Tölgyessy Péter nagy keresztje

„Nem. Ezt a népszavazást ki kell írni” – reagált a riporteri tamáskodásra az esti Híradóban egy szemüveges, kardigános fiatalember, alatta tévés felirat: Tölgyessy Péter alkotmányjogász, mellette több kötegnyi, szalaggal átkötött papírtorony. Aláírási ív. Tudtam, hogy EKA-főszereplő, jogász, az MTA munkatársa, részt vett a Fordulat és reform írásában, ő szerkesztette ’88–89 fordulóján az SZDSZ beköszönő programjának alkotmányjogi fejezeteit.

Civil pálya

Túl sok volt akkoriban az új arc. A különösség. Naponta friss vágóképekkel ismerkedtünk. Kamaszos Fodorokkal, dacosan borostás Orbánokkal, Petőfisen kihajtott gallérú Kónyákkal. Annyira különböztek a megszokott, élesre vasalt, kádári funkciképtől, hogy egy Tölgyessyhez hasonló akadémikus karakter fel sem tűnt. Pedig Tölgyessy akkor már tett egyet s mást azért, hogy a Független Jogász Fórum (FJF) által szervezett Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tárgyalási menetrendjét, ügyrendjét kidolgozzák. Ami fontos lépés volt, ha nem akartunk úgy járni, mint Lengyelország, ahol az állampárt hatvan mandátumot „blokkolt”, s úgy keverte a búzát az ocsúval, hogy 12 acsargó ál- és valódi párt jutott a parlamentbe.

Tölgyessy (és az óvatos Antall) érzékelte a veszélyt, amikor az állampárt delegációjával tárgyalt az EKA. A kölcsönös megbecsülés, a tárgyalókészség itt alakulhatott ki. Később tán ez lett Tölgyessy veszte, amikor a két rendszerváltó nagy párt viszonya megromlott.

Ráadásul friss belépőnek számított a vezetésben. Túl szabályszerű, civil pályát futott be, szamizdatos múlt nélkül.
De jött a rendszerváltás, s a fiatal jogásznak máris egy népszavazás gondjával kellett megbirkóznia. Pártja nevében „ő nem írta alá” szeptember 18-án a megbeszélések eredményét szentesítő egyezményt, amely január 7-ére hozta volna előre Pozsgay villámgyors elnökké választását. Viszont aláírásgyűjtést kezdeményezett. A sajtó egy része „fő békebontónak” tartotta. Manapság gyakran indul efféle program, akkoriban még nem volt bevett műfaj. Végül összejött 214 ezer aláírás, amelyből az átlagosnál kukacoskodóbb választási bizottság 114 420-at talált szabályszerűnek.

A kezdeményezők célja kettős volt. Megakadályozni az ellenzék megosztását, a „maszek tárgyalásokat” és az MSZMP „reformhajráját”, az őrült törvénykezési hajszát, melynek során az ellenzék minden törekvését megelőzve kész helyzetet teremtett volna. Ezért is tették le a fegyvert minden vitatott ügyben. Felszámolták a Munkásőrséget, a munkahelyi pártszervezeteket, egy lapra téve fel mindent: a „kizárólag mostani, egyszeri”, előrehozott elnökválasztásra. Ezt „szeletelte le” – Kis János kifejezésével – a négyigenes akció. A korai elnökválasztással meghiúsult a megálmodott félprezidenciális rendszer, Pozsgay karrierje derékba tört. Tölgyessy sokat tett azért, hogy a részt vevő pártokat meggyőzze: ez kivitelezhető.

Volt min meglepődnie annak, aki betévedt az SZDSZ központjába a népszavazási kampány közepén. Először a teoretikus figurán (Tölgyessyn), aki – az emlékezők szerint – megdöbbentően alapos tárgy- és társadalomismerettel rendelkezett. Tudta, hol kell az alvégen kampányolni, hol a felvégen. Ma a „kétkezi politika”, a szervezés profik dolga. Akkor „élőben” próbáltak ki mindent. Tölgyessy ebben is tehetséges volt. Mindemellett persze ismerte a „szakirodalmat” is, az észt választási törvénytől az angolszász parlamenti procedúráig. Nem véletlen, hogy a Nemzeti („háromoldalú”) Kerekasztal alkotmányozási és választási albizottságaiban ő vezette az EKA delegációját.

Végül is máig időtálló választási rendszer született. Kompromisszumok, napi szempontok gyümölcse, aránytalan és „igazságtalan”, de a mindenkori kormánynak (és az országnak) biztonságos. A parlamenti rendszer – bármilyen – működőképes. Az alkotmány bírálható, de strapabíró. Az elburjánzó pártok száma korlátozott maradt.

Tölgyessy szerint – bár a népharag időről időre a „túlnépesedett” parlament ellen fordul, amelynek presztízse siralmasan alacsony – működőképes Országgyűlés született. Ha a légkör egyre nyomasztóbb, az nem az intézmény hibája, szereplőinek politikai kultúráját „dicséri”. Tölgyessy titkos fájdalma, hogy a rendszerváltást az ország máig nem tartja sikeresnek.

Apák és fiúk

Ráadásul Tölgyessy karrierje az új rendszerben gyorsan megtört. 1990 májusában nyilvánvalónak látszott: népszerű ügyvivőként ő lesz a frakcióvezető. Már októberben lemondatták. „Megfordult velem a szék, azt hittem, eljött a politikai pályám vége.”

Egykori SZDSZ-es frakciótagoktól, vezetőktől homályos válaszokat kapunk, ha azt kutatjuk: mi volt a váltás oka. Olyasmit rebesgetnek, „saját szakállára tárgyalt” Antallal, az alkukból rendszeresen „kifelejtette őket”, túl barátságos viszonyt ápolt az egyre vadabbul jobbra tolódó kormánypárt vezetőivel. Tölgyessy ezzel szemben a pártelit „jozefinista gőgjét”, „értelmiségi allűrjeit” ostorozza.

Tegyük hozzá: a növekvő bizalmatlanság légkörében nehéz volt „nem gyanúsnak lenni”. Azonnal kitört a pusztító médiaháború, a hajdani szövetségesek átestek a két forduló közötti, akkori mércével durvának számító „apák és fiúk” kampányon. Az SZDSZ háttérértelmiségét egyre inkább taszította az urizáló jobboldali hangnem. Hogy magukat tekintették a magyar múlt „természetes és egészséges” folytatóinak. Ráadásul Tölgyessy nemhogy a paktum egyik kidolgozója, Kis Jánossal, Pető Ivánnal együtt aláírója is volt, amit jobb- és baloldalon egyaránt utáltak.

A végjáték a politika vastörvényei szerint alakult. Kis János lemondása után Tölgyessy ellentámadásba ment át. Pártjának plebejus elemei kedvelték, s ’91-ben elnökké választatták. A tagság ezt békítő gesztusnak szánta. Tévedett.

„Ez az a csapat, amely az MDF-et legyőzi” – zárta az estébe hajló, zajos ülést ünnepi pátosszal a győztes, bemutatva ügyvivői testületét. Kínos volt a Fáy utcai csarnok méla csendje. A többség már érezte, baj lesz. Az új elnök légüres térbe került. Ült a kihalt Mérleg utcában, olvasott és jegyzetelt. Mondták: mégiscsak elméletalkotó intellektus. Nem „főnök”. Egy pártelnöknek nem építésznek, hanem művezetőnek kell lennie. Egy év múlva simán győzték le. De hogy elemző készsége, intuitív képessége erős, az leköszönő beszédéből is kiderült. Zárásként figyelmeztetett: a közvélemény-kutatás csalóka, az MSZP nemhogy kiheverte a sokkot, de a baloldal máris az övé. Hamarosan nyerésre áll.

Utoljára akkor láttam Tölgyessyt politikusként beszélni, amikor ’94 forró tavaszán a körcsarnokban egy percre kicsapódott a zárt küzdőtér ajtaja. Hallottuk, amint tapsorkántól kísérve sorolja egy konfliktusos koalíció buktatóit. A taps nagy volt, az ellenszavazat kevés. Az SZDSZ elindult az úton. Az országos lista Tölgyessyt még a Házba vitte, ahol nem szólalt fel többé. ’96 őszén pártjából is kilépett. Független lett és magányos.

A neten máig megtaláljuk a tízéves sajtóközleményeket, amelyek világgá kürtölik: „A Fidesz leigazolta Tölgyessy Pétert.” Túlzás volt, Fidesz-tag sohasem lett. Némán (és sértetten) üldögélt át két ciklust. Aki azt hitte: elnöki háttérguru lesz, tévedett. Tölgyessy rendszerváltó múltja bokrétának kellett a fideszes kormányfői kalapra. Amíg a név szimbólum volt, maradhatott. De a Tölgyessy név reklámértéke – a rendszerváltás fényével együtt – megkopott.

Szabadon elemezhetett, írhatott. Ám a mai politika nem tolerálja a józan megfigyelőket. Szemet szúrnak az efféle mondatok: „Orbán szembemenetel számos polgári értékkel.” 2006-ban a lapokból tudta meg: minden létező listáról lehúzták. Telefonra sem méltatták.

Volt visszaút? Kuncze néha beszélt vele. 2002-ben Demszky, kurta elnökségének idején, az SZDSZ-be invitálta. Akkor mondta volt pártjáról a látnoki szavakat: „Kiszáradt fa.”

Tölgyessy azzal magyarázza a „nagy váltást”, hogy a baloldal nem az ő világa. Az EKA volt az ő világa. Olyan világ, amelyben a politikusok ki tudtak egyezni a bajban. De a kiegyezések (s a kiegyezők) nem népszerűek. Majd. Egyszer. Talán. Ötven év múlva.