Szolgálat életre, halálra – A tehetetlenség érzése a legnehezebb
Mária nem tudja kipihenni magát. Éjszakánként többször is felriad, egyre rágódik a betegek sorsán. A kórházban ő vezeti a dokumentációt, pontosan látja, hogy napról napra kiket veszítenek el. Köztük nagyon fiatalokat, harmincasokat, negyveneseket. Volt beteg, akit aznap reggel még látott a saját lábán bemenni, és éjszakára már csak egy sor volt az elhunytak között.
Mária negyven éve szolgál az egészségügyben. Özvegy, négy gyermeke van. Nagy fájdalma, hogy most nem tud nagymama lenni, hónapok óta csak képernyőkön látta az unokákat. De nem is lenne sok idő a családi életre. A higiéniás osztályt erősíti vidéki kórházában, az ő feladata a beöltözés és az izoláció ellenőrzése. Mondjuk, nagyon sok ellenőriznivaló nincs. Az izolációt, a zsilipelést nem lehet teljesen szabályosan fenntartani, amikor a korábbi háromszorosára növekedtek az intenzív osztályok, a beöltözés pedig már rutin, amelynek része az is, hogy megint nincs FFP3-as maszk az intenzíveseknek. Hiánycikk. A „menetfelszerelés”, ahogyan Mária hívja, overall, lábzsák, kesztyű, FFP2-es maszk, plexi szemüveg, hajháló, és felhúzzák az anorák kapucniját is. Ki lehet próbálni, hogy milyen nehéz ebben a dunsztban száguldozni egyik betegtől a másikig órákon át. A nővérek beöltözés előtt egy órával már nem isznak, mert akkor ki kellene menniük vécére. Pedig van, amikor a szokásos négyóránként sem sikerül kivetkőzniük.
A rekord, hogy valaki a védőruhában egyben lenyomta a 12 órát, mert folyamatosan jöttek a betegek.
Alig tudta kivárni a váltást, azt hitte, be fog pisilni.
Máriára az adminisztráció intézését bízták. Naponta öt helyre kell jelenteni a COVID-osokat, nem érti, hogy ezt miért nem lehet egységes rendszerbe foglalni. Reggel fél hatra jár be, délután fél ötre van otthon. Megfőz, aztán otthon a home office számítógép elé ül, és este tízig regisztrálja a leleteket. Van egy 17 órás jelentés, amelyben az aznapi pozitív eseteket kell rögzíteni. Egy másik rendszerben azt kell detektálni, hogy a fertőzötteknek milyen az állapotuk, volt-e náluk kontrollvizsgálat. Aztán jönnek a leletek, ezeket ki is kell nyomtatni és be kell vinni a rendszerbe. Külön jelentést vár a kórházparancsnok, a főigazgató és az ápolási igazgató. Mária szerint az adminisztráció egy része teljesen felesleges, elég lenne egy egységes jelentés, amelyet mindenki megkapna. De hát túl messze van a döntéshozóktól ahhoz, hogy elhallatsszon hozzájuk a szava. Mária arra is készen áll, hogy ha valaki megbetegszik az intenzíves nővérek közül, beöltözzön és beálljon a csatasorba. Mint negyven éve mindig, a ritka szabadságokon kívül, meg amikor a gyerekek még kicsik voltak és megbetegedtek. A szolgálat, az szolgálat.
– A szolgálat, az szolgálat, mondja Erika, az egyik nagy budapesti kórház COVID-osztályainak ápolásvezetője. Vidékről jár be, amikor ágy mellett dolgozott, négy órakor kelt és este tízre ért haza. Igaz, mostanában is a 4.52-es busszal indul, és néha van, hogy vezetőként is nagyon hosszúra nyúlik a napja, 10-12 órán át bent kell maradnia. És hétvégén is bejár, amikor újra és újra bővíteni kell az osztályt.
Erika a negyvenes éveinek végén jár. A derékhadba tartozik, a gyerekek nála is kirepültek már, és nagyon büszkék arra, hogy édesanyjuk ilyen fontos munkát végez. Most több a beteg, és sokkal súlyosabb állapotban vannak, mint tavasszal, tehát több a munka. A belgyógyászati jellegű COVID-osztályon jó esetben 15 beteg jut egy nővérre és egy segédápolóra. Az intenzíven az lenne normális, hogy egy szakápoló két beteget lásson el, de nagyon kevés a képzett nővér, így négy-öt betegről is gondoskodniuk kell. A feladatot egyszerre nehezíti és könnyíti, hogy vannak kivezényelt dolgozók. Könnyíti, mert így többen vannak, nehezíti, mert újra és újra be kell tanítani azokat, akik két hétre-egy hónapra jönnek. Szerencsére a többség hosszabb időre érkezik vidékről. Ők nővérszállón laknak, egyedül. Ez nyilván nagyon nehéz nekik is, meg az otthonhagyott családnak is.
– Próbáljuk biztosítani, hogy minden hónapban két-három napra haza tudjanak menni, de nem mindig sikerül – mondja Erika. Van, aki nem is él a lehetőséggel, mert fél, hogy megfertőzi a szeretteit. Meg gyakran a falu is fél tőlük. Nagyon sok a buta ember, a fertőzőosztályokon dolgozó nővéreket úgy kezelik, mintha leprások lennének, kiközösítik őket, de még a partnereiket is ki akarják nyomni a munkahelyükről, néha még a gyerekeiktől is elhúzódnak. Pedig az egészségügyben nem a COVID-osok között dolgozók vannak a legnagyobb veszélyben, sokkal inkább az alapellátás és a szakrendelők személyzete. A vizsgálatra érkező betegek egy részéről legfeljebb két-három nap múlva derül ki, hogy vírusos, de addig megfertőzi a betegtársait és a dolgozókat is.
Igen. Vannak, akik összeomlanak a sok szenvedés láttán. Olyan kollégák, akik sohasem dolgoztak haldoklók között. Akik szemészetről, fogászatról vagy gyerekosztályokról jöttek. Van, aki azt mondja:
tessék engem elhelyezni innen bárhová, de ezt én nem tudom csinálni.
Ilyen esetekre Erika kórházában van egy segítő csoport, amelyet a pszichiátriai osztály szervezett, és a nővérek kis csoportokban tudnak beszélni arról, hogyan dolgozzák fel a nyomasztó élményeket. Ha van lehetőség rá, akkor ezeket a nővéreket elhelyezik. De inkább nincs. A kirendelteket nem tudják áthelyezni. Fáradnak az emberek.
– Fáradnak az emberek, a feszültség gyakran már tapintható – mondja András, a harmincas klinikai szakpszichológus.
Ahogyan ő fogalmaz, az ősz elején még inkább a csoportkohéziót erősítette a rendkívüli helyzet. A kollégák közelebb kerültek egymáshoz, kialakult közöttük egy a korábbinál erősebb párbeszéd, saját Facebook-csoportot hoztak létre. Amikor egy-egy orvos elkapta a fertőzést, a többiek azonnal önként álltak a helyére, nem várták meg a főnöki utasítást. Most azonban már érződik a kifáradás, megjelentek az irritáltság jelei. Az emberek elkezdik félreérteni egymást, elbeszélnek egymás mellett, ami gyakran elhallgatott konfliktusokhoz vezet. András azt reméli, hogy ez senkinél sem jut el a kiégésig, ami egyenes út lenne a pályaelhagyáshoz. Személyesen az ő számára most az a legnehezebb, hogy nem tudja tartani a kapcsolatot még aktív szüleivel és idős nagyszüleivel. Mindenki nagyon hiányzik mindenkinek.
– Nagyon hiányoznak a nagyszüleim, akikkel már hónapok óta nem találkoztam – mondja Eszter, aki 2018-ban végzett a Semmelweis Egyetemen, majd külföldi posztgraduális tanulmányait megszakítva jött haza tavasszal, hogy járványidőben a COVID-os betegek között szolgáljon.
Élete első orvosi megbízatását a sürgősségi osztályon kezdte. Hogy fél-e? Nem, hiszen fiatal, egészséges, mindig rendesen beöltözik, mielőtt a betegek közé menne. Inkább az idősebb családtagjait félti. Meg persze a párját, aki a járványidőben maga is vállalta az izolációt. Egy felelősségteljes párkapcsolat egyben kockázatközösség is – állítja a fiatal doktornő. Benti ruhát a kórházban kapnak, azt tehát nem hordja haza. Otthon pedig az első dolga, hogy alaposan, hosszan lezuhanyozik. Ez erősíti a biztonságérzetet.
A munka feszültségétől persze a zuhanyozás nem szabadít meg. – Igen, nagyon sokan halnak meg – mondja Eszter. – Nálunk, a sürgősségi osztályon is, pedig a többség még az intenzív osztályra kerül tőlünk. Mi megpróbáljuk a COVID-os betegeket minél előbb továbbítani, de sokszor már addig sem jutnak el. – Eszter szerint túl későn jutnak el a betegek kórházba, túl későn utalják be őket. Néha igazolt COVID-osként is otthon töltik a drága időt, csak akkor kerülnek be, amikor már erősen fulladnak, kialakult a súlyos tüdőgyulladás. Ilyenkor sokan már menthetetlenek. Ennek a betegségnek nagyon gyors lehet a lefolyása, gyakran pár óra alatt összeomlik légzés és a keringés, és beáll a halál.
– Persze van, amikor kiborulok.
Hogy ez mit jelent? Állandó szorongást, kétségbeesettséget.
Az ember nem látja, hogy mikor lesz vége már ennek az egésznek – magyarázza Eszter. – Tavasszal még azt gondoltuk, az sem biztos, hogy lesz második hullám. Amikor mégis megjött, akkor felülmúlta a legrosszabb várakozásokat is. És manapság nem tudhatjuk, hogy nem jön-e újabb mutáció, amely ellen esetleg nem lesznek hatásosak a kifejlesztett vakcinák. A COVID-vírus nagyon alattomos – teszi hozzá szomorúan.
– A koronavírus-fertőzés alattomos betegség, számunkra is kiszámíthatatlan. Megszokhatatlan, hogy néha olyan fiatal emberek halnak meg, akiknek nincs alapbetegségük. Akikről úgy gondoltuk, hogy biztosan meggyógyulnak.
Ezt mondja György, a negyvenes orvos, egy vidéki kórház sebésze, aki mostanában sokszor ad COVID-ügyeletet. Nagyon szeretné nem hazavinni a vírust a két gyerekhez és pedagógus feleségéhez, akit az alapbetegségei különösen sebezhetővé tesznek.
György mostanában a kórház és a lakás között ingázik, elmaradtak a közös kiruccanások, kirándulások, egy-egy jó éttermi ebéd. – A pihenésnek inkább csak jelzése, kísérlete, hogy az ember leül a tévé elé, megiszik egy-két pohár bort, próbál másra gondolni. Sikertelenül. A megnövekedett terhelés, az, hogy az élet nagyjából a munkára szűkült le, szép lassan leszívja az akkumulátorokat, felemészti a lelket. Különösen a COVID-ügyelet után rettenetes lelki fáradtságot érez az ember. A legrosszabb a tehetetlenség érzése. Amikor mindent megadtunk, amit tudtunk, amit megbeszéltünk az intenzíves orvossal az ügyelet előtt. De a beteg állapota nem javul, zuhan a halál felé, és nem csak olyan emberek mennek el, akik végigélhették az életüket.
Volt már, hogy
György az ügyelet elején örömmel újságolta a családnak, hogy a szerettük állapota gyorsan javul. Másnap reggelre az illető meghalt.
A doktor csak fel-le járkált tíz percig, hogy ezt most ő hogyan is mondja el. Saját szakmájában hozzászokott ahhoz, hogy a családtagokat a legrosszabbról is tájékoztatni kell, de a COVID és a létszámhiány olyan helyzeteket teremt, amelyekre nincsenek kész mondatok.
– Ezt nem cáfolom, de nem is erősítem meg. Rendben? – felel a sebész a kérdésre, hogy igaz-e az interneten keringő adat arról, hogy az intubált, tehát a légcsőbe helyezett csövön keresztül lélegeztetett, elkábított betegek 80 százaléka meghal. Esetleg a COVID-vírus, esetleg a felfekvés miatt kialakuló fertőzés miatt. Pedig az esélyeket javítaná, ha lenne mód forgatni, hasra fordítva lélegeztetni a betegeket.
Az intenzív osztály az ő kórházukban a normál méretéhez képest hatszor több ágyon működik, az ágyak feléhez úgy kellett összeszedni az embereket a különféle osztályokról, hogy ki lehessen állítani ügyeleti sorokat. – Hogy van-e mód forgatni a betegeket? Nézze, kerültek a „COVID-ra” a műtőszemélyzetből és a betegszállítók közül, akik ebben tudnának segíteni, de nem egyszerű megoldani. Egy intubált beteg egyszeri forgatásához legalább négy ápoló, egy orvos jelenléte és 20-25 perc kellene. Erre többször lenne szükség, mint amennyiszer mód van rá a jelenlegi nővérhiányban, rohanásban. – György szerint aligha tévedés, amit az egészségügyben negyven éve dolgozó Mária mondott: egy 120-140 kilós beteg forgatásához 6-8 ember kellene, őt pedig naponta háromszor kellene forgatni, hasra és vissza. De a gyógyszerelésre, a tüdőváladék leszívására, a táplálásra is alig van ember.
– A legrosszabb, ha az ember tudja, hogy mit kellene csinálni, de nincs rá megfelelő kapacitás. És nincs kinek jelezni. Előre tudjuk a választ: oldd meg.
Lovas András aneszteziológus, intenzív terápiás orvos a közelmúltban cikket írt arról, hogy a mai meghatározó nemzetközi szemlélet szerint a COVID–19 tüdőgyulladásban szenvedő betegek esetében jobb elkerülni, hogy tubust vezessenek a légcsőbe. A Nagy-Britanniából származó nyilvános adatok egyértelműen bizonyítják, hogy minél több betegeket intubáltak, annál több volt a halott. És fordítva: a hasra fordított, orron keresztül lélegeztetett betegek között több volt a túlélő. A hazai adatokat nem tudjuk, Magyarországon a szakma sem jut hozzá a gondosan begyűjtött információ országos összesítéséhez.
A Magyar Orvosi Kamara honlapjának Realitás rovatában olvasható a példa, hogy egy megyei centrumba a megépítésekor 20 ágyas Intenzív Terápiás Osztályt (ITO) terveztek, de a személyzet és a felszerelés csak 14 ágyra volt elegendő. Ma ugyanitt 40 ágyas COVID-ITO működik és tíz ágyon a többi intenzív ellátásra szoruló beteget kezelik. A szakszemélyzet maradt, amekkora volt. Azok, akik korábban 14 ágyra felügyeltek, most 50 ágy betegeit próbálják a segítőikkel ellátni. Egy szakképzett ápolóra 6-10 intenzív osztályos beteg jut, miközben változó a melléjük kirendelt, az ITO-ápolásban járatlan személyzet létszáma. Hiteles közlések szólnak durva gyógyszercserékről, a gépek és monitorok kezelésének – teljesen érthető – hiányosságairól. A kamarai összefoglaló figyelmeztet: nem hozzáértő által megkísérelt légútbiztosítás, a rosszul beállított lélegeztetőgép, siettetheti a betegek halálát.
A kamara javaslata, hogy ne növeljék tovább az intenzív osztályok számát, méretét, a jelenlegieket inkább racionális átvezényléssel erősítsék meg, és szükség esetén inkább átmeneti egységeket hozzanak létre. Javasolják azt is, hogy fokozódó terhelés esetén alkalmazzák a MOK áprilisban közzétett etikai ajánlását, amely mérhető, átlátható, objektív kritériumok alapján elsőbbséget biztosít a szakszerű ellátásra azoknak a betegeknek, akiknek jobbak az életesélyei.
– Végezzük a dolgunkat, ahogyan tudjuk, de a bizonytalanságot erősíti, hogy nem tudjuk még, milyen változásokat hoz az életünkbe március elsejétől az egészségügyiek jogállásáról szóló törvény – mondja György.
Az emberek egymástól kérdezgetik, hogy mi lesz, a Facebookról próbálnak tájékozódni,
de megbízható és alapos információ nincs. A bizonytalanság különösen erős a szakdolgozók között, hiszen a hátrányok rájuk is vonatkoznak, számukra is tilos lesz a hálapénz elfogadása, és nekik is engedélyt kell kérniük, ha másodállást vállalnának. Miközben ők sokkal kisebb béremelést kapnak. Van, aki azt mondja: elmegy az egészségügyből. De hová menjen, amikor évtizedek óta a kórház a munkahelye?
És akinek a kórház a munkahelye, az szolgál. Esetleg fáradtan, szomorúan, bizonytalanságban, de áll a vártán. Erre szerződött, erre esküdött fel. A nővéreknek, orvosoknak idén nagyon rövid karácsonyuk lesz: szabadságot csak rendkívüli esetben kaphatnak. A többség két napig maradhat otthon, sok megyei kórházban lett szabadnap a december 12-i szombat, aki otthon maradt, karácsony másnapján már szolgálatban lesz. Felveszi az overallt, lábzsákot, maszkot, kesztyűt, plexi szemüveget, hajhálót, felhúzza az anorákot. Előtte persze nem iszik vizet, mert jó négy órán keresztül nem mehet majd vécére. Megy, táplál, gyógyszerezik, leszív, beállít, leolvas. Esetleg intubál, rokonokkal tartja a kapcsolatot. Teszi, amit kell. Mindig csak a következő egy napot, a következő szolgálatot kell teljesíteni, nem szabad továbbnézni.
Áldott karácsonyt, boldog új évet, egészségügyiek!
PS. Györgynek, a családjának gyógyulást kívánunk. Lapzártakor kiderült, hogy ő is elkapta a betegséget.
A cikk a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.
