Szakemberekből sztárok: Ami a képernyőn látható – és ami mögötte van
Elég különös, amikor egy szórakoztató műsort szomorúan nézünk. Néhány napja véletlenül bukkantunk rá, miközben szörföltünk a tévéműsorok között, és nem tudtunk szabadulni a látványtól. Koós János 2002-ben készült show-ját ismételték ugyanis a Duna World csatornán, persze késő este. A látványos kiállítású, egy lokálba helyezett adásban néhányan énekeltek, közben pedig a meghívottak vicces történeteket meséltek, meg jókat mondtak. Mint pincér felbukkant két fiatalember, akik azóta már a hazai vígjátékok kedvelt főszereplői, Hajdu Steve és Magyar Attila. Dalra fakadt egy akkor népszerű ifjú együttes, a Crystal, benne Lajtai Katival, valamint az azóta megemberesedett és műsorvezetővé avanzsált Kasza Tiborral. De a középpontban három nagyon népszerű ember állt, akiket ma már csak ilyen felvételeken láthatunk: Koós János, mellette Bajor Imre, valamint jó barátjuk, a háromszoros olimpiai bajnok pólós, Kárpáti György. Nem csináltak semmi különöset, csak ott voltak, s leginkább éltek. Ami viszont azóta már erősen múlt időbe került.
Néhány órával korábban a Duna TV-n adtak egy filmet az ötvenes évek végéről Törőcsik Marival, aki néhány évvel a Körhinta sikere után bebizonyította, hogy vígjátékban is remek. Maga az alkotás, a Kölyök (rendező: Szemes Mihály) – hogy egy másik, ezúttal amerikai film címét idézzem – Édes kis semmiség, de a szereplők miatt érdemes végignézni. Szabó Gyulának ez volt az első igazi főszerepe, természetesen benne volt Zenthe Ferenc (nélküle alig készülhetett akkortájt mozi), aztán Bessenyei Ferenc és a szintén brillírozó Suka Sándor.
Törőcsik Mari és Szabó Gyula a Kölyök című filmbenTeljes volt tehát a nosztalgia, miközben arra készültem, hogy megírom az egykori – nem hivatásos – tévésztárokról szóló cikkem újabb részét. A nosztalgia mellé szomorúság itt is bőven vegyül, hiszen a szereplők többsége már szintén csak a régi felvételeken látható. Ezúttal olyanokról lesz szó, akik a saját szakmájukban, mondhatni, tudományterületükön is nevet szereztek, de kiderült, hogy ismereteiket, tudásukat magas színvonalon képesek tálalni az egész országnak – a legkülönbözőbb programokban.
Czeizel Endrét – bármilyen furcsa – lényegében a politika küldte a tévébe. 1973-ban ugyanis megszületett a népesedéspolitikai határozat, s ezen belül a tévé kapta a feladatot a genetika népszerűsítésére. Mivel pedig a professzor addig is sokat foglalkozott a veleszületett rendellenességekkel, valamint szereplési rutinja is volt, őt kérték fel egy tévésorozat vezetésére. Az öröklődés titkai mind a nyolc részét főműsoridőben adták, és nagy sikere volt. Így aztán érthető, hogy utána elkészítették az immár tíz epizódból álló Születésünk titkai című programot is. Ebben Czeizel a családtervezésről és a genetikai tanácsadásról is beszélt, nézettsége pedig az előző sorozatét is felülmúlta. Hatására olyan forgalma lett a genetikai tanácsadónak, hogy külön szervezetté vált. A professzor kidolgozott egy családtervezési programot, s nemzetközi hírnevet szerzett. A tévében pedig majdnem három évtizeden át látható volt, újabb és újabb sorozatokat építettek rá és a genetikára.
Két remek pszichológus is gyakran feltűnt a képernyőn. Popper Péter egyetemi tanár a szakma egyik legnépszerűbb és legkiválóbb művelője volt. Évtizedeken át segített az embereknek rádió- és tévéadásokban a mindennapos lelki gondok megoldásában, különösen a gyermeknevelésben.
Popper PéterTalán kevesen emlékeznek rá, hogy 2005-ben – több politikus mellett – megírta Orbán Viktor portréját is, noha sosem találkozott vele. Érdemes belőle idézni:
„Évről évre jobban megharagudtam a Fideszre. Mert kiárusították a fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett: vigyázz! Ezek bűnözők! Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever.”
Ranschburg Jenő is állandó szereplője lett a tévéműsoroknak. Mindig az emberek nyelvén beszélt, sosem a tudós szólt belőle, és így sokat tudott segíteni a nézőknek a napi problémák áthidalásában. Egyik előadásában a jutalmazás és az ajándékozás közti különbségekre hívta fel a figyelmet:
„A jutalom eredményért jár, azért, ami a gyermekben dicséretre érdemes, az ajándék viszont jó és rossz tulajdonságoktól függetlenül, az egész gyermeknek jár! Azt fejezzük ki vele, hogy vagyunk egymás számára, örülünk egymásnak, és ez minden problémától függetlenül igaz és nagyszerű dolog! Ne alakítsuk hát az ajándékot jutalommá, és az ajándékozást ilyen formában ne használjuk nevelési célokra.”
És mennyire igaz, amit korunk jellemzőiről írt:
„A televízió, a számítógép és az internet a modern világ szellemi táplálékai. Nélkülük nemcsak ízetlenebb lenne az élet, hanem olyan tápanyagokban is könnyen hiányt szenvedhetünk, amelyek az egészséges mentális fejlődés nélkülözhetetlen elemei.”
Amikor következő két hősünk a képernyőre került, persze még szó sem volt internetről. A hatvanas évek elején indult a Zenélő órák című műsor, amely játékos formában igyekezett megszerettetni az emberekkel a komolyzenét. És hogy sikerrel tette, abban óriási szerepe volt a két műsorvezetőnek. Forrai Miklós karnagyról kiderült, hogy nemcsak magas színvonalon érti és műveli a zenét, hanem mindezt képes át is adni a rá figyelő – nyugodtan mondhatjuk – millióknak. Őt a nagyközönség sokáig csak mint a korán elhunyt, nagyszerű operaénekes, Gyurkovics Mária férjét ismerte, de ki tudott törni ebből a szerepből, és aztán már a Kodály-módszer egyik legjobb népszerűsítőjét tisztelhették benne. Ugyanígy sokat köszönhet a zenetudomány Lukin Lászlónak. Ő is karnagy volt, emellett tanár, és újságot is szerkesztett. Sok gyereke közül kettő a tévében találta meg a helyét: Ágnes kitűnő rendező lett, a néhány éve elhunyt Sándor pedig különböző hírműsorok kedvelt és hozzáértő operatőre.
Sok népszerű tévés személyiség alakját idézhetnénk még föl, de a terjedelem korlátozott. Végül emlékezzünk meg két kiváló nyelvészről. Montágh Imre többek között a tévében szereplők beszédtechnika-tanára volt, mielőtt kiderült, hogy érdemes neki műsorokat is adni. Sokat tett a magyar nyelv megismertetéséért és helyes használatáért. Tévéműsoraiban a hangok és a szavak jó kiejtésére éppúgy felhívta a figyelmet, mint a helyes hangsúlyozásra és a kommunikáció fontosságára. 51 éves volt, amikor egy fatális baleset kettétörte pályáját: 1986-ban Kismaroson a saját rosszul befékezett autója gázolta halálra.
A másik neves nyelvművelő szerencsére még él: Grétsy László nemsokára 90 éves lesz.
Grétsy LászlóA magyar nyelv hagyományaival, illetve ápolásával kapcsolatos műsorai tették országosan ismertté. Ezek közül a legnépszerűbb a Vágó Istvánnal közösen vezetett Álljunk meg egy szóra! volt. Ebben egy-egy szónak, kifejezésnek a helyességét, eredetét, esetleges hibás használatát magyarázták el. Ez a nyelvművelő sorozat – egészen fantasztikusan – több mint ötszáz adást ért meg. A professzor még ma is aktív, s már csak azért sem nyugodhat, mondja, mert sok új szó születik, amely szerinte mindenképpen csak jó a nyelvnek, s jó a nyelv használóinak is.
Ezúttal ennyit a nosztalgiáról. De mindenképpen érdemes emlékezni a régiekre, hiszen – nem túlzás – az egész ország sokat köszönhet nekik. Olyan szakemberek voltak, akik remekül ki tudták használni a tévézés, az ország tanításának, művelésének lehetőségeit. Ma is lenne még dolguk…
