világválság kellős közepén járunk, „tektonikus erejű világmozgások zajlanak” (2010), aminek legfőbb következménye az lesz, hogy alapvetően átrendeződnek a korábbi gazdasági-politikai erőviszonyok. Orbán azonban a válságról minden esetben úgy beszél, mint egy váratlan lehetőségről. Szerinte a korszakváltás „az előző történelmi korszak összeomlásával fog megtörténni, tehát nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy új újrakezdés” (2011). Az új korszak pedig a nemzetállamok kora lesz, jósolta meg minden évben, hozzátéve, egy nemzet csak jól szervezett, erős államban képes kiemelkedő teljesítményt nyújtani. A kormányfő 2011-ben még csak azzal rukkolt elő, hogy Közép-Európa jóval sikeresebben kezelte a világválságot, mint a Nyugat, 2013-ban viszont már úgy értékelt, hogy Magyarország 2010 után valójában nem is válságkezelést folytatott, hanem egy „új politikai és gazdasági rendszert próbált fölépíteni”.

Fotók: Fodor Zsuzsanna

Hogy milyen is az Orbán-rendszer, pon­­tosabban mely elemeit tartja sarokkő­­nek a miniszterelnök, azt onnan lehet tudni, hogy mit sorol fel visszatérően a sikerek között. 2013-ban ezt pontokba is szedte: ide tartozik szerinte az Alaptörvény elfogadása, az államadósság csökkentése, a nemzetközi cégekkel kötött stratégiai megállapodások, a magyar nemzeti tőke megerősítése, a szektorális különadók be­­­ve­­ze­­té­­se, a családtámogatási rendszer át­­alakítása, a devizahitelek kivezetése, a közmunkarendszer kiépítése, valamint az állami felelősség visszaállítása az oktatásban és az egészségügyben. Kedvenc téziseit minden nyáron külön is kiemeli, például idén ismét elsorolt, ha jól számoltuk, tizenhárom pontot.

Ezek közül a legfontosabb a nemzeti szuverenitás, a tusványosi beszédekben Orbán a legtöbbet erről elmélkedett. Evidenciának tartja, hogy a világválság valamennyi szegmensében – még a „modern kori népvándorlás” esetében is – a nemzetállami válaszok jóval hatékonyabbak az összeurópai megoldásoknál. Először 2011-ben fejtette ki, hogy „akiket követhetnénk, azoknak a fáklyája kialudt, a válságból kivezető út, az új korszakváltásban való helyes berendezkedés receptje Nyugaton ma nem szerezhető meg. Sőt mintha az történne, hogy mi egy-egy lépéssel hamarabb találunk megoldásokat, amiket aztán éppen a nyugatiak vesznek át tőlünk.” Ez a gondolat annyira megtetszett neki, hogy azóta minden évben előhozza, egy ideje azzal a fordulattal kombinálva, hogy az unió nyugati felén féltékenyek a magyarok sikereire, ezért támadják külföldről az Orbán-kormányt. Többször is arról győzködte hallgatóit, hogy az unióval szembeni konfliktusok (Brüsszel 2013 óta szerepel beazonosított ellenségként) nem ideológiai természetűek és nem öncélúak, hanem a magyar emberek érdekeit szolgálják. Visszatérő elem az is, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással, az ő szemében Európa inkább „egy gyümölcskosárra hasonlít, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre”.

Az elmúlt három évben az orbáni beszédek már nem csupán a gazdasági problémák kezelésében fáklyaként utat mutató Magyarországról szóltak, de a migránsválság megoldásában is példaként állították a világ elé a rettegő Európát megvédő magyar kormányt. Az idei kiszólás, miszerint „huszonhét éve abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt hisszük, hogy mi vagyunk Európa jövője”, tusványosi mércével nem számít sem újdonságnak, sem túl erős megállapításnak.

Visszatérő témaként a kormányfő minden évben eltemette a jóléti társadalmat, és helyette előbb kívánalomként, majd valóra vált álomként aposztrofálta a munkaalapú társadalmat. Második kormányzása kezdetén, a válság után, kissé leegyszerűsítve a problémát, úgy fogalmazott: „A spekuláció rossz, a munka jó.” Később ezt megfejelte azzal, hogy a segély rossz, a munka jó. Szintén minden évben megemlékezik a kettős állampolgárság jótékony hatásairól: 2013-ban és az idén regisztrációra és szavazásra buzdította a határon túliakat, 2014-ben pedig köszönetet mondott az erdélyi magyaroknak, hogy a levélvoksokból begyűjtött mandátummal hozzásegítették őt az újabb kétharmadhoz. Az ellenzéki pártok bírálata fokozatosan szorult háttérbe (pedig 2015-ben még arról elmélkedett, hogy a baloldali politikusok nem szeretik a magyarokat), helyettük a civil szervezetek kerültek a célkeresztbe.

– A tusványosi beszédekben évente felbukkanó új elemek azt a látszatot keltik, mintha valóban új témák kerülnének a miniszterelnök érdeklődésének homlokterébe, pedig alapvetően ugyanarra a sémára fűzi fel a mondandóját – állítja Krekó Péter. – Három éve a migráció, idén pedig a Soros-terv tűnt tematikai újításnak, holott mindkét esetben pusztán arról van szó, hogy a hazai ellenzéki pártok gyengélkedése miatt Orbán külföldről importál ellenséget, amellyel szemben harci lázban tarthatja a táborát.

Krekó szerint csupán mítosz, hogy Orbán egyfajta váteszként pontosan megjósolja a várható politikai-gazdasági folyamatokat – a 2014-ben modellként említett Törökország és Oroszország például nagyon súlyos gazdasági gondokkal küszködött az elmúlt években. Ugyanakkor tény, hogy a tusványosi beszédeket a kormányzati apparátus is feszült figyelemmel követi, és az alsóbb szinteken igyekeznek értelmezni, cselekvési tervekre lefordítani a kormányfő útmutatásait. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a 2014-es tusnádfürdői beszéd volt, amikor Orbán július végén azt találta mondani, hogy a hazai civil szervezetek tagjai „fizetett politikai aktivisták, akik külföldi érdekeket próbálnak Magyarországon érvényesíteni”, mire másfél hónappal később rendőrök vitték el az irodájából Móra Veronikát, az Ökotárs Alapítvány vezetőjét.

Krekó Péter szerint a legemlékezetesebb Orbán-alakítás épp 2014-es fellépése volt, amikor kijelentette, hogy Magyarországon egy illiberális állam kiépítése zajlik, pontosabban egy olyan „munkaalapú társadalomé, amely karakterét tekintve nem liberális természetű”. Ez volt az a pont, amikor a korábbi Nyugat-kritika átcsapott bizonyos keleti illiberális rendszerek dicséretébe, és amely az összes tusványosi beszéd közül a legzajosabb nemzetközi visszhangot váltotta ki. n

Retorikai kaleidoszkóp

Orbán Viktor 2010 óta megtartott tusványosi előadásai retorikai szempontból egységesen építkeznek. A 20–21. századi történelmi múlt elemző felidézése a beszédek első harmadáig uralja a témaválasztást, amit a magyar nemzet jövőjének átgondolása követ. Ezt a jellemzően európai (2010–2014), sőt globális (2015–2017) üzenetekkel tarkított érdemi részt keretezi a konkrét tusnádfürdői hallgatóság, rajtuk keresztül pedig a határon túli magyarság direkt megszólítása a beszédek elején és végén. Ennek a külső keretnek az első tagját humorral és iróniával fűszerezve hallgatóinak megnyerésére, második tagját pedig jellemzően befogadói politikai mozgósítására használja a kormányfő.

Vajon van-e a sajátossága a magyar miniszterelnök tusványosi retorikájának? Feltétlenül, ha például a budapesti évértékelő beszédekhez, a parlamenti felszólalásokhoz hasonlítjuk. A szabadegyetem szóösszetétel szabadságra utaló előtagját nemcsak politikai, hanem stilisztikai vagy öltözködésbeli szabadságként is értelmezi Orbán Viktor. Mindig ülve ad elő, ami a könyöklő pozíció felvételével radikálisan csökkenti a gesztikuláció lehetőségeit. Ebből is következik az áll gyakran visszatérő simogatása, amely bölcsességet és a gondolkodás folyamatát hivatott szimbolizálni, ugyanakkor a szorongás csillapításaként is értékelhető, ha túl gyakran él vele a szónok. Az idei előadás oldottságát segítette egy kék golyóstoll kézben tartása is, ami színben ütötte ugyan az előadó ingének zöldjét, viszont alkalmat adott a tollal való játékra: a bizonytalanságot kifejező babrálására, a beszéd elején felsorolt eredmények egyes pontjainak „kipipálására”, a hangsúlyosak „bekarikázására”. Ez utóbbi mozzanat ugyanúgy a spontaneitást és az együtt gondolkodást hivatott kifejezni, mint az öltözék megválasztása, azonban ezzel egyúttal fel is hívta a figyelmet Orbán Viktor egy másik vitatható előadói döntésére: a jelentős beszédeit nem szabadon, hanem jegyzetekhez kötve adja elő. Pedig a komoly programadó beszédek hatékonyságát megsokszorozza a szabad előadásmód.

Ezeken az alkalmakon a miniszterelnök nyakkendő nélkül jelenik meg, öltözéke a Kossuth rádióban adott interjúk oldottságán is túltesz. Az idén választott ing színénél előnyösebb volt a 2016-os kockás változat. Ez a vezetői öltözködés radikálisan fejezi ki „a nép közé tartozás” üzenetét. Ennek a lazaságnak a nonverbális megjelenését a mimika oldottságában (előadóként csak a választási győzelmet követő beszédeknél enged meg magának ennyi mosolyt), verbális formáját pedig a megszólítások („Zsolt”, „püspök urunk”) és a kiszólások kötetlenségében fedezhetjük fel.

Az önmagából többet megmutató karakter egy nyilvános szereplő esetében mindig képes a közönség kíváncsiságát felkelteni. Ezt fokozza az előadást követő kérdés-válasz rész is, ahol bárki a jelenlévők közül kérdést intézhet az előadóhoz. A híres és rangban távoli vezető megközelíthetővé válik, emberi arcának megmutatása erősítheti a hallgatóság szimpátiáját az előadó iránt. Tusványoson ezt a lélektani mechanizmust indítja be Orbán retorikája.

Verbálisan ezt úgy fejezi ki tusványosi beszédeiben a rétor, hogy bonyolult összefüggésekről és összetett problémákról „leegyszerűsítve”, „világosan fogalmazva”, „racionálisan”, „ebben a körben köntörfalazás nélkül” szól a hallgatóságához. Ennek a kiváltságnak a beavatottjai maguk a hallgatók, akik évről évre hatékony ellentétpárokban kapnak megerősítést Orbán Viktortól. A kormányfő felsorolásokkal, jelzők és hasonlatok alkalmazásával, tehát ismétléssel és szemléltetéssel osztja két részre a világot. E két világ közötti lényegi különbséget egyetlen ellentétpárban fogalmazza meg, amelynek elemeit a személyes névmások tudatos hangsúlyozásával azonosítja a hallgatósággal, vagy választja el tőle. Így jött létre a mi okkeresők – ők célkeresők (2013), mi illiberálisok – ők liberálisok (2014), a mi országunk biztos hely – a minket körülvevő bizonytalan világ (2015), mi vagyunk az új Európa – ők a régi Európa (2016), mi Európa védelmezői vagyunk – ők a migrációs válság előidézői és haszonélvezői ellentétpárok. Az egyes szám első és többes szám első személyű névmások észrevétlen felcserélése ismert vezetői fogás, amely a hallgatóság identitását újból és újból kicseréli az előadóéval. Orbán Viktor számos esetben akkor beszél többes szám első személyben, ha a saját akaratát kommunikálja, az egyes szám első személyű névmást pedig általában a triviális megfogalmazásokra használja. Ekként Orbán Viktor a józan ésszel bírók képviselőjeként láttatja magát, ha magáról beszél, és egyéni elhatározásait a közösség nevében fogalmazza meg, amikor, Platónnal szólva, retorikájával a lelkeket akarja irányítani. Olyan ez a retorikai teljesítmény, mint egy kaleidoszkóp: véges számú elem okos elrendezéséből egy színes világ képét teremti meg.

Hoványi Márton,
a Szónok Születik Retorikaiskola trénere