Tomcat kattintékony

„A rendezvényre zászlót, transzparenst, szórólapot, zajkeltő eszközöket bevinni tilos.
A rendezvényen résztvevők tudomásul veszik, hogy felszólalni, kérdéseket feltenni csak a konferencia moderátorának engedélyével lehet, aki a szót indokolási kötelezettség nélkül bárkitől azonnal megvonhatja. A rendezvényen csak olyan személy vehet részt, aki – a regisztrálás tényével, mint ráutaló magatartással – kijelenti, hogy korábban semmiféle más közéleti eseményt nem zavart meg, botrányt nem okozott.”

A konferenciára csak, az egyéb passzusok mellett a fentieket is tartalmazó házirend elfogadásával, fényképes igazolvány felmutatásával, fémdetektoros kapun át juthatott be az érdeklődő. A teremben pedig az amúgy hibátlan pesti panorámába untalan beálló, zsinórfülű biztonságiak engedték nem feledni: Tomcat is bejelentkezett az összejövetelre. (Elvégre érintett: szélsőjobb is, meg média is.)

Mi több, a kuruc.info szintúgy megemlékezett (szokásukhoz híven, névvel, címmel, telefonszámmal) a jeles eseményről, amiképp azt Dessewffy Tibor DEMOS-igazgató cseppnyi büszkeséggel jelentette.

Hogy az idehaza sokak által csak tesztoszteron túltengéssel küzdő ifjak csoportjaként aposztrofált szélsőjobbos társaságok működése nemcsak nálunk probléma, igazolják a német, francia és holland előadók.

Németországban a szélsőjobb kérdése ’90 óta folyamatosan napirenden van, azóta 136 halottat számláltak az összeütközésekben, naponta két erőszakos cselekmény köthető hozzájuk. Támogatottságuk nem csekély, mintegy 16 százalékos, részben amiatt, hogy a német társadalomban 20 és 50 százalék közöttire tehető az idegengyűlölők aránya. Nőtt az iszlamofóbia a hétköznapi kultúrában és a fiatalok körében. Őket az interneten és a zenén keresztül találják meg, az elmaradott régiókban pedig népszerűek a szélsőjobb által szervezett szabadidős tevékenységek.
– Kihasználják a társadalomban meglévő félelmeket, a bizonytalanságot, s bár közvetlen fenyegetettséget nem jelentenek a demokráciára, lappangó veszélyt hordoznak – így Britta Schellenberg, a müncheni Alkalmazott Politikakutatás Központ kutatója.

A média – Schellenberg, de valamennyi előadó szerint – nemigen segíti az eligazodást. A szélsőjobbhoz kapcsolódó események eleve csak erőszakos cselekmények, vagy választási sikerek esetén kerülnek a hírsodorba, a tendenciák folyamatos bemutatása, nyomon követése, úgy fest, külföldön is hiányzik.

Az előadók felróják: ha a média épp nem alultematizál, hajlamos szenzációként tálalni a szélsőségekhez kötődő híreket. A történésekről dramatizált formában, érzelmekre ható, erős képeket mutatva számol be. A sztereotípiákat meghaladni – nemcsak a verőlegények rigmusait, de az esetlegesen meglévő árnyaltabb ideológiákat is vázolni – ritkán sikerül. A középpontba a kiszolgáltatott áldozat helyett leginkább az elkövető kerül. A hírek mögött az elemzés, a felvilágosítás, az érzékeny értékelés elmarad.

Schellenberg állítja: ha az újságíró csak szimplán beszámol az eseményekről, az kontraproduktívvá válhat.
– A közönség elfogadhatóként is értelmezheti a látottakat. Ráadásul a szélsőjobb kérdése Németországban sokakat irritáló téma, hiszen a nemzeti szocializmussal kapcsolódik össze. Így a történelem értelmezése a média színterébe kerül, egyéb kérdéseket is aktualizál.

Az újságíró mégsem válhat politikai szereplővé.
– Mindenki tudja rólam, hogy baloldali vagyok, de sosem írtam alá semmilyen petíciót – fogalmaz Michel Samson, a Le Monde tudósítója, aki egyik könyvében a Nemzeti Front által irányított Toulon város önkormányzatát vizsgálta.

Samson gyakorlati tapasztalatai alapján úgy véli, a távolságtartó magatartásmód és nyelvezet elengedhetetlen.
– Ha a Nemzeti Front egy tagjával beszélünk, azt tegyük udvariasan, tartózkodjunk a túlzásoktól. Szeretik azt hinni, hogy nagy média-összeesküvés áldozatai, de ebbe a diskurzusba nem szabad beszállni. Nem haverkodunk, nem eufemizálunk és nem írunk körül semmit.

A helyes és egységes fogalomhasználatot pártolja a Berlinben és Hamburgban dolgozó, szabadúszó újságíró, Toralf Staud is.
– A fasizmus nem egyenlő a szélsőjobbal, „jobboldali extremizmus” helyett pedig pontosan nevezzük meg, rasszista, antiszemita vagy épp homofób atrocitásról beszélünk-e. A bal-jobb tengely politikailag kényelmes, de nem visz előbbre. Hova helyezzük rajta mondjuk a fundamentalista keresztényeket, azokat a katolikusokat, akik megkérdőjelezik a férfi-női egyenjogúságot? Vagy a bevándorló-ellenességgel plusz erős szociális állammal kampányolókat?

Staud, bár tisztában van a szerkesztőségek egyre apadó költségvetésével, azt mondja, a szélsőségeseket nem lehet csak úgy mellesleg kezelni. A jelenségek alapos elemzéséhez kíváncsi, türelmes, tapasztalt és jól felkészült újságírókra van szükség. Akik a zenék, internetes oldalak, programok és ideológiai alapvetések ismeretében teszik fel kérdéseiket. Akik idéznek, de nem egy jó poén, hanem az összefüggések mélyebb bemutatása érdekében. Akik tárgyilagosak, de nem mentesek az értékektől. Akik képesek nyomás alatt tartani az interjúalanyt jelezvén: lehet, hogy elmondhatja véleményét, de attól az még helytelen, antidemokratikus.

– Az emocionális elutasítás a közönségben könnyen vált ki szolidaritást. Érdemes inkább racionális kérdéseket feltenni. Ki jogosult kórházi ellátásra? Milyen alapon zárná ki azt, aki fizette a járulékot?

Vagy:
– Mondja Le Pen úr, amikor sokmillió külföldit szeretne kitelepíteni, azt hogyan oldaná meg? Vonattal? A rendőrök segítségével? Hova tenné őket? Cinikusnak tűnik, de működik. Zavarba hozhatók – legalábbis a Le Monde-os Samson szerint.

– Zsigerből tesszük, amikor írunk a szélsőjobbról. Akkor is főleg riportokat, amelyekben nem érvényesül az amúgy alkalmazott „hallgattassék meg a másik oldal” elv – summáz már a hazai újságírók által körbeült kerekasztalnál Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője. – Nem tudunk közel férkőzni hozzájuk, képtelenek vagyunk feltárni az okokat, nincs párbeszéd, se kapcsolat. Csak kívülről lehet írni róluk.

Cáfol a Népszabadságos Czene Gábor. Ő már a kilencvenes évek elején leült szkinhedekkel. Amúgy pedig, jelzi, ott az internet, megismerhető az érvkészlet, egy-egy életút. Ami inkább hiányzik: a háttér. Például, hogy ki finanszírozza e szervezeteket.

Helyette, most is a régi gumicsontokat rágjuk. Belinkelni-e a kuruc.info-t (az Indexnél szerkesztőségi állásfoglalás, hogy nem, de a Jud Süss mégis tőlük is elérhető volt), megmutatni-e az égő kukát.

– A hírérték attól is függ, az esemény mennyiben veszélyezteti az alkotmányos rendet – így az MTV-s Kert Attila. – És ismert alapszabály: verekedő embert könnyebb megmutatni, mint az illetéktörvényt.

Bólogat a szakma. Az indexes Bodoky Tamás azt mondja, hálás a tematika. Kattintékony.
És ez egyelőre elég.

Van mit tanulnunk.