Több mint rendszerváltás – Orbán meghirdeti a lázítás évét

Habár köztudomásúan nem a szavaira, hanem a tetteire kell figyelni, Orbán Viktor olykor megdöbbentő nyíltsággal tárja fel politikai céljait. A 2009 őszén elmondott és 2010 elején publikált kötcsei beszéd nem kertelt, amikor a vitákat a „maguk természetességével”, értsd: a kormány kizárólagos akaratával felváltó nemzeti ügyek korszakának eljövetelére utalt. A világszerte kétes hírnévre szert tett 2014-es tusványosi előadás sem kerülgette a forró kását az illiberális demokrácia és az orosz meg a török példa említésével.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Igaz, hogy 2014-ben a Fidesznek nem volt választási, Orbánnak pedig kormányprogramja, ám a miniszterelnök valójában nem fukarkodik a program­­értékű megszólalásokkal. A külképviselet-vezetők előtt tartott rendszeres beszédei többnyire, értelemszerűen, külpolitikával foglalkoznak, míg a tusványosi pódium Orbán „nagystratégiájának” és világképének kifejtésére ad lehetőséget. Az ismétlődő alkalmak közé tartozik, sőt valójában ez volt az első, az úgynevezett országértékelés – amikor is tehát Orbán nem számot ad a kormány munkájáról, hanem ő az, aki értékeli az országot. Keveredik benne a helyzetelemzés, a sikerek felsorolása, olykor konkrét lépések bejelentése, valamint a kormánypártnak adott politikai utasítások kinyilvánítása. Hogy csak a legutóbbi eseteket idézzük fel, 2015-ben Orbán jó reggelt kívánt elbizonytalanodott, szerinte szendergő, elkényelmesedett híveinek, 2016-ban pedig a „betelepítési kvóta” elleni népszavazási harcra hívott fel.

Világosan kirajzolódik mindebből egy olyan politikus alakja, akinek „a pillanat uralásán” túl is vannak elképzelései, még akkor is, ha ezek az elképzelések sokakból váltanak is ki riadalmat. Az a képessége is megvan, hogy elgondolásait tettekké és parancsokká formálja. Orbán sok mindent és sok mindennek az ellenkezőjét mondta már, ahogyan 2010 óta épített rendszere valódi mibenlétét is több irányból próbálták megközelíteni felmagasztalói és kritikusai egyaránt, utóbbiak a maffiaállam, a mutáns fasizmus vagy a választásos autokrácia gondolati konstrukciói felől közelítve. Egy-egy beszéd újabb lehetőséget ad az orbáni „Leviatán” természetének jobb megértésére.

Ha 1998-ban Orbán kormányváltásnál többet, de rendszerváltásnál kevesebbet hirdetett, 2010-ben pedig a rendszerváltást célozta meg – sikerrel –, akkor a 2016–2017-es Orbán ambíciója már több mint rendszerváltás. A magyar miniszterelnök ugyan „tudja, hol a helye” a világpolitikában, de a Brexit és Trump által fémjelzett paradigmaváltás egyik győzelmi esélyeseként tekint önmagára. A „lázadás éve” számára egyúttal a lázítás éve: a liberális Nyugat hanyatlására vonatkozó várakozások igazolódtak, a játéktér kinyílt, s most Orbán mindent, ami hatalmában áll, igyekszik megtenni, hogy az európai politika balközép-jobbközép centruma, ahonnan törekvéseit korlátozhatnák, megrendüljön.

Hazai pályán a „megalvadt kádári struktúrák” összezúzásának – Tellér Gyula kilencvenes években alkotott – straté­­giá­­ja győzelmet aratott 2010 után. Orbán szembenállása az utódpárttal a meggyőződéses antikommunizmus helyett egyre inkább azon alapult, hogy az MSZP rendelkezett olyan beágyazott társadalmi-intézményi struktúrával, ami sokáig szilárd erődrendszerként gátolta a Fidesz térnyerését. Ez azonban belülről és kívülről is súlyos károkat szenvedett, ezért a kétezres évek végétől ellenállhatatlanná vált Orbán offenzívája, és nyomában a saját hatalmi hálózatának kiterjesztése, megszilárdítása. A miniszterelnök centrális politikai erőterének koncepciója egyezést mutat a magyar politikatörténet egyik fontos hagyományával: az ellenzékiség szűkebb-tágabb körei mindaddig virulens életet élhetnek, amíg főként egymással vannak elfoglalva és nem veszélyeztetik a kormánypárt formális és informális szabályok által körülbástyázott dominanciáját.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Orbán, akitől – mondhatni – sosem volt idegen az egyszemélyi vezetés gondolata, 2003-ban elnöki rendszerként szervezte újjá a Fideszt. 2010-es újbóli hatalomra jutása Magyarország fideszesítésének kezdetét jelentette: függő viszonyok épültek ki a kormányzat legfelsőbb köreitől és az oligarchák kijelölésétől kezdve az egyes szakterületek „papjainak és pénztárnokainak” kinevezésén át a települések közmunkaelosztásáig menően, széltében-hosszában mindenütt az országban. A hatalom centralizálása felfelé tolja a döntési felelősséget, nem egy esetben egyenesen Orbánhoz, s ez ritka távollétei esetében fennakadásokat okoz. A véget nem érő központosítás a biztosítéka annak is, hogy a hűbéri lánc tagjai teljesítsék politikai harci kötelességüket s hogy párt- és állami stallumukat személyes gazdagodásuk érdekében használhassák fel. A káderek „táplálása” az orbáni mechanizmus alapképlete: egyszerre ösztönzés és zsarolás. Lánczi András óta tudjuk, hogy amit mások korrupciónak hívnak, az a Fidesz legfőbb politikája.

A szakpolitikai tervezés és érdekegyeztetés Magyarországon amúgy is döcögő rendjét mostanra végképp felváltotta a kampánykormányzás. Ennek oka kezdetben az lehetett, hogy a költségvetési megszorítások idején, 2011–2012-ben a kormány virtuális politikai háborúk kreálásával ellensúlyozta népszerűtlenségét. Ezt követte a rezsicsökkentés, majd pedig a bevándorlásellenesség propaganda-hadjárata. Közben az egészségügyben legfeljebb kampányszerű hangulatjavítás zajlik, az oktatás vagy a közmunka rossz mutatóit pedig másokat hibáztató és várhatóan további bajokat okozó politikai deklarációkkal vélik elfedhetőnek az állítólagos szaktárcánál.

Van azonban egy mélyebb rétege a kampánykormányzás orbáni felfogásának. Ez a voluntarizmus tényleg arra törekszik, hogy nagy vonalakban kielégítse a számára megragadható, általa kiszolgálni akart várakozásokat. A szuverenitásretorikát felváltó nemzeti öncélúság a nacionalizmus és a sérelmi politika közérzeteinek felkorbácsolásához, a fenyegetettségtudat és az erős kéz iránti igény fenntartásához vezetnek. Ez nem csak kifelé irányul: a társadalmon belül is jelen van az „önhibás”, „érdemtelen” rászorulók kategóriája, akiket ellenőrizni és büntetni kell, akikkel szemben a társadalmi szolidaritás morális aggályok nélkül felmondható s akiknek egzecíroztatása egyenesen a közép- és felső középosztály gyarapodásának feltételeként állítható be. Az egykor „polgári” Fidesz ma már – a legfőbb kormánylapban látnokként méltatott Csurka István módjára – „háttérhatalmakat” orront minden kritika mögött, aláásni próbálva ezzel a politikai ellenfelek és a civil szervezetek hitelességét. E politika alakítói, köztük nyilván maga Orbán, számottevő szociálpszichológiai érzékkel és tudással rendelkeznek, általában pontosan mérik és eltalálják, hogy a közérzelmek közül melyek felerősítése szolgálja a javukat.

A hatalmi ágak ellenőrző szerepének visszaszorítása, a médiaviszonyok átrendezése, a választási geometria innovációi, a népszavazási kezdeményezések adminisztratív és megfélemlítő akadályoztatása, az érdekszervezetek kiszorítása a döntéshozásból, ellenben a kormány számára kívánatos partnerek kijelölése, akár legyártása, valamint a közadatok elérésének nehezítése mind azt a célt szolgálják, hogy Orbán vezetésével a kormánypárt folyamatosan tágíthassa a mozgásterét. A szabadságjogok több hullámban zajló visszaszorítása szorosan összefügg az emberi méltóság védelmét szolgáló politikai korrektség diadalmas felmondásával meg azzal, hogy az Orbán-rezsim alaptörvényi szinten vont vissza amúgy is kevéssé érvényesülő, de addig legalább valamilyen szinten számon kérhető szociális jogokat.

Ha szűkül a jogérvényesítés, a nyilvános vita és a kormány feletti kontroll tere, akkor akadálytalanul épülhet tovább a 21. századi hűbériség, Orbán pedig külön felhatalmazás nélkül állíthatja át a magyar külpolitika GPS-koordinátáit. Miközben a miniszterelnök ismét országot értékel, az országnak egyre kevesebb lehetősége marad arra, hogy a vezetőjét értékelhesse.

ÚT A REZSIHARCIG

Újjá kell építeni Magyarországot – ez volt a 2010-es választások előtt az orbáni évértékelő legfontosabb belpolitikai üzenete. Orbán Viktor 1999 óta tart országértékelő beszédeket, ez volt sorban a tizenegyedik és az utolsó ellenzéki monológja. „Már jó ideje mindenki, akivel találkozom, és minden, amit látok, hallok, tapasztalok Magyarországon, azt mondja, üzeni, sőt kiáltja: változtass! (…) Itt az ideje, hogy Magyarországnak erős vezetése legyen” – mondta. Orbán az utcákon romboló tüntetőket és a szélsőjobbot a szocialistákkal közös nevezőre hozta: „A józan ész mindenekelőtt arra int, hogy mindenfajta szélsőség veszélyes. Arra int, hogy utasítsunk el minden szélsőséget, hiszen éppen a szélsőségek sodorták bajba Magyarországot. Az egyik szélsőséget ma éppen a hatalmon lévők jelentik, akik a törvények fölé helyezték magukat. A másik szélsőség a törvényen kívül helyezi magát – azt gondolván, hogy céljai elérése érdekében akár az erőszak is megengedhető.” Orbán azt mondta, a gazdaságot talpra állítja, új munkahelyeket teremt, megmenti az egészségügyet, új rendet akart az országban, és szociális biztonságot.

Megválasztották, kétharmad birtokában, egy évvel később már arról beszélt, hogy 2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehozták a minden további remény alapját jelentő változást. Azt ígérte, 2011 a megújulás éve lesz, amikor átszervezik és új alkotmányos alapokra helyezik Magyarországot. Ígérte, hogy 2012 az elrugaszkodás, 2013 az emelkedés, 2014 a gyarapodás éve lesz. Orbán hadat üzent az államadósságnak.

„Az elrugaszkodás évének” kezdetén, 2012-ben arról beszélt, az előző évben új útra lépett az ország, de nem tudtak minden munkát elvégezni: „Rácáfoltunk korábbi gyengeségeinkre, azt ugyanakkor a kormány tudta, hogy nyolc év hibáit és húsz év elmaradásait nem tudja gyorsan megoldani.” A szocialistákat az elsüllyedt olasz hajó kapitányához hasonlította, akik elsőként hagyták el a fedélzetet. Szerinte a szocialista kormányok „mindent eltüntettek, ami sűrűbb a levegőnél”. Azt ígérte, megerősíti a középosztályt, kezükben tartaná a politikai hatalmat.

Fotó: Kovalovszky Dániel

2013-ban – az „emelkedés évében” – az volt a jó hír, hogy az előző évben 90 300 gyermek jött világra; 2251-gyel több, mint egy évvel korábban. Arról beszélt, hogy fogadatlan prókátorok kishitűségre buzdították a magyarokat, arra figyelmeztetett: „Aki fél, azt megharapja a kutya, ledobja a ló, sőt még a roller is. Gyáva népnek nincs hazája, de barátja és szövetségese sincs, mert megbízhatatlan.” Aztán ígért tízezer exportáló, versenyképes magyar középvállalatot. Azt mondta, 15-20 regionális magyar multi ad majd erőt a magyar gazdaság globális terjeszkedéséhez, és közben a nemzeti össztermék 50 százaléka alá csökkentik az államadósságot. Akkor a „Magyarország jobban teljesít” volt szlogen.

2014-ben ismét jó híreket közölt a kormányfő: Magyarországon 40 év után először csökkent a rezsi. Ráadásul: míg Európában inkább mérséklődik, idehaza nő a foglalkoztatottság. Azt mondta, évtizedek óta nem volt ilyen alacsony az infláció, stabilan növekszik a gazdaság, mindenki tartós növekedést jósol Magyarországnak. Kellett a sikerpropaganda, hiszen választás előtt állt az ország.

2015-ben tűnt fel először a „Magyarország erősödik” szlogen. Orbán, aki az előző évben ismét győzött a választásokon, évértékelő beszédében azt mondta, a következő éveknek a keményen dolgozó emberekről kell szólniuk. Úgy fogalmazott, hogy a kormány elengedte a politikai korrektség dogmáját, hiszen a magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt, nem a duma érdekli, hanem a tények, eredményeket akar, nem elméleteket, munkát akar, és olcsó rezsit. Elmondása szerint növekedtek a bérek, rekordokat döntött a foglalkoztatás, kiemelte a devizahitelek forintosítását, a bővülő gazdaságot, az áremelések megfékezését, a nyugdíjak értékének megvédését és a beruházások számának emelkedését.

Tavaly Orbán Viktor szerint repülőrajtot vett az ország, épült a keresztény-nemzeti korszak, a polgári Magyarország. Ugyan bezavartak a pedagógustüntetések, de a kormányfő azt üzente, csak olyan béremelést lehet megvalósítani, amit a gazdaság helyzete megenged. (Arról nem ejtett szót, hogy nem ez volt a tanárok fő követelése). Az egészségügyben szerinte még Budapesten baj van, ezért a fővárosba szuperkórházat álmodott. De ez a beszéd inkább a népvándorlásról szólt.

P. A.

RÁNK RÚGTA AZ AJTÓT A TÖRTÉNELEM

Új világ született – ez volt a 2010-es választások előtti Orbán-beszéd fő külpolitikai üzenete. Szerinte az új világ rögtön le is számolt néhány illúzióval: azzal, hogy pusztán számokkal, igazi munka és értékteremtés nélkül fenntartható a világgazdaság, hogy így finanszírozhatók a nemzetközi pénzügyi folyamatok. Mint fogalmazott: a trükkök százaival fölfújt hitellufik kipukkadtak, a világgazdaságban a piaci önszabályozás nem volt megfelelő és elégséges. Mindezzel a 2008-as gazdasági válság hatásaira utalt. Szerinte újfajta világgazdasági verseny alakult ki, Ázsia jelentősége és súlya feltartóztathatatlanul nő, Kína lett a világ legnagyobb exportőre. A globalizáció korábbi fő iránya megfordult: Magyarországnak is tudnia kell, hogy bár európai uniós tagországként nyugati zászló alatt hajózik, a világgazdaságban ma keleti szél fúj. Szerinte az új világban Magyarország is más módon vívhatja ki a tekintélyt és a tiszteletet, mint korábban, és „a neoliberális illúziókkal nekünk is le kell számolnunk”.

2012-ben azt mondta, hogy az európai önbizalom behorpadt, megkérdőjeleződtek az alapelvek is. Európa olyan, mint az alkohol: nagy célokra inspirál, de megakadályozza, hogy elérjük azokat. 2014-ben már Európát ostorozta: „Emlékezzünk arra, amikor a brüsszeli bürokraták durván és fenyegetően rátámadtak Magyarországra. Csak azért, mert volt merszünk megadóztatni a bankokat és a nagyvállalatokat, mert nem azoktól akartuk elvenni a pénzt, akiknek inkább adni kellene. Százezrek vonultak az utcára békésen és méltósággal megüzenve a világnak: Magyarország nem gyarmat, és nem is hagyja, hogy azzá tegyék.”

2015-ben pedig arról beszélt, hogy a kontinens ma olyan kérdésekkel szembesül, amelyekre lehetetlen „a liberális multikulturalizmus” keretében válaszolni. Azt kérdezte, be lehet-e fogadni azokat az embereket, akik közül sokan nem hajlandók elfogadni az európai kultúrát vagy eleve azzal a szándékkal jönnek, hogy lerombolják azt. Megakadályozhatjuk-e, hogy visszatérjen a hidegháború szelleme és Oroszország ismét az ellenségünk legyen? „Nekünk, magyaroknak lehetséges-e kiállni Ukrajna függetlensége, a kárpátaljai magyarok biztonsága, Magyarország energiabiztonsága és gazdasági érdekei mellett egyszerre?”

A tavalyi, tizennyolcadik évértékelő beszédben megtudhattuk Orbán Viktortól, hogy a veszély neve: népvándorlás. „A történelem ránk rúgta az ajtót”, ostrom alá vette az európai kultúrát és az európaiak biztonságát. Orbán szerint Brüsszelt meg kell állítani, mert nem hagyhatjuk, hogy arra kényszerítsenek minket, hogy importáljuk elhibázott bevándorláspolitikájuk gyümölcsét. Azt mondta, a magyar külpolitika három tájolási pontja Berlin, Moszkva és Ankara. Szerinte nem szabad engedni belerángatni az országot sem német-, sem orosz-, sem törökellenes nemzetközi akciókba.

P. A.