Tragikomédia

Végre vége.

Túl hosszúra nyúlt Schmitt Pál köztársasági elnökként előadott végjátéka. Hiszen helyzete már rég védhetetlen volt. Ő maga, de egész pártja is, amelyből vétetett, százszor jobban járt volna, ha egymást követő hazudozásaival, egyre ostobább megnyilatkozásaival nem késlelteti lemondását – a tragikomédia egyetlen lehetséges befejezését. De mint láttuk, mindvégig megmaradt helyzetének alapjában téves felfogásában, amelyhez ráadásul legfelülről kapott politikai támogatást.

Vajon milyen megfontolás vitte rá Orbán Viktort, hogy ellehetetlenült kreatúráját oly sokáig benn tartsa egy olyan politikai túlélőshow-ban, amelyet reménye sincs megúszni? Mert az államfői sérthetetlenség maszlaga – amire a miniszterelnök az utolsó pillanatig hivatkozott – legfeljebb arra volt elegendő, hogy ideig-óráig kitolja az elkerülhetetlen bukást. Amiről pedig mindenki tudta, annál dicstelenebb lesz, minél később következik be, mert bár az értelmetlen halogatás okozta több hónapos kártevést nehéz fokozni, de azért nem lehetetlen.

Épp Orbán ne mérte volna ezt fel? Ő, aki 2006 őszén hetvenkét órás ultimátumával – amit Gyurcsány Ferenc leváltására adott – sikerrel bírta rá a szocialistákat, hogy összezárjanak, és kitartsanak a kormányfőjük mellett? Szóval ennek a taktikának a mestere ne vetett volna számot azzal, mekkora esélyt kínált fel az ellenzéknek azzal, hogy mesterségesen tovább lélegezteti Schmittet? Hiszen ettől kezdve saját embereit, mi több, egész táborát odaállítja egy védhetetlen frontra. (Míg a legszélesebben értelmezett kormányellenes erők – mind a pártok, mind a különféle civil csoportok – egymásra találhatnak a államfő távozását követelők közös erkölcsi magaslatán.) Az Orbán teremtette szituáció mérhető és eleddig példátlan zavart, elkeseredettséget, csalódottságot okozott a jobboldalon; a szélsőjobb kezébe pedig újabb fegyvert adott a Fidesz ellen. Ha azonban a miniszterelnök nem várja meg még az egyetemi szenátus elítélő állásfoglalását sem – amely a kényszerítő tények ismeretében nem lehetett kétséges –, hanem jóval korábban leveszi a tábláról hitelvesztett vazallusát, azzal viszonylag kezelhetővé tehette volna az ügyet a kormányoldal számára. Nem kétséges persze, hogy az efféle kármentés soha és semmiképp sem maradéktalan, de hát a politika nem a szakadatlan győzelmek, hanem a kompromisszumok művészete.

Orbán viszont képtelen ezt belátni. Egész politikai mentalitásával ellenkezik, hogy a hatalom birtokában engedményeket tegyen, hogy kvázi gyengeséget mutasson, hogy megtörje a tévedhetetlenségnek azt a mítoszát, ami az iránta legodaadóbbak körében róla kialakult. És ma már kizárólag ennek a hitbéli bázisnak játszik, mert ezt a maradék tábort kell mindenáron megtartania ahhoz, hogy a következő választásra maradjanak esélyei. Ennek a javarészt radikálisokból álló tömegnek nem okozhat csalódást – mert ezek a Jobbik eszmevilágától sem idegenkedő, a legkevésbé sem konzervatív orbánisták őt keménynek, meg nem alkuvónak, az övéi mellett a végsőkig kitartó vezetőnek akarják látni. Az önmagáról festett kép, amelyen annyit dolgozott, fogságában is tartja: ha józanul, racionálisan, azt ne mondjuk, praktikusan lép, eddig forgalmazott portréjának bámulói elfordulnának tőle.

Csakhogy most egyszeriben világossá vált, hogy a Schmitt-krízis meggátolhatatlanul erodálja a Fidesz értelmiségét, mi több, szokatlan gerincességre készteti sajtójának túlnyomó részét is. Egyedül a közszolgálati médiumokat tudták „odafentről” utasítani, hogy még a saját gyakorlatukban is páratlan szervilitással alájátsszanak az elnöki abszurditásnak, de a többiek nem voltak hajlandók a veszett fejsze nyelét megmarkolni. A plágiumbotrány nem várt, feltétlenül pozitív hozama, hogy sokakban – intézményekben és magánszemélyekben egyaránt – feltámadt a konzervatív ethosz. És ez reményt adhat arra, hogy – amiként a demokratikus ellenzékiek pártállástól függetlenül egy platformra kerülhetnek az államfői intézmény tekintélyének védelmében – a jobboldal mérsékelt véleményformálói is felismerjék, szükségképpen milyen közel kerülhetnek egymáshoz a másik oldalon lévőkkel, ha a demokratikus norma és a politikai tisztesség úgy kívánja.

Orbánnak erre a számára váratlan veszélyre muszáj volt reagálnia. A múlt hét vége elég volt ahhoz, hogy hirtelen megértse, a Nemzeti Együttműködés Rendszere most végképp levizsgázik a társadalom legszélesebb nyilvánossága előtt. Schmitt tehát hétfőn, a parlament plénumán még egyszer előadhatta meghurcoltatásának velejéig hamis történetét, a Fidesz frakciójának tagjai és korifeusai pedig akkora ovációt csaptak, mint ha nem is a köztársaság elnökének csúfos lelépéséhez, hanem felmagasztaltatásához asszisztálnának.

Megérdemelték, hogy az egész ország tanúja lehetett ennek a szánalmas jelenetnek.