Tovább a putyini úton

Két hónappal ezelőtt Putyint az urnákhoz járuló polgárok 63,6 százalékának szavazataival választották az Oroszországi Föderáció elnökévé. Az ellenzék és a külföldi megfigyelők szerint a szavazás lebonyolítása során sok visszaélés és csalás is történt ugyan, de azt kevesen vonják kétségbe, hogy a választóknak legalább a fele akarta Putyint az elnöki székben látni. Hiszen a nevével fémjelzett években a Gorbacsov és Jelcin regnálása idején szétzilálódott Oroszország konszolidálódott, az Észak-Kaukázust többé vagy kevésbé sikerült pacifikálni, a nemzeti jövedelem és a lakosság életszínvonala csaknem folyamatosan emelkedett, az ország viszonylag könnyen kilábalt a gazdasági válságból, lassult a népességfogyás üteme.

Putyin előtt most nyitva az út, hogy új mandátumának hat éve alatt megvalósítsa azt, amit célul tűzött ki. Sőt, mivel e hatalomgyakorlási, gazdasági, szociális és nem utolsósorban hadsereg-fejlesztési tervek keretei általában 2020-szal zárulnak, feltehető, hogy a régi-új államfő egy második, illetve – a korábbi kétszer négyéves elnökségi periódusokat beleszámítva – nemcsak egy harmadik, hanem egy negyedik mandátumot is betervezett magának.

2018-ig azonban még nagyon sok víz folyik le a Moszkva folyón, egyelőre nem érdemes az azt követő időszakon spekulálni. Hiszen amire az elmúlt évtizedben nem volt példa: a rezsimmel szemben jelentős ellenállás alakult ki. Egyrészt az Állami Dumában helyet foglaló korábbi szalonellenzék kezd komolyan szembehelyezkedni a Putyin-rendszerrel, másrészt a parlamenten kívüli – mai orosz műszóval:
a rendszeren túli – ellenzék is izmosodik, tüntetéseken, tömeggyűléseken követel másfajta politikát.

Az új középosztály, a posztszovjet időkben felnőtt nemzedék alapvető változásokat szeretne.

Viszont Putyin szerencséjére ellenfeleinek tábora rendkívül megosztott. Soraiban ott vannak az egymást talán még a hatalomnál is jobban gyűlölő liberálisok, ultrakonzervatívok, szélsőséges nacionalisták, bolsevikok stb. Az is az elnök kezére játszik, hogy ellenfeleinek soraiból eddig még egyetlen karizmatikus, népvezér típusú vezető sem volt képes kiemelkedni.

Kockázat nélkül

A jövőben esetleg pályázhat erre a pozícióra Mihail Prohorov, a politikában újonc pragmatikus milliárdos, Alekszej Navalnij, a korrupció ellen Szent Györgyként hadakozó blogger, Szergej Udalcov, a hatóságokat provokáló sztálinista, vagy Alekszej Kudrin, a kiváló nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező volt pénzügyminiszter.

Amíg azonban ennyire széttagolt, összefogni képtelen az ellenzék, a hatalom nagyobb kockázatok nélkül vezethet be a külföldnek is tetsző demokratikus vagy csak annak látszó reformokat. A megválasztott elnök közölte, hogy a korábbinál nagyobb mértékben hajlandó együttműködni a parlamenttel. Több beleszólást kapnak a kormányzók megválasztásába a föderáció alanyai: az autonómiák és a megyék. Máris jelentősen könnyítették a pártalapítás feltételeit. Ennek köszönhető, hogy bár eddig csak hét bejegyzett párt volt Oroszországban, csupán április 19-ig 143 (!) új politikai tömörülés jelezte regisztrálási szándékát. Mindez persze semmiképpen sem jelenti a hatalmi struktúra érdemi megreformálását.

A gazdaságban Putyin az energiahordozók exportjának folytatására, valamint – részben ennek érdekében – a külföldi tőke és technológia fokozott bevonására, a hazai magántőke szerepének növelésére helyezi a hangsúlyt. Az ipar átalakítása és korszerűsítése természetesen az ő terveiben is fontos helyen áll, bár észrevehetően ritkábban említi ezt a feladatot, mint tette ezt Dmitrij Medvegyev. (Ha a két vezető prioritásai között van is árnyalatnyi különbség, az talán épp ebben mutatható ki.)

Katonai tervek

Mindaddig azonban, amíg az orosz gazdaság és költségvetés nem képes túljutni azon, hogy döntő ágazata az energiahordozók és más ipari nyersanyagok kitermelése és kivitele legyen, addig rendkívüli mértékben függ attól a tényezőtől, amelybe Moszkvának jóformán nincs beleszólása: a kőolaj és a földgáz világpiaci árától.

Itt lép be a képbe az úgynevezett Mozambik-effektus. Ebben az afrikai országban a közelmúltban hatalmas, Európába állítólag viszonylag könnyen eljuttatható földgázkészletekre, Tanzániában és Kenyában pedig jelentős kőolajvagyonra bukkantak. Ezeknek a kitermelése – kivált, ha a Közel-Keleten nem éleződik tovább a feszültség – bizonyos fokig nélkülözhetővé teszi az orosz földgázt Európában, jelentősen lenyomhatja a kőolaj világpiaci árát. (Sőt, a kőolaj jelenleg abszurd magas ára ettől függetlenül is csökkenhet.) Akkor pedig bealkonyul Putyin hangzatos gazdasági, de még inkább szociális terveinek: a bér- és nyugdíjemeléseknek, a lakásépítés, az oktatás, az egészségügy fejlesztését célzó állami ráfordítások számottevő növelésének. S ha ez bekövetkezik, akkor az a politikai közhangulatra, a rendszer stabilitására is szükségszerűen visszahat. És nem utolsósorban a fegyveres erők 2020-ig tervezett fejlesztéseire (400 új interkontinentális rakéta, 50 hadihajó, 2300 harckocsi stb. hadrendbe állítása) is.

A nagyra törő katonai tervek megvalósulásától nem választható el Putyinéknak az a nyíltan ki nem mondott, de kitapintható szándéka, hogy Oroszország ismét legalább félszuperhatalmi státusra emelkedjék, s mint ilyen egyenlő vagy csaknem egyenlő pozícióból tárgyalhasson az Egyesült Államokkal, a NATO-val. Rövidebb távon Moszkva két fő külpolitikai célja a posztszovjet térségben (mindenekelőtt Ukrajnában) érvényesülő befolyásának visszaállítása és a határainak a közelébe tervezett amerikai rakétaelhárító rendszer létesítésének megakadályozása.

Magyar belügy

A Magyarországhoz fűződő viszony Putyinék külpolitikai dossziéjának valahol a legalján található.

A Putyin-rendszert nem vezetik ideológiai szempontok: ha a Fidesz, akkor a Fidesz, ha a szocialisták, akkor ők, vagyis azzal tárgyalnak, aki kormányon van. Budapestnek az EU-val fennálló kapcsolatait, vitáit, a magyar alaptörvényt alapvetően magyar belügynek tekintik. Az utóbbival kapcsolatban az egyetlen kifogásuk az, hogy az 1944. március 19. és az okmány elfogadása közötti háromnegyed évszázadot exlex helyzetnek minősíti. Érvényesnek tekinti-e akkor Budapest például a párizsi békeszerződést vagy Magyarország NATO-csatlakozását? – kérdezik Moszkvában. Azt viszont orosz részről nyilván jó néven veszik, ha a Mol – gyakorlatilag a Déli Áramlat javára – kivonul a Nabucco-projektből.

Elnöki beiktatását követően Vlagyimir Putyin bizonyosan nem nyit minőségileg új fejezetet az orosz politikában. A kérdés az, mennyire lesz sikeres az előző fejezet folytatásában.

(A teljes írást elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)